A Putyin-mítosz és ami mögötte van

2017. május 22. 13:24 - szerző: Hegyi Gyula

A CNN hírtelevízió tavaszi portréfilmjében a világ leghatalmasabb emberének nevezte Vlagyimir Putyint. A film igyekezett a lehető legnegatívabb színben feltüntetni az orosz elnököt, de paradox módon mégis hozzájárult mítoszának növeléséhez.

Országa valódi potenciálját tekintve Oroszország elnöke bizonyosan nem a világ leghatalmasabb embere. Erre a címre csak az Egyesült Államok mindenkori elnöke tarthat igényt, a második helyre pedig joggal nevezhetne be Kína vezetője. A mögötte álló gazdasági erőt ismerve talán Angela Merkel pályázhatna a bronzéremre. Az orosz hadigépezet eltörpül az amerikai mellett, a gazdasági össztermék volumenét tekintve pedig még Olaszország és Kanada is megelőzi Oroszországot.

Ha visszagondolunk arra, hogy Bo­­risz Jelcin alatt milyen mélypontra jutott Oroszország, és a külvilág milyen szánalmas alaknak tartotta akkori elnökét, akkor mégis megérthetjük a CNN címadását. Putyin nemcsak stabilizálta az addig széthulló és káoszba forduló Oroszországot, hanem külpolitikai akcióival visszaszerezte annak nagyhatalmi státusát is. Oroszország külföldi megítélésében hagyományosan két érzés, a lenézés és a félelem dominál. Az oroszok nyilván a megbecsülésnek örülnének a legjobban, de még mindig jobban fogadják, ha félnek tőlük, mint ha lenéznék őket. Putyin személyiségének bizonyosan része van abban, hogy országának hatalmát ma messze katonai és gazdasági potenciálja fölött tartják számon világszerte.

Putyin életrajzából nagyjából annyi közismert, hogy KGB-sként szolgált Kelet-Németországban. Egy KGB-tisztet a mai közvélemény nagyjából az ávós verőlegénnyel azonosít. A valóságban számos jól képzett és intelligens ember is szolgált a „szerv” soraiban, amely a brezsnyevi pangás évtizedeiben az ország legszervezettebb intézményének számított. A huszonhárom éves Vlagyimir jó német nyelvtudással és nappali szakos jogászdiplomával lépett be a KGB-be, diplomamunkáját a világgazdaság témakörében írta. A KGB megszűnése után kandidátusi címet is szerzett nemzetközi kereskedelmi jogból. Ehhez képest meglehetősen unalmas munkát végzett Drezdában, állítólag elsősorban újságcikkeket fordított, és azokból készített jelentéseket Moszkvának. Amikor 1985-ben kikerült az NDK-ba, a Szovjetunióban már reformszelek fújdogáltak, míg állomáshelyét a merev dogmatizmus jellemezte. Saját bevallása szerint részben az NDK-s tapasztalatai miatt ábrándult ki a kommunizmusból.

MTI/EPA pool/Szputnyik/Alekszej Druzsinyin

Személyiségének jobb megértéséhez azonban vissza kell mennünk a történelemben. Apai nagyapja Lenin és Krupszkaja szakácsaként dolgozott, ilyen értelemben a bolsevikok „külső udvartartásába” tartozott. Nagyapjának felmenői nem ismertek, a férfit nyilván az első világháború és a forradalom szele sodorta a falusi Oroszországból Petrográdba, a későbbi Leningrádba. Vlagyimir Putyin apja a KGB elődjénél, a még félelmetesebb hírű NKVD-nél szolgált, anyja viszont mélyen vallásos asszony volt. Az anya Vlagyimir születése előtt két fiút szült. Albert a harmincas években csecsemőként, Viktor pedig Leningrád náci blokádja alatt halt meg. Az asszony apját a nácik ölték meg, fiútestvérei a második világháborúban katonaként estek el. Ennyi halál és gyász után, negyvenegy éves korában szülte meg harmadik fiát, megkereszteltette, és egy ideig a templomba is elvitte.

Bizonyosan erős akaratú asszony volt, ha 1952 Leningrádjában, egy NKVD-s tiszt feleségeként is vállalta pravoszláv keresztény hitét. A nagy férfiak életében gyakran kiemelt szerepe van az anyának. Feltehetőn így volt ez Putyin esetében is. Anyjától, Marija Putyinától a kurázsit, a nehézségeken való felülemelkedés képességét örökölhette. Az anya egyébként nyolcvanhét, az apa nyolcvannyolc éves korában halt meg, tehát a hosszú életre hivatottság szintúgy az örökséghez tartozik. Putyin a halott testvérek és a nácik által meggyilkolt rokonok sorsának árnyékában, a német blokádból éppen csak ébredező Leningrádban nőtt fel. A pravoszláv vallás mellett az antifasiszta harc, az úgynevezett Nagy Honvédő Háború kultusza lett a másik meghatározó gyermekkori élménye. Ha meggondoljuk, a mai putyini Oroszország is erre a két szellemi alapra épül, azzal módosítva, hogy a Nagy Honvédő Háború emlékéből lassan eltűnik a kommunista ideológia, és felváltja az orosz patriotizmus, amit akár nacionalizmusnak is mondhatunk.

Putyin gyermekkorának egyik érdekessége, hogy iskolai osztályában egyedül ő nem lett pionír, azaz úttörő. De nem vallásossága, hanem lázadó, zabolátlan viselkedése miatt, amelyet saját bevallása szerint csak a sport, a dzsúdó változtatott meg.

Életének legellentmondásosabb része nem KGB-s múltja, hanem a kilencvenes évekbeli tevékenysége. A KGB-től elbocsátva és a kommunizmusból kiábrándulva, rövid egyetemi kitérő után, 1991-ben Anatolij Szobcsak szentpétervári polgármester csapatába került. Szobcsak liberális, enyhén ellenzéki hírű egyetemi professzorként az ifjú Putyint is tanította, és haláláig a mentora, barátja maradt. Putyin a polgármesteri hivatalban a „tanuló piacgazdaság” zavaros ügyeibe is jócskán belekeveredett. Szürke, arctalan bürokratának gondolták azok, akik 1996-ban – miután Szobcsakot nem választották újra a polgármesteri posztra – Jelcin elnök környezetébe vitték, és három évvel később miniszterelnökké is előléptették. Kinevezésének egyik kezdeményezője Borisz Berezovszkij, a hírhedt oligarcha volt, aki utóbb Nagy-Britanniába emigrált, és Putyin egyik legkeményebb ellensége lett.

Elnökként Putyin egy dologban hűséges maradt az 1999 szilveszterén távozó Jelcinhez: nem indított eljárást a volt elnök és családja ellen milliárdos korrupciós üzelmeik ­miatt. Egyebekben azonban radikálisan leszámolt a jelcini világgal. Ekkor került szembe a liberális gazdaságpolitikát hirdető oligarchákkal és építette ki a maga klientúráját. De az energiaárak emelkedését kihasználva érdemben emelte a lakosság jólétét is. Kialakult egy viszonylag széles középosztály, amelynek képviselőivel turistaként mi is találkozhatunk Magyarországon. Az elmúlt másfél évtizedben hét évvel nőtt az orosz lakosság születéskor várható élettartama, és 1990 óta 2012 volt az első olyan esztendő, amikor az előző évihez képest nőtt a lakosság száma.

Lenin óta Putyin az első olyan orosz vezető, aki ismeri Európát és beszél nyugati nyelveket. Elnöksége elején Oroszország még jó, de legalábbis partneri viszonyt tartott fent a NATO-val és az EU-val. A viszony újbóli megromlása elsősorban Oroszország történelmi tapasztalatainak és geostratégiai helyzetének a következménye. Oroszországot kétségtelenül sok fegyveres támadás érte nyugat felől, közülük Napóleon és Hitler agressziója a legismertebb. Az oroszok félnek országuk bekerítésétől, a volt szovjet tagköztársaságok egyfajta pufferzónaként szolgálnak Moszkva számára – ami nyilvánvalóan negatívan befolyásolja ezeknek az országoknak a biztonságérzetét. A NATO megjelenése a volt Szovjetunió területén eleve gyanakvást ébresztett az oroszokban a Nyugattal szemben, de a három balti állam NATO-tagságát még lenyelték.

Amikor azonban az Egyesült Államok tervbe vette Ukrajna és Grúzia NATO-tagságát, akkor Putyin a külpolitikában Nyugat-ellenes, a belpolitikában autoriter irányba fordult el. A 2008-as bukaresti csúcson Németországnak sikerült megakadályoznia Grúzia és Ukrajna meghívását a NATO-ba, de a téma felvetése óta Putyin már ellenségként tekint a nyugati integrációs intézményekre. A Nyugat mint ellenségkép látha­­tóan növeli otthoni támogatottságát. Másfelől az orosz fenyegetés emlegetése is alkalmas arra, hogy a nyugati közvélemény számára magyarázatul szolgáljon a NATO gyengülésére, az EU válságára vagy éppen egy választási vereségre, és a Krím annektálása éppenséggel alá is támasztja az agresszív Oroszországgal kapcsolatos vélekedéseket.

Putyin a legutóbbi elnökválasztást 63 százalékkal nyerte meg (2004-ben 72 százalékot szerzett), a kormánypárt pedig legutóbb a szavazatok felét tudta csak megszerezni. Egyáltalán nem igaz tehát, hogy a lakosság egységesen támogatja. Ám az ellene szavazók jelentős része nem nyugatos demokráciát, hanem még keményebb nacionalizmust, netán kommunista restaurációt akar. Ezért a Nyugatnak alighanem még sokáig Vlagyimir Putyinnal kell tárgyalnia, s ehhez nem ártana jobban megértenie egyéniségét és motivációit.