A pártok és a közmédia

A német alkotmánybíróság eljárását egy példátlan ügy váltotta ki: Nikolaus Brendert, a ZDF – az egyik nagy közszolgálati tévécsatorna – főszerkesztőjét a cég intendánsa ismét jelölte a posztra, miután már tíz éve közmegelégedésre dolgozott, ám a ZDF igazgatótanácsában, ahol a végső döntések születnek, az újabb kinevezést megvétózták. Jelesül Roland Koch, Hessen tartomány miniszterelnöke és pártja, a CDU képviselői tették e szokatlan lépést, de Edmund Stoibernek, a CSU korábbi elnökének és Bajorország kormányfőjének is régen a bögyében volt Brender. A szakma e jelesének irányítása alatt ugyanis a ZDF komolyan vette alkotmányos feladatát, s szükség esetén keményen kérdezte, bírálta, pellengérre állította a konzervatív politikusokat is.

Mindez évekkel ezelőtt történt, és nem maradt annyiban. A ZDF közismert vezető munkatársai nyílt levélben álltak ki főszerkesztőjük mellett és a sajtószabadság korlátozása ellen. Egy sor politikus is Brender mögé állt (köztük kereszténydemokraták), akárcsak 35 neves jogász, s a Koch-botrányról történetesen a vezető konzervatív politikai napilap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung indított vitát. Nikolaus Brendert, aki egyébként korábban a CDU tagja volt, s már több jeles szakmai díjat elnyert, az ügyet követően az év újságírójának választották. Utódját, Peter Freyt azt követően nevezték ki, hogy maga is nyilvánosan kiállt Brender védelmében.

A volt főszerkesztő azóta saját műsorral jelentkezik az N-TV csatornáján. Egyébként leváltása után kipakolt, és arról beszélt: mindig voltak pártbesúgók a csatornánál, akik bizalmas információkat kiszivárogtatva támogatták megbízóikat a befolyásszerzésben. Ő annyit tudott tenni, hogy távol tartotta az ilyen embereket a felelős posztoktól...

A botrányt követően két, a szociáldemokraták által irányított tartomány fordult az alkotmánybírósághoz, mondván: a CDU-politikusok eljárása alkotmányellenes, sérti a közmédia függetlenségét szabályozó törvényt. Támogatta a kezdeményezést a liberális FDP és a Zöldek is. A szélesebb közvélemény csak a hét éven át tartó pereskedés révén szerzett tudomást arról, hogyan próbálják a pártok – nyíltan vagy burkoltan – befolyásolni a független közmédiumok munkáját. Kezdődik ez a Televíziós Tanácsban, amelynek 77 tagja van. A testületbe három képviselőt küldhet a szövetségi kormány, egyet-egyet a 16 tartomány, s delegálhatják embereiket a pártok, munkaadói és szakszervezetek, a nagy egyházak és más „jelentős társadalmi csoportok”.

Ez elvben jól hangzik – a gond csak az, hogy a társadalom képviselőit is a tartományi miniszterelnökök jelölhetik... Lévén az utóbbiak vagy a konzervatív CDU/CSU, vagy az SPD emberei, nem meglepően jelöltjeik is „közel állnak” az adott párthoz. A Televíziós Tanács tagjainak vállaltan csaknem a fele kormány- vagy pártmegbízott, illetve „a politikához közel álló” személy. Így alakulhatott ki a helyzet, amelyben a közszolgálati média költségvetéséről, programjáról döntő testületben meghatározó szerephez jutottak a két nagy párt megbízottainak nemhivatalos csoportjai. A gyakorlatban ezekben az egy-egy vezető CDU-, illetve SPD-politikus vezetése alatt álló informális csoportokban születtek meg a döntések, amelyekre azután a teljes testület áldását adta.

A pártok általában kompromisszumos döntésekkel osztották meg befolyásukat: ha az egyik tábor kapott egy intendánsi posztot, a másiknak jutott a főszerkesztői – vagy fordítva. Ráadásul részben ez a tanács választja a közmédia Igazgató Tanácsát, amelyben a végső, érdemi személyi és egyéb döntések születnek. Annak 14 tagja közül hivatalosan hatan képviselik a kormányt és a politikai pártokat, s a jelölés alapján valószínűsíthető a „közelállók” tábora. A tartományokban, amelyek nagy többsége saját, önálló műsorokat készítő tévé- és rádiócsatornákkal rendelkezik, lényegében hasonló módszerekkel igazgatják és ellenőrzik a helyi közmédiát.

Ennek most belátható időn belül véget vetnek. Az alkotmánybíróság kimondta, hogy a közmédia közvetett irányításának, befolyásolásának ez a rendszere ellentétben van az alaptörvénynek a sajtószabadságra vonatkozó cikkelyeivel. A közmédia „nem válhat állami médiává, hanem árnyaltan vissza kell tükröznie a társadalomban képviselt véleményeket”. Ennek megfelelően „a felügyelő testületeket a sokszínűséget biztosítva és az államtól messzemenően távolságot tartva” kell összeállítani. Következésképp 2015. június 30-ig a Televíziós Tanácsban a jelenlegi 44 százalékról a tagság harmadára kell csökkenteni a kormány és a pártok képviselőinek arányát – ugyanakkor a politika nem gyakorolhat „meghatározó befolyást” a társadalom képviselőinek kiválasztására sem. Azok között immár nem lehetnek parlamenti képviselők, pártok, kormányapparátusok magas rangú emberei. Azaz: a jövőben sem a szövetségi kancellár, sem a tartományi miniszterelnökök nem jelölhetik a közmédia döntéshozói közé a maguk pártjának embereit.

„A német demokrácia másként alakult volna, ha nem hoznak létre független közszolgálati médiát. Ezt senki nem vitatja – különösen, ha összehasonlítja az ARD/ZDF, az Arte, a 3Sat, a Deutschlandradio, a Deutsche Welle és társaik műsorait bizonyos más országok közszolgálati adóival” – méltatta az alkotmánybíróság döntését az egyik német kommentár. A döntés után született felmérés szerint a német újságírók 93 százaléka jónak, illetve nagyon jónak ítélte a sajtószabadság helyzetét hazájában. A vitatott s immár tovább csökkenő pártbefolyás ellenére: az érdekeikért viaskodó politikusok ugyanis kivétel nélkül demokratikus, a jogállam talaján álló pártokat képviselnek, s a „két nagy” most ismét együtt kormányozza az országot.

Sok magyar is nézi, hallgatja ezeket az adókat. Ha csak egyszer megtette, s összehasonlítja azzal, amit a magyar „közmédiában” tálalnak neki, fel kell hogy nyíljon a szeme: lám, ott a politikusoknak nemcsak szabad, hanem kötelező igazi, kemény kérdéseket feltenni – s ők kötelezőnek érzik érdemben válaszolni. Ha pedig nem teszik – bele is bukhatnak. „A sajtószabadság csak akkor marad eleven, ha a polgárok élnek is vele”, olvashatjuk a német közmédia krédójában. Hát igen – ha mifelénk is hagynák.