A hét aforizmája
Az aforizma a francia szellem legjellegzetesebb megnyilvánulása, tipikusan francia műfaj. A XVI. századtól napjainkig virágzik, s máig élvezetes szórakozást nyújt azoknak, akik kedvelik az elmés, ironikus, eredeti gondolatokat, az emberi társadalom természetéről vagy visszásságairól alkotott bölcs, tömör és egyedi ítéleteket.
Íme:
Többnyire csak azért akarunk tudni valamit, hogy beszélhessünk róla. Nem szállnánk tengerre csupán azért az élvezetért, hogy világot lássunk, ha sohasem mesélhetnénk élményeinkről.
Blaise Pascal
(Clermont-Ferrand, 1623.6.19. - Párizs, 1662. 8.19.)
Francia moralista író, matematikus és természettudós. A modern francia próza megteremtője.
Apja kivételesen művelt adófelügyelő volt, ő tanította a fiát, s már gyermekkorában neves tudósok társaságába vitte.
A család 1636-ban Rouenba költözött, erre az időre esik Pascal első „megtérése”, ami a vallás előírásainak szigorúbb követését jelentette.
Tizenhat éves korában értekezést írt a kúpszeletekről. Később Párizsban folytatta tudományos munkásságát, számos értekezést jelentetett meg.
Második megtérése után szigorú aszkézisban élt a Párizs melletti Port-Royal kolostorban, amely a janzenista mozgalom központja volt. (A janzenizmus Cornelius Jansen németalföldi teológusról elnevezett 17. századi katolikus teológiai mozgalom, amely Augustinus tanításához tartotta magát. Élesen szemben állt a jezsuitizmussal és Kálvinhoz közelálló tanokat is képviselt, amelyeknek központjában a kegyelem tanításának hittétele áll.)
A janzenisták védelmében írta 1656-57-ben a Provinciales (Vidéki levelek) c. művét, amely illegálisan, álnéven jelent meg. Rövid élete utolsó éveiben egy hitvédelmi műhöz írt jegyzeteket, ezeket először – még hiányosan – 1670-ben Pensée (Gondolatok) címen adták ki. Pascal tudósnak vallotta magát, elsősorban a tényeket kereste, és a „kísérletezések filozófiáját” művelte.
Hitvédelmi művét nem tudta befejezni, de a fennmaradt töredékek is híven tükrözik az író gondolatvilágát. Pascal hitt a mózesi hagyományban, a csodákban, a próféciákban, s ezekre alapozta érvelését. De amikor az emberről szól, erről a „se nem angyal, se nem állat” lényről, az ember nagyságáról és nyomorúságáról, a konkrét embert állítja szembe kora elvont embereszményével: mélyen és árnyaltan, kegyetlen realizmussal, a meggyőződés szenvedélyével ábrázolja az emberi sors tragikumát. Egy modern lélek vívódik a klasszikus században. Írásaiban megjelennek az egzisztencializmus nagy témái: a szorongás, a lét abszurd volta, a választás gyötrő szüksége.
