Zsoldos Attila: A középkor fényei
A kor, amelyben Szűcs Jenőnek megadatott élni és dolgozni, a legkevésbé sem mondható a magyar középkorkutatás fénykorának. Nem a nagy egyéniségek hiányoztak, hanem az alkotó munka kiteljesedéséhez nélkülözhetetlen szabadság. Jellemző példaként említhető, hogy a középkor tudományos igényű műveléséhez elengedhetetlen történeti segédtudományok többsége — mint a diplomatika, a genealógia, a szfragisztika, az archontológia, a heraldika — már csak érthetetlen megnevezése miatt is gyanús volt, helyesebb tehát mellőzni ezeket, s a helyzeten csak rontott, ha a tudomány új irányítói közül netán értette is valaki, hogy miről van szó esetükben. Ily módon a diplomatika professzorának, Szentpétery Imrének tulajdonított mondás, mely szerint a genealógia a világ legdemokratikusabb tudománya, hiszen ősei szükségképpen mindenkinek vannak, bon mot-nak megtette ugyan, védőernyőnek — vagy a kor kedvelt műfaját idézve: igazoló jelentésnek — kevésbé. Az ideológiai követelményeknek megfelelők mellett a pályájukat már a második világháború előtt megkezdett történészgeneráció tagjainak — feltéve, persze, hogy nem az emigrációt választották, és hogy sikerült átvészelniük a legnehezebb éveket —, jó ideig csupán az anyaggyűjtő, jobb esetben a forráskiadó szerepe jutott, a tudományos szempontból is érdekes kutatási témáknak pedig akkor lehetett esélye a jóváhagyásra, ha valamiképpen sikerült azt a látszatot kelteni, hogy kidolgozásuk a polgári tudomány bűnös mulasztásait ellensúlyozná.[1] Ilyen körülmények között a legkomolyabb ifjú tehetségek utat törtek ugyan maguknak — kiváltképp, ha a szerencse is melléjük szegődött —, az utánpótlás nevelése azonban inkább esetlegesnek mondható, amiben talán az is közrejátszhatott, hogy az ideológiai kérlelhetetlenség szigorának bizonyos mértékű enyhülése után már nem volt elképzelhetetlen, hogy a korábban kitiltott „polgári tudós”-ok visszaszivárogjanak a szakmába, s közülük néhányaknak hosszú élet és munkásság adatott meg.
Szűcs Jenő a szerencsések közé tartozott, hiszen az Országos Levéltár munkatársai közé kerülhetett. Igaz, a levéltár éppen ez időtájt, Ember Győző főigazgatósága alatt kezdett átalakulni levéltári munkával is foglalkozó történészek szakmai műhelyéből kivételesen történészi munka végzésére is lehetőséget kapó levéltárosok sokkal inkább hivatali, mintsem tudományos jellegű intézményévé, de mégsem általános vagy középiskola volt, mint néhány későbbi pályatárs első munkahelye. A levéltárból került 1960-ban élete második, s egyben utolsó állásába a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében, ahol immár hivatásos történész lehetett, idővel a Középkori Osztály vezetőjeként.
A kor és a szakmai életrajz szikár adatai pontosan tükröződnek a bibliográfiai tételekké aszalt életmű felületén.[2]
A levéltárosi korszak munkásságának számszerűségében nagyobb részét a Szűcshöz hasonló képességű és képzettségű történészek esetében ujjgyakorlatnak is csak erős túlzással mondható útmutatók teszik ki a Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat előadói számára huszitákról, Hunyadi Jánosról, földközösségről és effélékről. A levéltári álláshoz kötődő munka már inkább mondható érdeminek, amennyiben a levéltári anyagban való tájékozódást elősegítő, az azokban kutatni akarók munkájához nélkülözhetetlen levéltári leltárak számos darabja köszönheti létét Szűcs nagy szakértelmet kívánó munkájának. Ezek közül jó néhány hosszú évekkel később jelent csak meg, az utolsó, a szepesi kamara levéltáráról készített, történetesen két évvel halála után, 1990-ben. Magasan kiemelkedik ebből a korszakból két, egymással szoros összefüggésben álló mű. Az egyik, természetesen, az 1945 előtti Domanovszky- vagy Mályusz-szemináriumokból kikerülők doktori értekezéseinek színvonalát az új korszakba átmentő, 1955-ben megjelent kötet, a Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon.[3] A másik pedig egy, az előbbi kötethez szervesen kapcsolódó, s abban részlegesen ki is aknázott forrás mintaszerű közlése és teljességre törő elemzése 1958-ból.[4] Az efféle, forrásközléssel párosuló tudományos kicsapongás levéltári tisztviselők esetében is elfogadható volt.
A publikációs tevékenység jellemzői a hivatásos történetírói státus elnyerése után némiképpen megváltoztak. A Történettudományi Intézet már Szűcs odakerülése idején is teret engedett — a kor lehetőségeihez mérten, persze — a szakszerűség és a kritikai szellem devianciáinak, mindazonáltal a „tervfeladat” fogalma itt sem volt ismeretlen, az évfordulók pedig akkortájt ugyanazon módon fejtették ki a hatásukat, mint manapság: az elmélyült tudományos munkát időről-időre megakasztották ugyan, ám az adott eseményt vagy személyt a csendes közönyből — ésszerűen rövid időre — kiragadó közérdeklődés mégiscsak a történészi tevékenység társadalmi hasznossága mellett szóló érvként szolgálhatott. Szűcsnek mindkettőből bőven jutott: a tervfeladatok közül előbb a Molnár Erik-vita néven számontartott szellemi csörte, amelybe való bekapcsolódása a szakmainál jóval szélesebb körben tette ismertté és elismertté. Ennek volt egyfajta leágazása a Kézai-téma, melyet illetően elég nyilvánvaló, hogy Kézai krónikája mindenekelőtt mint eszmetörténeti jelenségek tárháza érdekelte, s a témában írt munkáit csak szerfelett laza szálak kötik a nagy hagyományokkal rendelkező, filológiai ihletettségű magyar krónikakutatáshoz, ha kötik egyáltalán valamelyest. Az évfordulók ösztönözték ugyanakkor a Szent István és Dózsa-tanulmányokat, melyek azonban a maguk kérdésfeltevéseivel „szervesen ízesülnek” — ha felidézhetem e ponton Engel Pál tiszteletteljesen csipkelődő stílusparódiáját[5] — az előbbi témához. Aztán jött egy újabb tervfeladat, a Magyarország története 10 kötetben — erről azonban bővebben a későbbiekben —, hogy a sort a Sárospatak történeti monográfiájához készített, már befejezetlen kézirat zárja.[6] A közismert munkák mellett megbújik még néhány, minden bizonnyal alkalmi felkéréseknek eleget tevő írás, közöttük néhány gyöngyszem.
Ha mármost mindezek ismeretében bárki azt állítaná, hogy előttünk áll egy töretlen ívű pályafutás képe, csodálkoznék a dolgon. A 15. századi városokról értekező gazdaságtörténészből — a levéltári kitérőt követően — nagy hatású eszmetörténész, majd az Árpád-kor kései szakaszának kutatója lett: a nagy témák közötti távolság legalábbis szembetűnő, a közöttük lévő, jószerével egyetlen kapcsolat a hozzájuk rendelhető művek nem különben szembetűnően magas színvonala. A jó szakember bármely feladatot jól old meg, vonhatnánk meg a vállunkat, mindazonáltal a jelenség minden bizonnyal elválaszthatatlan attól, hogy az eszmetörténeti kutatások nagyon is illettek Szűcs struktúra- — vagy kedvelt kifejezését alkalmazva — képletalkotó kutatói hajlandóságához,[7] azaz a feladat éppen a megfelelő embert találta meg. Mégis — éppen 2018 őszén, amikor újra a tervgazdaság szelei támadnak fel a tudományban, s a történetírás egén az ideológiai elvárások felhői is mintha gyülekezőben lennének —, aligha indokolatlan a kérdés: mit írt volna Szűcs, ha megéri az 1990 utáni időket, amikor, a korábbi időszakhoz képest, csaknem korlátlan kutatói szabadság nyitott új lehetőségeket a témaválasztásban, a világ bármely részén megjelent művekhez való hozzáférésben, a tanulmányutakban és egyebekben? Milyen témákat választott volna, ha a maga örömére dolgozhat?
A kérdésre nyilvánvalóan nincs hitelt érdemlő válasz, legfeljebb lehetőségeket latolgathatunk. A várostörténet kurtán-furcsán lépett ki az életműből, a fentiek alapján érthetően, de indokolatlanul, s okunk van azt hinni, hogy a továbbiakban is erősen foglalkoztatta Szűcsöt. A gazdaságtörténeti érdeklődés mindenesetre bizonyosan megmaradt, amint arról a Szakály Ferenccel közösen készített, de már csak mindkettőjük halála után megjelent, 16. század eleji budai bortizedjegyzékeket kiadó munka[8] tanúsítja. Szerfelett nagy valószínűséggel valamiféle formában a középkori magyar történelem térbelisége — s azon belül kiváltképp a regionalitás — szintén központi szerephez jutott volna, hiszen ez hol szűkebb, hol tágabb földrajzi keretek között mindig is lekötötte Szűcs figyelmét. Ha ezt a témát említve mindenkinek a Három régió jut az eszébe,[9] az nagyon is indokolt, mindazonáltal valójában már az 1955-ben megjelent Városok és kézművesség egyik nehezen túlbecsülhető jelentőségű újdonsága is a városi piackörzetek létének és szerepének felismerése volt, miként az 1986-ban publikált báni dénár-tanulmány szintén egy Zágrábtól a Szerémségen át a dél-erdélyi szász városokig húzódó kereskedelmi régió felvázolhatósága mellett érvelt,[10] míg a befejezetlenül maradt Pataki erdőuradalom, amennyire az elkészült töredékből megítélhető, Sárospatak múltját egy középkori mikrorégió történetének teljességre törekvő összegzésébe ágyazta volna be szerzője szándékai szerint. Ha van tehát téma, mely kitapintható az életmű egészében, az éppen ez.
Végezetül, valamivel részletesebben a „10 kötetes”-ről, pontosabban Az utolsó Árpádokról[11] — a különbségtétel indokolt voltáról lesz még szó —, részint mert Szűcs életművéből ez áll a legközelebb hozzám, részint mert, ha nem tévedek, ennek apropóján kaptam a megtisztelő meghívást jelen konferencia előadói közé.
Közismert, hogy az Utolsó Árpádok eredetileg a „10 kötetes” II. kötete számára készült, mely a sorozat napvilágot végül soha nem látott két kötetének egyike. Szűcs és a „10 kötetes” kapcsolatának részleteit illetően a rendelkezésre álló visszatekintések némiképp ellentmondásosak, ámbár egy elszánt historiográfiai kutatás nyilván tisztázhatná a helyzetet. Addig is, míg ez megtörténik, kísérletet teszek egy rövid, s talán nem minden elemében téves összefoglalást adni a kérdésről, amivel azért érdemes elbíbelődni, mert bizonyos mértékig mégiscsak meghatározták ezek a körülmények az Utolsó Árpádok számos jellemzőjét. 1968-ban kapta a feladatot, eredetileg csak az 1242 és 1272 közötti harminc év történetének összefoglalására, azaz, némi leegyszerűsítés árán, az ország IV. Béla-féle újjáépítésének összefoglalása lett volna a tennivalója, hozzácsapva ahhoz V. István uralkodása — önálló történeti korszaknak aligha nevezhető — két évét. Végső soron talán itt kereshető a legtöbb joggal az Utolsó Árpádok azon jellegzetességének magyarázata, hogy a kötet főhőse egyértelműen IV. Béla király. Utóbb bővült Szűcs szövegrésze egészen 1308-ig — ami, valljuk meg, páratlanul ostoba korszakhatár, sokkal többet mond el arról a korról, amelyben megszületett, mint amelyre vonatkozik —, s végül innen szűkült le 1301-re. Világos tehát, hogy Szűcs a korszakhatárokat — bármelyiket tudniillik az említettek közül — készen kapta. A kezdő évszám, 1242, valós határt jelöl ki félreérthetetlen határozottsággal, míg a záró időpont bármely változata (1272, 1301, 1308) mesterséges, s közülük még leginkább az 1301. évi fogadható el, javarészt azért, mert hozzászoktunk már, részint azonban azért, mert a dinasztiaváltás mégsem volt jelentéktelennek mondható esemény az ország életében, mégha a kortársak egy része, élükön az új uralkodócsalád első képviselőjével, I. Károllyal, igyekezett is úgy tenni, mintha a dinasztiaváltás voltaképpen meg sem történt volna. Szűcs legalább három változatot készített a kéziratból — én legalábbis hármat láttam —, lehetett azonban akár több is a valóságban. Az szintén közismert, hogy az elkészült kéziratok egyik változatával, A feudalizmus „második korszakának” alapvetése Magyarországon. Az utolsó Árpádok 1242–1301 címet kapott disszertációval akadémiai doktori fokozatot szerzett 1987-ben, ám végül a mű nem jelent meg csak halála után, 1993-ban.
Az nem teljesen magától értetődő, hogy a szerző halála után valóban ki kell-e adni a kéziratban maradt műveket. Ismertek riasztó példák a hagyaték-hiénák garázdálkodásait illetően, amelyek közül azok a legborzalmasabbak, amikor az elhunyt iránti ájult tisztelettől vezérelt méltatlan utódok — s e ponton nem udvariassági formula az előző két szó, hanem a helyzet lakonikus jellemzése — maguk alázzák porig néhai mesterüket hevenyészett jegyzetei fésületlen kiadásával, merthogy azoknak a közölhetőség alsó határára való felhozása — mely fordulatot egyébként, intézetem legendáriuma szerint, éppen Szűcs Jenőnek köszönhetjük — már meghaladná képességeiket. Az Utolsó Árpádok esetében ilyesmi azonban szóba sem jöhet: a kötetet sajtó alá rendező Engel Pál értő kézzel és jó ízléssel végezte a szerkesztés ilyen esetben különösen kényelmetlen és felelősségteljes munkáját, ahogy az tőle elvárható is volt.
Alighanem nagy szolgálatot tett a műnek, hogy nem a „10 kötetes” részeként jelent meg, mert akkor kevesebben forgatnák. Ki olvas „10 kötetes”-t? A lelkiismeretes szigorlatozók esetleg, végső kétségbeesésükben, bár egyetemeken dolgozó kollégáim, anekdotáik alapján ítélve, a fejüket csóválnák talán e fékevesztetten derülátó feltételezés hallatán. Nyilván többen használják a „10 kötetes” különböző köteteit a valóságban, mint ahányan azt nyilvánosan is készek elismerni, például hivatkozás formájában. Ez a szövegfolyam néhány darabja esetében a megérdemelt végkifejlet, máskor nehezen érthető méltánytalanság. Tény mindenesetre, hogy a „10 kötetes” II. kötetének elmaradt megjelenése döntő módon járult hozzá ahhoz, hogy az Utolsó Árpádok az lett, amire színvonala alapján méltán tarthat igényt: folyamatosan és gyakran használt monográfia, melyet az első megjelenése óta eltelt negyedszázad sem koptatott el, így második kiadása 2002-ben nagyon is indokolt volt.[12]
Rendkívül érdekes megfigyelni, milyen előtanulmányokat publikált Szűcs a munka előrehaladtával. Ezek sora 10 évvel a feladat elnyerése után indul, ami érthető, mert az Árpád-korral — leszámítva ismert eszmetörténeti kutatásait — korábban soha nem foglalkozott. A IV. Béla és az egyház kapcsolatát boncolgató Történelmi Szemle-cikk[13] néhány finom megfigyelés köré épített elemzés, de aligha több, mint egy nem különösebb fajsúlyos részletkérdés végiggondolása. A Századokban három évvel később, 1981-ben megjelent testes tanulmány az agrártársadalom átalakulásáról[14] már kétségtelenül a kor egyik nagy jelentőségű társadalomtörténeti témájával kapcsolatos, megírása leginkább arra szolgálhatott, hogy Szűcs kialakítsa a maga álláspontját a kérdésben teljesen új utat törő Bolla Ilona nézetei kapcsán: mit tud elfogadni azokból, s miben tér el a maga felfogása. Hogy valóban erről lehet szó, mutatja, hogy újabb két év múltán, 1983-ban, ugyanezen téma egy olyan aspektusát dolgozta ki,[15] melyet az alapvetően jogtörténeti fogalmakkal operáló Bolla éppen abban az évben megjelent,[16] de a szakma számára, természetesen, már évek óta ismert disszertációjában háttérbe szorult. Az egykori gazdaságtörténész tűnik fel újra — hosszú hallgatás után — a gabona 13. századi árforradalmáról szóló írásban, mely a Történettudományi Intézet akkori igazgatóját köszöntő írások csokrában kapott helyet,[17] s mivel a munkássága egy jelentős részét az agrártörténetnek szentelő Pach Zsigmond Pálról van szó, a témaválasztás nem szorul különösebb magyarázatra. A szintén 1984-ben, a Mályusz Elemér munkássága előtt tisztelgő kötetben megjelentetett tanulmányról[18] ugyancsak sejthető, hogy miért adta közre, s miért éppen ott: nyilván nem tudott ellenállni annak a kaján ötletnek, hogy Mályusznak a „köznemesség” és a „nemesi megye” kialakulásáról 1942-ben publikált nézeteitől[19] néhány alapkérdésben merőben eltérő felfogását ne ott jelentesse meg.
Az előtanulmányok e sorozatát tanulságos összevetni a kolléga és barát Engel alapvetően más kiindulópontjával, aki az 1310 és 1323 közötti eseménytörténet rekonstruálásával[20] kezdett hozzá a szintén a „10 kötetes” II. kötetébe szánt Anjou-kori rész kidolgozásába. Az adottságok, persze, mások voltak, a 14. század esetében nem állt rendelkezésre olyan, a maga korában kimagasló színvonalat képviselő — és ma is alkalmas kiindulópontként használható —, elsősorban az eseménytörténetre koncentráló összefoglalás, mint amilyen az Árpád-kort illetően Pauler Gyuláé.[21] Pauler után eseménytörténetet írni nagy feladat, nem lehetetlen ugyan megoldani, de Szűcsöt ez valószínűleg egyáltalán nem érdekelte, inkább Paulerre támaszkodott, talán túlságosan is. Ugyanígy járt el a szintézisalkotáshoz nélkülözhetetlen háttértudást biztosító genealógiai, archontológiai, diplomatikai irodalom esetében, melynek legjava szintén Pauler kortársainak, Wertner Mórnak, Karácsonyi Jánosnak, vagy, hogy a kevésbé ismertek közül is említsek egyet, Kállay Ubulnak a tollából származik. Valamennyien kivételes képességű kutatók voltak, akik mindent tudtak, amit koruk forrásfeltárási munkáinak eredményei alapján tudhattak, a 20. század második felének középső évtizedeiben lehetett volna azonban ennél többet is tudni, ahhoz azonban olyan mélységű levéltári kutatások lettek volna szükségesek, amelyek ma már sokkal gyorsabban elvégezhetőek lennének, mint akkor, amikor Szűcs dolgozott témáján. A munka során szükségképpen feltámadó kíváncsisága előtt alighanem az eredetileg szigorúnak szánt határidők szabtak korlátokat, mégha Szűcs, amint az sejthető, különösebb jelentőséget nem is tulajdonított ezeknek. Nem tudom, ismerte-e az ír mondást, mely szerint az Úr, amikor megteremtette az időt, eleget csinált belőle, mindenesetre azzal bizonnyal tisztában volt, hogy a gyorsaság sosem helyettesítheti a minőséget.
Az 1993-ban megjelent kötet alapvetően politikatörténeti munka, melynek előadását megszakítja egy hosszú és fajsúlyos társadalom- és gazdaságtörténeti betét a falu és a város településtörténeti jelenségeit helyezve mondandója középpontjába. A kötet politikatörténeti jellege könnyen belátható, ha elfogadjuk azt az egyszerű kis igazságot, hogy a politikatörténet nem azonos az eseménytörténettel. Azon intézkedések például, amelyeket jobb híján „várospolitiká”-nak szokás nevezni, voltaképpen szorosabb kapcsolatban állnak a politikatörténettel, mint a gazdaság- vagy a településtörténettel. Éppen Szűcs és éppen az Utolsó Árpádok megfelelő fejezetében igazolta meggyőző erővel, hogy IV. Béla szembeszökő tartózkodása 1248 után attól, hogy ispáni székhelyekként szolgáló, a városi szabadságok elnyerésére régóta érett településeket kiváltságoljon, arra vezethető vissza: a király nem kívánta fontos jövedelmektől megfosztani báróit, nehogy veszélyeztesse a királyi hatalom és a bárók között a tatárjárás után kialakított hatalmi egyensúlyt.
Az Utolsó Árpádok politikatörténeti jellegét igazolja továbbá, számomra legalábbis, a mű egészén végigvonuló kulcsfogalom, a reformatio regni, melyhez Szűcs a korszak minden fejleményét méri. Így aztán nem is mondanám az 1993-ban megjelent kötetet csonkának vagy befejezetlennek. Ha továbbra is a „10 kötetes” egyik fejezeteként gondolnánk rá, akkor valóban hiányoznék egy összetett, a művészet és a szellemi élet megragadható elemeit bemutató művelődéstörténeti alfejezet. Ha viszont önálló kötetként tekintünk az Utolsó Árpádokra, ami nem nehéz, mert végül is az lett belőle, akkor ebből a szempontból — de csak ebből — nincs hiányérzetem: a 13. század második felének reformatio regni-kísérletein maradéktalanul és biztos kézzel vezet végig a szerző.
Valószínűnek tartom, hogy az említett társadalom- és gazdaságtörténeti betét érdekelte a leginkább Szűcsöt a vállalt feladatból, még az sem lehetetlen, hogy sarkosabban is fogalmazhatunk, felcserélve a „leginkább”-at a „kizárólag” szóra. Bátorítja ezt feltételezést, hogy ez illeszkedett egyedül korábbi munkásságához, jelesül: itt nyílt alkalma arra, hogy az 1955-ben megjelent Városok és kézművességben tárgyalt 15. századi kérdések 13. századi előzményeit felkutassa. Ugyanerre juthatunk, ha készek vagyunk szembenézni azzal: aránytalanul nagyra duzzasztott a kötet ezen része, amit az sem feledtethet, hogy a munka talán legnagyobb műgonddal kidolgozott fejezeteiről van szó. Az aránytalanság még inkább feltűnik, ha nem feledkezünk meg arról, hogy a kötet ugyanakkor a kor alapfogalmainak jó részét csak érintőlegesen tárgyalja, ami akkor is különös szerkesztési elv, ha a szerző feltételezi olvasójáról az előzetes ismereteket, mert az ezekkel valóban rendelkező olvasó viszont éppen a szerző személyes álláspontjára lenne kíváncsi ezen kérdésekben, a kevésbé tájékozott ellenben nagyon is rászorulna a segítségre. Ez a megoldás ráadásul fogalmi káoszt idézhet elő az olvasóban, ami, a használt terminusait rendszerint már-már fárasztóan aprólékos aggályossággal meghatározó Szűcsről lévén szó, mégiscsak különös. Tény azonban, hogy például a familiaritás jelenségének néhány, egymással szomszédos bekezdésre koncentrált bemutatásának mellőzése miatt a magára hagyott olvasónak egyedül kell megküzdenie azzal a helyzettel, hogy bizonyos szövegkörnyezetben a „szerviens” és a „familiáris” ugyanazt jelenti, merőben más viszont a helyzet a „királyi szerviens” és a „király familiárisa” esetében, ahol nagyon is különböző jelenségek megnevezéséről van szó, s akkor még szóba sem került az „egyház familiája”, ahol a „familia” kifejezés csupán lexikológiai kapcsolatban áll az előbbiekkel. Hasonlóképpen elmaradt a késő középkori, illetve újkori értelemben vett nemesség kialakulása szempontjából kulcsfontosságú folyamatok nyomon követése, ami viszont azért meghökkentő, mert éppen ebben a témában Szűcsnek jelentős, tudásunk határait érdemben tágító saját kutatási eredményei vannak. Ugyanígy elmaradt az oligarchikus magánhatalmak kialakulásának és működésének részletező bemutatása, ami azt eredményezi, hogy a IV. Béla-kori előzmények sokkal erőteljesebb színekkel kerültek fel végül a tablóra, mint maga a jelenség. Ez utóbbi jellemzőt kézenfekvő lenne azzal magyarázni, hogy a „10 kötetes” életében volt egy időszak, amint arról már szó esett, amikor egészen 1308-ig kellett volna Szűcsnek elvezetnie a maga elbeszélését, s valójában az 1301 és 1310 közötti időszak az oligarchák fénykora, a rájuk vonatkozó legjobb források is többségükben ebből az évtizedből valók, így, gondolhatnánk, ide tervezte a szerző ezt a részt. A valóság azonban más lehet, hiszen a kötet nem hagy kétséget afelől, hogy Szűcs folytatta a magyar történetírás királypárti hagyományát, s ezzel magyarázható, hogy az oligarchák mint a királyi hatalom ellenségei érdekelték csupán.
Az említett királypárti hagyomány alapvetően a magyar középkor egészére jellemző, az Árpádok korát illetően pedig különösen erőteljesen jelentkező forrásadottságokból fakad. Részint a krónikákból, persze — nevezzük őket az egyszerűség kedvéért összefoglalóan, ám hanyag nemtörődömséggel Képes Krónikának —, melyek mindig is az uralkodói dinasztiát állították elbeszélésük középpontjába, ámbár a 13. század második fele már az a korszak, amikor a Képes Krónika szövege csak vázlatszerű feljegyzésekre korlátozódik, szemben a 12. század közepéig tartó előző időszakra jellemző, olykor igen részletes elbeszélésfüzérrel. Hogy érthetőbb legyen, amire gondolok: ha csak a Képes Krónika állna rendelkezésünkre, IV. Béla koráról annyit tudnánk, hogy mikor és hol koronázták meg — igaz, a ceremónia néhány érdekes részletét szintén ismernénk —, tudnánk a tatárjárásról, ámbár néhány dolgot rosszul, tudnánk a II. Frigyes osztrák herceggel vívott csatáról, de csak találgathatnánk, mikor történt, tudnánk az 1260. évi első morvamezei csatában II. Ottokár cseh királytól elszenvedett vereségről, valamint tudnánk a király haláláról és a temetkezési helye körül kirobbant rosszízű botrányról. Az, hogy a helyzet mégsem ennyire lehangoló, annak köszönhető, hogy éppen a tatárjárás utáni évtizedekben nő meg ugrásszerűen okleveleink száma: a hozzávetőleg 10 ezernyire tehető Árpád-kori oklevél jelentős többsége 1242 után készült, s az események java ezekből ismerhető meg. Az oklevelek közel fele azonban a királyi kancellária terméke, s a többi jelentős része is az uralkodói hatalomhoz kötődik szorosabb vagy lazább szálakkal, a Kőszegieknek azonban — hogy a legjelentősebb oligarchákat említsem — nem akadt krónikásuk (vagy ha mégis, egyetlen sor sem maradt ránk tőle), így aztán mi sem természetesebb annál, mint hogy minden konfliktust, mely a királyi hatalom és a Kőszegiek között kirobbant, az utóbbiak lázadásaként mutatnak be forrásaink. Az, hogy Szűcs nem tudta vagy nem akarta függetleníteni magát ettől a felfogástól, azért különös elsősorban, mert más munkájában éppen ő mutatott rá arra — jelentős és megérdemelt visszhangot keltve —, hogy Európa azon régiója, amelyben Magyarország elhelyezkedik, a latin Nyugathoz tartozik, ahol már a középkorban is magától értetődő volt — ellentétben a Kelettel, lett légyen az akár ortodox, akár muszlim —, hogy egy országban nem az uralkodó az egyetlen, akinek önálló akarata lehet, nem ő az egyetlen, aki legitim érdekekkel vagy törekvésekkel rendelkezhet. Nincs félrevezetőbb történeti szakkifejezés tehát a patrimoniális királyság fogalmánál, melyet Mályusz már 1933-ban joggal és meggyőzően bírált,[22] ám, sajnos, csak korlátozott eredménnyel, mert a történetírás régóta mellőzi ugyan, ám például a jogtörténeti irodalomban ma is használatos, mintha bizony bármi köze lenne az egykor volt valósághoz. Márpedig, ha a különböző akaratok, érdekek és törekvések kerülnek egymással szembe, ott konfliktus következik, nincs is ennél magától értetődőbb; aki empírikus bizonyságra vágyik, a legkevésbé veszedelmes körülmények között talán egy óvoda kertjének homokozójában folyó élet megfigyelése révén tehet szert rájuk. Aligha tévedett tehát Szűcs, amikor szükségszerűnek nevezte azokat az eseményeket, amelyeket az erős állam bűvkörébe magát önnön születése óta bevackoló magyar közgondolkodás „válság”-nak tarthat, ő maga pedig az „állam szétesésé”-nek nevezett, jóllehet — s ebben már eltér felfogásom az övétől — az állam nem esett szét, az intézmények, az eljárások és a technikák épségben megmaradtak, tény azonban, hogy az állam átmenetileg irányíthatatlanná vált. De csak az állam, az oligarchák a maguk magántartományait nagyon is kemény kézzel irányították. Nem kétséges tehát, hogy van rend az államon kívül is, legfeljebb másmilyen. Ami pedig a „válság”-ot illeti, a 13–14. század fordulója körüli évtizedek története sokkal inkább hasonlítható az erdőtűzhöz, mely az egyes fák életében tagadhatatlanul válság ugyan — s többnyire végzetes —, az erdő egésze számára azonban inkább a megújulás lehetősége.
Végezetül két rövid megjegyzés. Magam nem kárhoztatnám Szűcsöt azért, mert jellemrajz-töredékek bukkannak elő a szövegből, főleg a kor királyait illetően. Ha az ember elég intenzíven foglalkozik egy-egy korral, nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy azt ne képzelje, megismerte valamelyest legalább a főszereplőket, s képes a források által ránk hagyott tetteik hátterében meghúzódó személyiség egyes jegyeit is azonosítani. Ebben a hibában, ha valóban arról van szó, osztozom Szűccsel, s mondhatom, kedvemet lelem benne. Miként a hírlapíró Rezeda Kázmér, a történész is találkozik olykor a régi királyok kőfalból kilépő árnyaival. A jegyzetek hiánya pedig, amit egyik opponense dicséretbe bujtatott módon szóvá is tett doktori disszertációja védésén, valójában csak az Árpád-korban nem eléggé tájékozott, ám magát valami rejtélyes oknál fogva mégis a szakértők közé soroló olvasónak okoz gondot, az Árpád-kor művelői nagy biztonsággal képesek meghatározni a felhasznált források és szakirodalom körét — s nyilván meg is teszik —, a nem szakmai közönséget pedig aligha érdekli az ilyesmi.
Mindezek után nyilván nem okozok meglepetést, ha elárulom, az 1955. és az 1993. évi kötetekre, a Város és kézművességre, illetve az Utolsó Árpádokra utal az előadás címe: ezek ugyanis valóban fények voltak saját koruk középkorkutatása számára, az előbbi az éjszakában, az utóbbi pedig a hajnal derengésében. Az előbbi rávilágított arra, hogy lehetséges a sajátosan sanyarú magyar forrásadottságok mellett is általánosságoknál többet mondani a magyar várostörténet középkori szakaszáról, mégpedig úgy, hogy az ideológiai kényszer szűkre szabott zubbonyában sem szükségszerű feladni a szakszerűséget. Az Utolsó Árpádok pedig arra adott példát az éppen megjelenése idején erőre kapó középkorkutatásnak, hogy milyen legyen egy, a magyar középkor bármely szakaszával foglalkozó modern monográfia, mely újszerűségében is ápolja a magyar történetírás hagyományait.
Mint minden jó könyv, az Utolsó Árpádok is választ ad olvasója számos kérdésére, miközben legalább annyit megválaszolatlanul hagy vagy éppen újakat vet fel. Az utóbbiak közül mostanában leginkább az foglalkoztat, hogy a Kun László torz autokrata kísérletét elemző fejezet írásakor felmerült-e Szűcsben az, amivel legkésőbb a Három régió megírása után számot vethetett már a jelen történésze: milyen izgalmas helyzetet teremt, ha a nyugati struktúrákat működtetni és karbantartani hivatottak reménytelenül keletiek.
*
[1] Vö. Kubinyi András: Miért lettem a középkor kutatója? Korall 21–22. (2005 november) 222.
[2] Szűcs Jenő műveinek bibliográfiája. Történelmi Szemle 35. (1993) 199–204. — A szövegben említett publikációk (ha a jegyzetekben nem szerepelnek önállóan) ebben az összeállításban fellelhetők.
[3] Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon. Művelt Nép, Bp. 1955.
[4] Szűcs Jenő: A középkori építészet munkaszervezésének kérdéséhez. Budapest Régiségei 18. (1958) 313–363.
[5] Engel Pál: Anyádvaloga monográfiája. Holmi 2001: 8. — Az on-line kiadást használtam, lásd http://www.holmi.org/2001/08/engel-pal-anyadvaloga-monografiaja (2018. okt. 31.).
[6] Szűcs Jenő: Sárospatak kezdetei és a pataki erdőuradalom. Történelmi Szemle 35. (1993) 1–57.
[7] Vö. Gyáni Gábor: Szűcs Jenő, a magányos történetíró. Forrás 40. (2008: 6.) 14.
[8] Szakály Ferenc – Szűcs Jenő: Budai bortizedjegyzékek a 16. század első harmadából. (História Könyvtár – Okmánytárak 4.) História – MTA Történettudományi Intézete, Bp. 2005.
[9] Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. (Gyorsuló idő) Magvető, Bp. 1983.
[10] Szűcs Jenő: Szlavóniai báni dénárok Erdélyben. (Kereskedelemtörténet a pénztörténet tükrében, 1318–1336). Századok 120. (1986) 591–640.
[11] Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. A kötetet sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Engel Pál. (História Könyvtár – Monográfiák 1.) História – MTA Történettudományi Intézete, Bp. 1993.
[12] Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. (Milleniumi Magyar Történelem – Historikusok) Osiris, Bp. 2002.
[13] Szűcs Jenő: A kereszténység belső politikuma a XIII. század derekán. (IV. Béla és az egyház). Történelmi Szemle 21. (1978) 158–181.
[14] Szűcs Jenő: Megosztott parasztság – egységesülő jobbágyság. (A paraszti társadalom átalakulása a 13. században) Századok 115. (1981) 3–65., 263–314.
[15] Szűcs Jenő: Háztartás és család a 13. századi Magyarország szolgai állapotú parasztnépességében. Történelmi Szemle 26. (1983) 136–158.
[16] Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 100.) Akadémiai, Bp. 1983.
[17] Szűcs Jenő: A gabona árforradalma a 13. században. Történelmi Szemle 27. (1984) 5–33.
[18] Szűcs Jenő: Az 1267. évi dekrétum és háttere. Szempontok a köznemesség kialakulásához. In: Mályusz Elemér emlékkönyv. Szerk. H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc. akadémiai, Bp. 1984. 341–394.
[19] Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása. Századok 76. (1942) 272–305., 407–434.
[20] Engel Pál: Az ország újraegyesítése. I. Károly küzdelmei az oligarchák ellen (1310–1323). Századok 122. (1988) 89–146.
[21] Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I–II. Bp. 1899.2 (reprint: Bp. 1984.).
[22] Mályusz Elemér: A patrimoniális királyság. Társadalomtudomány 13. (1933) 37–49. — A tanulmány olvasható a szerző válogatott tanulmányait közreadó kötetben is, lásd Mályusz Elemér: Klió szolgálatában. Válogatott történelmi tanulmányok. Szerk. Soós István. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 30.) MTA Történettudományi Intézete, Bp. 2003. 11–21.
