Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Vannak-e kádári reflexei Orbánnak?

2016. december 28. 07:09 - szerző: Cseri Péter

Ingerült lesz, ha azt hallja, hogy 2010 után Orbán Viktor rezsimjével mintha visszatért volna a Kádár-korszak, szerinte ugyanis a két különböző gazdasági-társadalmi rendszert nem lehet érdemben összevetni. A hatalomgyakorlás stílusát viszont igen, és ebben számos hasonlóságot is lát a Kádár és az Orbán nevével fémjelzett korszakokban. Interjú Rainer M. Jánossal, a Kádár-korszak avatott történészével.

– Manapság gyakran hallani egy-egy kormányzati lépés kommentárjaként, hogy visszatért a Kádár-rendszer. A korszak kutatójaként mit érez ilyenkor?

– Ingerült leszek.

– Miért?

– Mert nem létezik külön Kádár-rendszer és Orbán-rendszer. Kádár-rezsimről és Orbán-rezsimről lehet csak beszélni.

– Mi különbözteti meg a rendszert a rezsimtől?

– A rendszer az egy nagy, átfogó és tartós szerkezet, a rezsim pedig ennek alváltozata, sajátos működtetési módja, ami általában egy meghatározó vezetőről kapja a nevét. Rezsimről akkor beszélünk, ha a rendszer működtetési módja eltér az átlagos „üzemmenettől” vagy egy adott vezető hosszú ideig képes stabilizálni a hatalmát.

Fotó: Bazánth Ivola

– Ez azt jelenti, hogy Kádár és Orbán korát rendszerszinten nem is érdemes összehasonlítani?

– Nincs sok értelme. Az egyik egy szovjet típusú államszocialista, a má­­sik egy demokratikus kapitalista rendszer. A két különböző rendszer működtetésének módjában viszont már lehetnek és vannak is lényeges hasonlóságok.

– A jelenlegi kapitalista rendszer valóban demokratikus?

– Elfogadom Kornai Jánosnak azt az alaptételét, amely szerint a modern gazdasági-társadalmi rendszerek három fő szempont alapján elemezhetők: ezek a meghatározó tulajdonviszonyok, a gazdasági és társadalmi viszonyok koordinációs mechanizmusa, valamint a politikai rendszer. Kornai fölfogásában a kapitalizmus működtetésének feltételei között nem szerepel a klasszikus polgári demokrácia megléte. Sem intézményi, sem procedurális szempontból. Dominál a magántulajdon, a koordináció alapjában piaci és nincs a kapitalizmussal alapvetően szemben álló politikai erő a hatalom közelében. A demokrácia egy optimális változat, de nem szükséges feltétel. A Magyarországon 1989-ben kialakított demokratikus berendezkedés láthatóan nem bírta el a 2006 óta egymásra torlódó válságokat, és letért az addig konszenzuálisnak tekintett klasszikus útról.

– Válságok?

– Legalább háromféle válság ért össze Magyarországon. Az egyik értelemszerűen a 2008-as globális világgazdasági válság, amire a térségünkben – a posztszovjet régióban – rárakódott a demokratikus intézményrendszerek ingatagsága. Mint kiderült, a demokrácia működtetése nem megy olyan simán, ahogy ’89–’90-ben a bevezetése megtörtént, elmaradt a megszilárdulás. A harmadik válságelem pedig az volt, hogy a magyar gazdaság a kétezres évek elején letért a fenntartható növekedési pályáról. Erre a hármas válságra született meg válaszként Orbán Viktor kétharmada. A 2010-es fordulat több volt, mint kormányváltás, de kevesebb, mint rendszerváltás. A kétharmados felhatalmazást Orbán Viktor forradalmi legitimációként értékelte, ami akár felül is írhatja az addig kialakított demokratikus játékszabályokat. Rengeteg definíció született az Orbán-rezsim leírására, nevezték már maffiaállamnak, fasisztoid mutációnak, ve­­zér­­de­­mok­­rá­­ciá­­nak, visszakanyarodásnak, diktatúrának is. De továbbra is kapitalizmusban élünk. A rendszerkritikai álláspont hívei éppen ezért nem csupán az Orbán-rezsimet bírálják, kifogásaikat az elmúlt 25 év alapján fogalmazzák meg. A Kádár- és az Orbán-rezsim működésének bizonyos szempontok mentén történő összehasonlítását egyébként értelmes feladatnak látom. Kézenfekvőnek látszik, hogy az autoriter hatalomgyakorlási stílus párhuzamba állítható. A Kádár-rezsim a szovjet típusú rendszer legélhetőbb, legfelvilágosultabb formája volt, ám a demokratikus berendezkedéstől rendkívül távol esett, működését végig az autoriter hatalomgyakorlás jellemezte.

– Ez világos, de a magát demokratikusként aposztrofáló kapitalista állam is működhet autokráciaként?

– De mennyire! Nem kell messzire menni, hiszen például a szovjet utódállamokban számos autokrata, sőt diktatórikus rezsim működik. Autokratikus törekvések valójában a világon bárhol felbukkanhatnak, mint ahogy 1989 előtt Dél-Amerikában és Dél-Európában már számos helyen elő is fordultak. Éppen ezért nem ördögtől való gondolat az Orbán- és a Kádár-rezsim hatalomgyakorlásának összevetése. Jelenleg azonban még az érzékelés fázisában vagyunk, egyelőre nem áll rendelkezésre egy mainstream, tudományos igényű magyarázat, amely közös történetbe foglalná a két rezsimet. Az asszociációk egyelőre ösztönösek.

– Akkor például az is csak megérzés, hogy az elmúlt években átalakított oktatási rendszer fő elemei ismerősnek tűnnek a Kádár-korból?

– A hasonlóság csak látszólagos. A Ká­­dár-korszakban a rendszer jel­­le­­géből következett, hogy az állam – az ideológiai indoktrináció egyik eszközeként – kézben tartja a közoktatást. Ez nem is lehetett másként. Csak a válság és a felbomlás időszakában jelenhettek meg autonóm törekvések az oktatási rendszerben. Az Orbán-rezsim centralizációs törekvései az oktatásban sokkal inkább pragmatikus lépések. Az ideológiai céloknál sokkal fontosabb a jelenlegi rezsim számára, hogy az elhanyagolt, lepusztult állapotban lévő állami szolgáltatást a lehető legolcsóbban működtesse. Ezt akkor tudja elérni, ha kézben tartja. Általában is a spórolás vezérli a jelenlegi rezsimet a nagy alrendszereket érintő központosításoknál.

– A média elmúlt évekbeli átalakításában, a kormánypropaganda előretörésében is sokan a Kádár-korszak feléledését látják.

– Az kétségtelen, hogy az autoriter hatalomgyakorlást zavarja a kritika. Az ilyen hatalom igyekszik összébb húzni, korlátozni a nyilvánosságot, zárványokba szorítani az ellenvéleményt. Az viszont jelentős különbség a két korszak között, hogy a Kádár-rezsimben a kritika meg sem jelenhetett, ma viszont igen. Sőt a nyilvánosság teljes felszámolása – még a valódi diktatúrákban is – ma már egy jelentős fizikai-szellemi akadályba ütközik: az internet korában az információáramlást hatékony eszközökkel aligha lehet meggátolni. Az pedig, hogy a jelenlegi kormányzat propagandagépezetté silányítja az állami médiát, egészen biztosan kontraproduktív. Megjegyzendő, hogy a Kádár-érában az állami médiában a mostaninál kevésbé volt intenzív a kormánypropaganda.

– Közös nevezőnek tűnik az is, hogy a Kádár-korban ugyanúgy a biztonságot értékelte a legtöbbre a magyar társadalom, mint ma. Megfakult a szabadságvágy?

– Valójában soha nem fénylett. A nem­­zetközi összehasonlító értékszociológiai felmérések azt mutatják, hogy a magyarok többsége soha nem tartotta fontosnak a szabadságot, még 1989 környékén és az azt követő két évtizedben sem.

– Pedig úgy tűnt.

– Csak illúzió lehetett. A magyar rend­­szerváltás békés, konszenzuális és elitista módja kialakította azt az tévképzetet, hogy a társadalom lelkesen támogatja az új elit meggyőződését, miszerint a szabadság kiemelkedő érték és létre kell hozni a demokrácia keretei között működtetett kapitalista gazdaságot. Erről szó sem volt. Ha népszavazást tartottak volna arról, bevezessük-e a kapitalizmust, csúnya bukás kerekedhetett volna belőle. Az állami gondoskodás elfogadása mindig is közelebb állt a magyar emberhez, mint az önmegvalósítás szabadsága. Most ott tartunk, hogy a magyar társadalom még a korábbinál is több biztonságra vágyik. Egyébként nem osztom azok véleményét, akik diktatúrát kiáltanak, hiszen az Orbán-kormányt – legalábbis elvileg – egy parlamenti választáson le is lehetne váltani. Kádár Jánost nem lehetett volna.

– Tehát a Kádár-korszak diktatúra volt?

– Igen, a kádárizmus egy diktatórikus politikai rendszer sajátos, inkább paternalista-autoriter működtetési formája.

– És mégis lehetnek párhuzamok a két rezsim hatalomgyakorlásának módjában?

– Hogyne. Ilyen például a pragmatizmus. Bár első hallásra furcsának hathat, de valójában mindkét rezsim rendkívül rugalmasan kezelte-kezeli az ideológiát. A Kádár-korszakban a hivatalos ideológia szerepe fokozatosan elhalványult, néhány rituális gesztusra redukálódott, az Orbán-érának pedig követhetetlenül eklektikus az eszmerendszere. Az ideológiai maszkokat aszerint cserélgetik, hogy mi felel meg leginkább az éppen aktuális céloknak. A másik fontos ismérve mindkét korszaknak az informalitás kiemelkedő szerepe. A Kádár-korban és manapság is a gazdasági-társadalmi-politikai struktúrákat törvények és szabályok helyett az informalitás működteti.

– Úgy tűnik, hogy a politika mindkét rezsimben durván beleszólt az emberek hétköznapjaiba.

– Itt valóban akad hasonlóság, igaz, a nyolcvanas években a hétköznapok átpolitizáltságát az emberek kevésbé vették észre, mert addigra már hozzászoktak ahhoz, miről szabad beszélni nyilvánosan, és miről nem. Ettől szép lassan elszoktunk a rendszerváltás után, a politikai vélemény kimondása nem számított többé tabunak. Mostanság viszont mintha megint úrrá lenne az embereken az öncenzúra kényszere. Különösen azok körében, akik bármilyen szempontból is függenek az államtól.

– Mintha az is összekötné a két rezsimet, hogy tudatosan végrehajtott egy olyan gazdasági-politikai elitcserét, amely segítette a hatalom megszilárdítását.

– Ebben kevésbé vélek párhuzamokat felfedezni. Az államszocializmusban az elitcsere már Kádár pártfőtitkári színrelépése előtt megtörtént, a hatvanas évek elejétől kezdve a személyzeti politikát tekintve egyre inkább a stabilitás uralkodott. Meghatározó posztokon legfeljebb akkor cserélt embereket, ha erre Moszkvából utasították. Ehhez képest 2010 után Orbán egy földindulásszerű elitcserét vezényelt le. Manapság jóval könnyebb látványos karriert befutni, mint ahogy őrületesen nagyot bukni is.

– Emberek cserélődnek csupán, vagy a gazdasági-politikai elit egésze?

– Magyarországon a hatalmi elit struktúrája évtizedek óta változatlan, az egyes elitek szétválaszthatatlanul összefonódtak. A gazdasági, kulturális és médiaelit olyan mértékben él szimbiózisban az államhatalommal, olyan erős konglomerátumot alkot, hogy a struktúra széttörésére nincs is esély. A hirtelen eltűnő figurák helyére – legyen az politikus, vállalkozó, bármilyen potentát – azonnal egy új szereplő lép be.

– Mégis úgy tűnik, hogy 2010 után jóval nagyobb volt a mozgás az elitben.

– Annyiban igaz ez, hogy Orbán tudatosan gyorsította ezt a folyamatot, így a lojalitást erősítő személycserék száma valóban látványosan megnőtt, de a hatalmi konglomerátum szerkezete mit sem változott. Kádárnak a politikailag stabil rendszer miatt nem volt problémája a lojalitással, ezért a káderpolitikájában egy idő után előtérbe kerülhetett a szakszerűség: a hetvenes évektől kezdve pártfunkcionáriusok helyett jórészt szakemberek kerültek a vezető posz­tokra.

– És mire jutunk, ha a két rezsim névadóit hasonlítjuk össze?

– Nem sokra. Alapvetően erőltetettnek tartom a két figura összevetését. Kádár János egy másik korszak szülötte, máshonnan érkezett, másképp szocializálódott, mint Orbán Viktor. Más személyiség volt. Valószínűleg sokkal több dologban térnek el egymástól, mint ahány hasonlóságot felfedezhetnénk bennük. Az nyilván összeköti őket, hogy saját koruknak meghatározó, tehetséges, ugyanakkor ellentmondásos politikusairól van szó. Összeköti őket a hatalom akarása is. Kádár esetében a politikai pálya tudományos értékelése túl van a differenciálatlan megközelítésen – a kiátkozáson és a kritikátlan nosztalgián –, igényes feldolgozások is születtek már. Személyének és a róla elnevezett korszaknak a vitája, ha lesz ilyen egyáltalán, még előttünk áll. Orbán Viktorról is jelentek már meg életrajzok, ezek azonban vagy hiperkritikusak, vagy apologetikusak. Még nagyon messze vagyunk a történészi értékelésétől.

 


Rainer-Micsinyei János


A Széchenyi-díjas történész 1957-ben született Budapesten. Történelem–könyvtár szakos diplomáját az ELTE-n szerezte 1981-ben, 1997-ben doktorált történettudományból.

Pályakezdőként levéltárosként dolgozott a Fővárosi Levéltárban, később
az MTA Történet­tudományi Intézetének munka­társa volt. 1999-ben lett az akkor még állami fenn­tartású 1956-os Intézet vezetője, 2011 óta az Országos Széchényi Könyvtár 1956-os Intézet – Oral History Archívum Osztály vezetője. Az egri Eszterházy Károly Egyetem modernkori magyar történelem tanszékének professzora.

Fő szakterülete a második világháború utáni magyar történelem, kiemelten a Kádár-korszak.