Változó szerepek: Németország, a muszáj-Herkules

2017. március 11. 17:48 - szerző: Szénási Sándor

Ha az új amerikai elnök révén globálisan is teret nyer az illiberális politika, az az európai liberális demokráciákat nemcsak védekezésre, de új szerepbe is kényszeríti. A legnagyobb kihívás kétségtelenül Németországot éri. Hegedűs Dániel politológus, külpolitikai elemző arról is beszél, hogy nincs egységes visegrádi csoport és hogy Berlinből nézve Orbán Magyarországa csupán határvidéki terep.

– Azzal, hogy Amerika visszahúzódik a világ egy részéből, sorra bomlanak meg a hatalmi egyensúlyok. Németországot ez hogyan érinti?

– A német szerepfelfogás 2008-ig a francia–német-tandem működésén alapult, párhuzamosan azzal az elképzeléssel, hogy Berlin vezető szerepének nem köz­­vetlenül, hanem a sokszereplős nemzetközi struktúrákon keresztül kell érvényesülnie. Ennek a feltételei már nincsenek meg. Franciaország már nem a régi partner, a pótlását pedig nem sikerült megtalálni. Korábban felmerült a weimari háromszög, tehát a német–francia–lengyel unión belüli szoros szövetség terve, 2016 nyarán pedig a német–francia–olasz-háromszög ötlete, de a berlini elvárásoknak egyik elgondolás sem volt képes megfelelni.

– Jól értem ki a szavaiból, hogy Németország eddig ha nem is rettegett, de ódzkodott attól, hogy egyedül játsszon nagyhatalmi szerepet?

– Ettől ma is ódzkodik. A németeknek nagyon rosszul esik az a kritika, amely az ő vezető szerepüket veti fel, mert legjobb tudomásuk szerint ők nem törnek hegemón pozícióra. Ez egyébként nem véletlen: Németország hasznát az a politika szolgálja a legjobban, amely képes Berlin érdekeit európai érdeknek feltüntetni és ezeket az uniós szervezeteken belül képviselni.

– Ennek a tartózkodó, de azért persze kemény játéknak a náci múlt az oka?

– Az is, de ennél lényegesebb, hogy 1945 után Németország szuverenitását a szövetségesek gyakorolták, és azután, hogy 1955-ben visszakapta, a Német Szövetségi Köztársaságban nem felejtették el, hogy a gazdasági csoda mellett, ellentétben mindenki mással, Németország számára az európai integráció a szuverenitás lépésről lépésre való visszaszerzését jelentette. Ez az unióhoz való viszonyukban így vagy úgy, de ma is állandóan megjelenik.

MTI/EPA/Olivier Hoslet

– Mit lehet kezdeni ezzel a háttérrel és attitűddel olyan világban, amelyben az amerikai jelenlét meggyengülni látszik, és nem tudni, hogy az európai katonai, politikai és gazdasági kérdésekben Berlin mennyire marad egyedül?

– Ehhez tegyük hozzá a menekültkérdést is, ez is a német felelősségvállalás növekedését kényszeríti ki. Az Egyesült Államok bizonytalan szerepét elnézve Németország belátta, hogy ha például a NATO biztonságának eddigi amerikai garanciái kérdésessé válhatnak, akkor neki önállóbban kell fellépnie, hiszen gondoskodni kell a garanciákat pótló vagy azokat kiegészítő biztonsági struktúrákról. Külön európai haderőről például.

– Afféle muszáj-Herkules módon globális hatalommá is válhat Németország?

– Berlin néhol ma is vállal globális funkciókat, de ezt nem szabad túlértékelni. Kulcsszerepet játszott a normandiai csoportban, amelyben német, orosz, ukrán és francia diplomaták próbáltak jutni valamire Kelet-Ukrajna ügyében. Nem maradt ki a szíriai válság megoldásából, ott van Afganisztánban és Maliban is. De Németországnak nincsenek az amerikai lehetőségekhez mért erőforrásai, saját katonai missziókat nem indít, és ezt a német társadalom is ellenezné.

– Ez az új, megnövekedett német szerep változtat-e valamit Berlin viszonyulásán a kelet-európai perifériához?

– Egységes kelet-európai perifériáról nem lehet beszélni. Az csak varsói vagy budapesti elbeszélés, hogy a visegrádi országok egységes tömbként állnának szemben mondjuk a német szándékokkal. Azt mondhatjuk, hogy 2015 októberéig Lengyelország megkérdőjelezhetetlen stra­­té­­­giai partnere volt Németországnak, ezért fáj Berlinnek, hogy a Kaczyński-féle vezetésre a védelmi dimenzión kívül már alig valamiben lehet számítani. De Szlovákiával szemben a menekültválságban kialakított pozícióján túl nincsenek német fenntartások. Csehország is, bár menekültügyben saját álláspontja van, felelősen viszonyul az integrációhoz. Jellemző, hogy az az Andrej Babiš, aki ősszel kormányfő lehet és akit populistának neveznek, pár hete úgy nyilatkozott, hogy Csehországnak egy ponton el kell válnia Budapesttől és Varsótól. Vagyis nincs egységes Visegrád.

– Az embernek az az érzése, hogy Budapesttel szemben mintha a rálegyintés politikája lenne uralkodó Berlinben. 2010 után több éven át sorozatos konfliktusok voltak a tekintélyuralmi és kleptokrata állam kiépítése, valamint a vele járó szélsőséges ideológiák miatt, de Németország mostanra belefáradt Orbánba, és azt mondja, van elég baja rajta kívül is. Tévedek?

– Orbán Berlinből nézve valóban olyan személy, akivel nehéz bármit is kezdeni. A gazdasági együttműködésben jó a viszony, ugyanakkor nem hiszem, hogy ­uniós ügyekben bárki is számít konstruktív magyar lépésekre. Talán az egyetlen kivétel az orosz szankciók kérdése, amelyben a magyar magatartás nem mindig rokonszenves, de racionálisan senki sem feltételezi, hogy Budapest egymaga a felfüggesztés mellett szavazna az Európai Unió tanácsában.

 


Hegedűs Dániel


politológus, külpolitikai elemző 1982-ben született, az ELTE-n, Bayreuthban és Berlinben tanult politológiát, európai jogot és történelmet. Korábban az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója.

2012 óta Berlinben él, 2016 végéig a Német Külpolitikai Társaság munkatársa volt. Emellett a berlini Freie Universität óraadója, továbbá a Freedom House és a Democracy Repor­­ting International magyar tanácsadója.


 

– Hogyan ítélik meg a németek Orbán kitüntetett és nem minden gyanútól mentes kapcsolatát Putyinnal?

– Nyilvánvalóan nagyon negatívan: bizonytalanságot és veszélyt hordoz magában. Másrészt nagyon nehéz Budapestre mutogatni, hiszen német politikusok is havonta jártak Putyinhoz egyeztetni és a német társadalom sem eleve ellenséges Oroszországgal szemben. Probléma akkor jelentkezik, ha a kapcsolatok Moszkvával nem átláthatók, ha a közvélemény háta mögött köttetnek alkuk.

– A magyar–orosz viszony messze van a transzparenciától, de hát a mienk egy másik társadalom. Egyébként hogyan látja a hivatalos Berlin azt, hogy Orbán közreműködésével párhuzamos, szélsőjobboldali és populista politikai valóság, áramlat erősödött meg Európában?

– Orbán valóban hozzájárult ehhez a párhuzamos világhoz, de azt, hogy ennek meghatározó vezetője lenne, vitatnám. 2015 nyarán-őszén ennek a politikának kétségkívül szimbolikus alakja volt, akkor mindenfajta bevándorlásellenes erő és mozgalom figyelt rá, de ennek a figyelemnek vége, bár lehet, hogy a magyar kormányfő ezt még nem vette észre.

– Pedig a kormányhoz közel álló sajtó előszeretettel nevezi Európa erős emberének.

– Először is: ez valóban párhuzamos valóság, vezető figurái ma már mindenhol fellelhetők, és azt, hogy ez a világ periferikus marad 2017 végén is, a francia és a holland választások után, csak remélni tudjuk. A szélsőjobboldali identitás ma szabadon vállalható, a politikai korrektség határát már régen átlépte. Ennek a politikának európai szinten Orbán soha nem lesz a vezetője, de erős embere sem egy olyan Magyarország élén, amelynek ehhez objektíven hiányoznak az erőforrásai és teljesen elszigetelődött az unión belül.

– Ezt az izolációt éppen Orbán hozta létre, és most pont ez akadályozza abban, hogy érdekes maradjon az európai szélsőjobb számára?

– Úgy tűnik, részben igen. Ami pedig Berlin viszonyát illeti Budapesthez: a távolságtartás Orbánnal szemben létezik, ez fokozódni fog, de kizárást az unióból nem jelent. Ha az integráció elmélyül, és ebben Magyarország nem vesz részt, az kellemetlen belpolitikai helyzethez vezet. Ebben az esetben ugyanis Budapestnek és Varsónak szembe kell néznie az unión belüli befolyásának csökkenésével, miközben a 2020 utáni uniós költségvetésre jobb hatással lenni. Ám akkor Budapest majd csak annyit mondhat, hogy a vétóját nem veti be, és hajlandó jobban viselkedni, ha Brüsszel juttat neki némi forrást. Egyébként nem kell számítani az ország perifériára sodródásával, mert ez az elmúlt években már megtörtént. Magyarország egy önként elszigetelődő, határvidéki terep Berlin szemében is.