Vadászat a leggyengébb gazellára – Kiderült, hogy Magyarországon nagyon nagy a baj

2019. április 22. 07:30 - szerző: Lakner Zoltán / Pungor András / Szabó Brigitta / Faragó József

Tíz éve, hogy Bajnai Gordon kormányfőként letette az esküt a parlamentben. A 168 Óra ebből az alkalomból Frontsebészet – A köztársaság utolsó kormánya címmel egy könyvvel jelentkezett, amely bemutatja azt az egy esztendőt, amikor a gazdasági és társadalmi csőd közelében tántorgó országot a Bajnai-kormány egyensúlyba állította. A kötet megírásához ezernél több oldalnyi dokumentumot olvastunk el. Több mint félszáz akkori főszereplővel és mellékszereplővel folytattunk rövidebb és hosszabb beszélgetéseket. Interjút készítettünk Bajnai Gordonnal is. Most a könyvből a gazdasági válság elhárításának első kísérletéről és a Soros Fund OTP elleni támadásáról közlünk egy részletet.

„Nem kell félni, nem fog fájni…” – állította Gyurcsány Ferenc 2006 nyarán, amikor a kormányalakítás után bejelentette, hogy a hiánycél tartásához további korrekciós intézkedéseket kell tenni. A 2006-os évet érintő 350, a 2007-es évre vonatkozó 1000 milliárd forintos egyensúlyjavító csomagról azt mondta, az nem kiigazítás, hanem fordulat és reform, szó sincs sokkterápiáról, ahogyan azt sokan el akarják hitetni a lakossággal.

Az Új egyensúly programhoz kapcsolódó törvényjavaslatok vitája és elemzése során azonban lassan kiderült, hogy nagyon nagy a baj.

Gyakorlatilag a rendszerváltozás óta alig néhány évben regnált olyan kormány, amely érdemi és tartós eredményt tudott volna elérni, egyensúlyban tudta volna tartani a költségvetést, és képes lett volna hosszú távon csökkenteni az államháztartási hiányt. A döntések és az intézkedések középpontjában szinte mindenkor a rövid távú politikai célok álltak.

Az egymást követő kormányok sokszor anélkül dobálták ki elődeik kezdeményezéseit, hogy csak egy pillanatig is elgondolkoztak volna azon, hogy egy-egy megkezdett folyamat jó alapot adhat-e a számukra az ország fejlődéséhez. Valódi reformok – akkor is a kényszertől szülve és sok megalkuvással – Antall József idején történtek. A Horn-kormány a Bokros-csomag és a nyugdíjreform fontos lépései után lazított. Hasonlóképp, az első Orbán-kormány két év fegyelem után, a 2002-es választáshoz közeledve fogott bele az osztogatásba. A szociális ígéretekkel hatalomra került Medgyessy-, majd Gyurcsány-kormány képtelen volt a törvénybe foglalt 3-4 százalékos sávban tartani az államháztartás hiányát, 2006-ban több mint 9 százalék volt a deficit, amit 2007-ben a kiigazításokkal sem sikerült az elvárt szintre csökkenteni.

Kormányfő - Bajnai Gordon előadása a gazdasági válságról Bajnai Gordon előadása a gazdasági válságról
Fotó: MTI/Földi Imre

A kabinetek folyamatosan több pénzt költöttek, mint amennyit az ország megtermelt, és felfoghatatlanul többet a valós lehetőségekhez képest. Több ezer milliárd forintról van szó. Mire Magyarországot elérte a nemzetközi válság, minimálisra csökkent a gazdasági növekedés fenntartható üteme.

A Gyurcsány-csomag fájt.

Bár nagyon vigyáztak arra, hogy a legérzékenyebb társadalmi csoportokat, a nyugdíjasokat és a szociális ellátásokban részesülőket ne nagyon érintse, ellenben éppen azokat találta el, akik a leghangosabban tudtak ellenállni.

Belépett például a 40 százalékos szja-kulcs a hatmillió forint feletti jövedelmek esetén, amit szolidaritási adóként címkéztek fel. A kamatokra és a tőzsdei árfolyamnyereségre 20 százalékos adót vezettek be, emelkedett az áfa középső kulcsa 15-ről 20 százalékra, nőttek a jövedéki adók, 30 százalékkal drágult a gáz, illetékek lettek drágábbak, elmaradt a munkáltatói társadalombiztosítási járulék 2007-re tervezett csökkentése, vagyonosodási vizsgálatok indultak. A legnagyobb társadalmi visszhangja az átlagos értéket meghaladó lakóingatlanok és üdülők 2008-tól tervezett adójának lett, amit később az Alkotmánybíróság eltörölt. A program lelassította a gazdaságot, de lélegzetvételhez juttatta a költségvetést.

Ahhoz képest azonban, amit később, a Bajnai-kormány idején meg kellett tenni, mindez olyan volt, mintha körömmollóval csipkedték volna le a kiadásokat. Mindeközben pedig a mélyben ott lapult a probléma, amivel senki sem akart szembenézni. A devizahitelesekről van szó, akiket a 2006 és 2008 közötti megszorítások még tényleg nem érintettek húsbavágóan. Volt munkájuk, tudták fizetni a törlesztőrészleteket, a forint árfolyama viszonylag nyugodt volt.

A kétezres években a bankok ezermilliárdokban adtak devizaalapú hiteleket a lakosságnak, a vállalkozásoknak, az önkormányzati szektornak, 2008-ra ez a típusú hitelállomány több mint 14 ezer milliárd forint volt. Minden szereplő nyert a gyakorlaton. A hitelfelvevők azért, mert a jegybanki alapkamat 2003 végén már 12,5 százalékon állt, ami nagyon megdrágította a forinthiteleket. Ugyanakkor a svájci alapkamat 1, a japán pedig 0 százalék volt, s az Európai Központi Bank által meghatározott eurókamatok is csak a töredékei voltak a magyarnak. Vagyis devizában elszámolva olcsón lehetett kölcsönhöz jutni. Az emberek fogyasztani akartak, új autóra és a legtöbben saját otthonra vágytak. Megkapták.

Devizahitelesek tüntetése a fővárosi Nagykörúton Devizahitelesek tüntetése a fővárosi Nagykörúton
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

A bankok teljes biztonságban voltak, hiszen mind az árfolyamkockázat, mind a költségek növekedése az ügyfeleket terhelte, nekik csupán annyi volt a dolguk, hogy elszámolják a profitot. És mivel a devizahitelezés valóban jól jövedelmezett, egyre bátrabban adták az alapvetően ingatlanfedezetű hiteleket akkor is, ha józan ésszel átgondolva látszott, hogy az ügyfél az alacsony jövedelme miatt valójában nem engedheti meg magának a hitelfelvételt, akkora mértékűt semmiképp sem, amekkorát igényelt. Az egymást követő kormányzatoknak ez az egész azért volt rendben, mert a hitelre alapuló fogyasztás pörgette a gazdaságot.

A konstrukció gyengéi 2008 őszén mutatkoztak meg teljes valójukban, amikor elszabadult a forint árfolyama, és a törlesztőrészletek egyik napról a másikra vállalhatatlanul magasra ugrottak. Alapigazság, hogy gazdasági válságok idején a pénz a biztonságos valutákba menekül, és azok ilyenkor felértékelődnek. Ez történt a svájci frankkal. Eközben a kevésbé stabil valutákból menekül a tőke. Ez meg a magyar forinttal történt ugyanakkor.

A devizahitel, ha szigorúan és szó szerint értelmezzük, azt jelenti, hogy valaki egy adott országban egy másik állam devizájában vesz fel hitelt, és abban is fizeti vissza. Vagyis ha egy magyar ügyfél svájci frankban kap kölcsönt, akkor abban is fizeti vissza. Magyarországon azonban nem ez történt. A hitel alapja svájci frank vagy euró, esetleg japán jen volt ugyan, de az ügyfelek forintban kapták a pénzt, és abban is kellett visszafizetniük. Vagyis a folyamatba beékelődött a pénzváltás kockázata.

A Magyar Nemzeti Bank adatai szerint 2008-ban több mint háromezermilliárd forinttal nagyobb volt a magyar devizahitel-állomány, mint az országban lévő bankok összes devizaforrása.

Vagyis a magyar bankoknál nem volt annyi devizabetét, mint amennyi hitelt folyósítottak, így vagy az anyabankjuktól, vagy a piacon tudtak euróhoz vagy a többi devizához hozzájutni. A szaknyelv ezt nyitott devizaopciónak nevezi, amiből a forint gyengülése esetén a bankok haszonra tesznek szert, az erősödésekor pedig veszteséget könyvelnek el.

Csak napok kellettek ahhoz, hogy a 2008. szeptember 15-én bejelentett Lehman Brothers-csőd okozta pénzügyi bizalmatlansági hullám elérje Magyarországot. Október 6-án Gyurcsány Ferenc miniszterelnök helyett Bajnai Gordon gazdasági miniszter válaszolt Varga Mihálynak a parlamentben. A fideszes képviselő azt akarta tudni, mit tesz a kormány a válsághelyzetben.

„Magyarország bankrendszere stabil, és működik az Orszá́gos Betétbiztosítási Alap, amely hatmillió forintig garanciát nyújt a betétekre. Éppen ezért Magyarországnak – és ezt megnyugtató mondani – nem a válság elsődleges hatásaitól kell tartania, azzal viszont jó, ha számolunk, hogy ez a válság az egész világban és megkerülhetetlenül Magyarországon is a következő hónapokban, de az is lehet, hogy években jóval nehezebb gazdasági környezetet teremt majd számunkra” – hangzott el az Országgyűlésben.

Bajnai Gordon nyugtatni akart, mert ha valamit el kellett kerülni, az a bankpánik volt. És valóban, azon a napon még úgy látszott, hogy a külföldi anyavállalatok elég tőkét képesek juttatni a magyar leányaiknak, ha szükséges. Ugyanakkor nem hallgatta el azt sem, hogy az évtized legnagyobb reálgazdasági válsága közelít. Nem volt kétsége, hiszen a háttérben folyamatosan konzultált a piaci szereplőkkel, magyarokkal és külföldiekkel egyaránt.

Fotó: Simon Márk

És akkor jött 2008. október 9., amikor támadás érte az OTP-t. Egész nap csendes kereskedés folyt. A bankpapírra 4500 és 4900 forint közötti árfolyamon kötöttek ügyleteket. Valami mégis volt a levegőben: olyan e-mailek keringtek piaci körökben, miszerint az OTP-t hamarosan államosítják az állítólagos ír kitettsége miatt, a dublini bankok ugyanis rogyadoztak a jelzálogpiaci válság miatt fedezetlenné vált hitelek súlya alatt. Ám ebből nem következett volna, hogy a nap végén 3855 forintra zuhanjon az árfolyam. A váratlan fordulat a kereskedés záró szakaszában történt. A Soros Fund londoni brókere délután fél öttől egymás után küldte be az OTP-részvényre vonatkozó eladási ajánlatokat, 4350 és 3855 forint közötti kötési áron. Az akció 9,29 százalékos esést okozott.

Kérdezhetnénk, mi a jó abban, ha valaki délután jóval olcsóbban ad el, mint ahogy délelőtt megtehette volna. Mindezt piacmozgató mennyiségben, ráadásul professzionálisan, vagyis a kisbefektetőknél megszokott remegő kezet ezúttal nem feltételezhetjük. Utóbb a PSZÁF-vizsgálat azt is kiderítette, hogy a bróker 390 000 OTP-részvényt kért az értékpapír-kölcsönzési részlegétől. Nyilvánvalóan abban bízott, hogy miután a saját eladásaival leverte az árfolyamot, másnap majd még ennél is olcsóbban vásárolhatja vissza őket, vagyis nyereséggel zárja a shortpozíciót.

Az sem volt véletlen, hogy a kereskedés vége felé adták be a nyugalom megzavarására alkalmas ajánlatot. Fontos volt, hogy a piac ne tudjon reagálni. A befektetőket mindez sokkszerűen érte, és a zárás miatt nem volt idő annak felismerésére, hogy lényegében egyetlen piaci szereplő magányos akciójáról van szó, nem pedig valódi eladási hullámról.

Másnap a részvény egészen 3277 forintig süllyedt, és az előző napinál is alacsonyabban, 3600 forinton zárt. Az alapkezelő számítása bevált: bár olcsón adott, még olcsóbban vásárolt. Több mint százmillió forintot keresett egyik napról a másikra. Akiknek az OTP-részvényekbe fektetett megtakarításai közben elolvadtak, azokat aligha vigasztalta, hogy később a nyereség négyszeresét fizette büntetésként a Soros Fund.

Az alapkezelő dolgozója ugyanis csupán azt tette, amit mindenki más is megtett volna abban a helyzetben, az ő beosztásában: egy alkalmas pillanatban rátámadt a „csorda” legbetegesebb kinézetű „gazellájára”. Nem az OTP gyengélkedett, hanem Magyarország. Ám hagyományosan az OTP a „magyar papír”, mert ez az egyetlen olyan forgalmú budapesti bankrészvény, amely a londoni City toronyházainak ablakából is látszik. Ezt adják, ha Budapesten „esik”, és ezt veszik, ha a magyar parkett felett „derült az ég”.