Traumákról csak tapintattal!

– Van-e mainstream álláspont a magyar történészek között a numerus claususról?

- Hosszú időn keresztül konszenzus volt ebben a kérdésben. Sokáig senki sem vitatta, hogy a numerus clausus – bár a korabeli sajtóban és a parlamenti vitában más szempontok is felmerültek – kifejezetten a hazai zsidóság ellen meghozott törvény volt. Az utóbbi években azonban megjelentek olyan álláspontok, amelyek ezt vitatják vagy legalábbis igyekeznek kisebbíteni a törvény diszkriminatív hatásait. Rögzítsük a tényeket: 1918 előtt Magyarországon teljes tanszabadság uralkodott, a felsőoktatásban az izraelita hallgatók aránya 30 százalék körül mozgott. Ezt a keresztény középosztály egyes képviselői már a világháború előtt is kifogásolták, az 1919-es Tanácsköztársaság pedig – amelynek csúcsvezetői mintegy 60 százalékos arányban a zsidó származású értelmiségből kerültek ki – ürügyet szolgáltatott az akkori jobboldal számára a változtatáshoz. A numerus clausus törvény szövegében ugyan valóban nem szerepel sem a zsidó, sem az izraelita kifejezés, ám a parlamenti naplóból, a törvény végrehajtási utasításából és a jogszabály gyakorlati alkalmazásából egyértelműen kiderül, hogy kizárólag az izraelita felekezet, illetve „nemzetiség” ellen irányult. Azokkal a zsidó fiatalokkal szemben, akik a bevezetett kvóta miatt nem juthattak be az egyetemre, jogfosztó volt a törvény, ez nem is lehet vitás. A hazai zsidóság egészét tekintve persze akár jogkorlátozónak is nevezhető, mivel a zsidó fiatalok összességét valóban nem zárta ki a felsőoktatásból. Tegyük azonban hozzá, hogy a harmincas évek végére az izraelita hallgatók aránya 3-4, a negyvenes évek elejére pedig 2-3 százalékra csökkent, ami már közelített a totális jogfosztáshoz.

– Akkor mit kezdjünk Szakály Sándor véleményével, miszerint nem volt jogfosztó a numerus clausus?

- Nem értek egyet ezzel az állásponttal. Különösen úgy nem, ha Szakály egyetlen konkrét adatot idéz: azt, hogy a pécsi egyetemen a húszas évek elején 60 százalék volt a végző zsidó orvosok aránya. Ehhez ugyanis hozzá kell tenni, hogy a pécsi egyetemre ebben az időben mindössze ezer-ezerötszázan jártak, a budapestire viszont, ahol a zsidó hallgatók aránya 7-8 százalékot tett ki, több mint hatezren. Sem ebben, sem más esetekben nem helyes, ha kiragadott adatokból indulunk ki.

– Nem csak a történészek vitáznak, Szakály megszólalása politikai vihart is kavart. Ez magyar sajátosság?

- Korántsem, más országokban is előfordulnak hasonló jelenségek. Kétségtelen azonban, hogy Kelet-Európában és kivált Magyarországon különleges jelentősége van a történelem megítélésének. Főként huszadik századi történelmünk ad okot vitákra, mert – a nyugat-európai vagy tengerentúli államokéhoz képest – tele van tragédiákkal, rendszerváltásokkal, s ezek újra és újra felvetik a múlt átértékelésének igényét. Ez történt az 1990-es fordulat után is. A diktatúrák esetében egyszerűbb a dolog. Ott a hatalmon lévők – mint nálunk 1945 és egy ideig még 1956 után is – világosan megmondják, hogy miről mit lehet és kell gondolni. A demokráciákban viszont, amelyeket értékpluralizmus jellemez, kitágul az interpretációk és a minősítések lehetősége. A különböző politikai családokhoz kötődő emberek eltérően gondolnak vissza a történelemre, és az értelmiségiek – történészek, emlékezetpolitikusok, ideológusok, újságírók, művészek – gyakran más-más múltképeket konstruálnak számukra. A baj az, ha ezek a konstrukciók elszakadnak a tények világától és puszta propagandává silányulnak.

– Hogy születhet így konszenzus?

- Teljes körű konszenzus sehogy. Az alapértékekben és -kérdésekben azonban meg kellene tudni egyeznünk. 1990 után úgy tűnt, a kommunista jelképek eltávolításával és az utcák átnevezésével kialakítható egy olyan demokratikus emlékezetkultúra, amelybe a jobb- és a baloldal vállalható személyei egyaránt beletartoznak. Jászi Oszkár hamvait éppúgy hazahozták, mint Mindszenty Józsefét, és Bethlen István 1994-es jelképes újratemetéséből sem következett Károlyi Mihály köztéri szobrának az eltávolítása vagy a nevét viselő utca átkeresztelése.

– Mi változott meg?

- A 2010-es választáson többséget szerzett Fidesz úgy döntött: 20. századi történelmünk, elsősorban a negyedszázados Horthy-korszak további újragondolásra vár.

– Vajon miért?

- Az 1945 utáni államszocializmus évtizedeken át úgy tekintett a Horthy-korszakra, mint történelmünk mélypontjára, miközben a Tanácsköztársaság pozitív csúcspontként jelent meg. Ettől a hamis és leegyszerűsítő történelemszemlélettől a történészszakma egy része már a hetvenes-nyolcvanas években eltávolodott. Akkor és a rendszerváltás utáni években is úgy tűnt, hogy van esély az 1920 és 1945 közötti korszak szakszerű, árnyalt és kiegyensúlyozott képének megalkotására. Szakmai szinten ez tulajdonképpen meg is történt. Sokunk számára ezért volt meglepő, hogy 2010 után kiderült, az új nemzeti panteonban sem Károlyi Mihálynak, sem Erdei Ferencnek nincs helye, de József Attilának is csak a hátsó sorokban. Miközben előtérbe kerültek olyan személyiségek – Horthy Miklós, Prohászka Ottokár, Hóman Bálint, Nyirő József, Wass Albert és mások –, akiknek a személye köré egy magát demokratikusnak tartó társadalomban nem alakítható ki pozitív kultusz. Még akkor sem, ha természetesen nekik is voltak méltányolható tetteik és ők is alkottak értékes műveket. A változást tehát a kormányzat identitáspolitikai törekvései indukálták.

– Szakály Sándor történészi megnyilatkozásai ezek szerint kormányálláspontnak tekinthetők?

- Sem a kormánnyal, sem Szakály Sándorral nem vagyok olyan viszonyban, hogy erre autentikus választ tudjak adni. Sajtóhírek alapján mindenesetre úgy tűnik, hogy inkább nem, hiszen egy-két államtitkár és Lázár János miniszter is elhatárolódott nyilatkozatától.

– Függetlenül ettől: nem gondolja, hogy egy történésznek jobban figyelembe kellene vennie a társadalom érzékenységét?

– Nagyon sokféle érzékenység létezik, és ha csak ezekre ügyelnék, akkor kiesne a toll a kezemből. Úgy gondolom, hogy három alapelvet kell betartania minden történésznek: az egyik az igazmondásra való törekvés, a másik a korrekt forráskezelés, a harmadik pedig a tacitusi „harag és elfogultság nélküli” attitűd. Ez utóbbi az érzékenységek iránti tapintatot is foglalja magába. Ez persze nemcsak a numerus claususra, a zsidósággal szembeni egyéb diszkriminációkra és a holokausztra vonatkozik, hanem a modern magyar történelem más traumatikus eseményeire, például Trianonra, a magyar hadsereg második világháborús szerepére vagy a korábbi magyar elit 1945 utáni meghurcolására és totális félreállítására is.

– Mit ér a higgadt érvelés, ha az emberek egyes történelmi szituációkról, személyekről hitbéli meggyőződés alapján formálnak véleményt?

- Az embereknek ehhez joguk van. A baj az, ha a történész sem képes felülemelkedni az egyéni vagy csoportsérelmek által meghatározott szubjektív emlékeken, és ha a különböző politikai családokhoz kötődő orgánumok nem a tudományos ismeretterjesztést, hanem a saját értékszempontjaik szerinti ideológiai indoktrinációt tekintik feladatuknak.

– Lecsillapodnak-e bármikor is a huszadik századi magyar történelemről szóló szenvedélyes viták?

- Egészen biztosan. Ezt onnan tudjuk, hogy a korábbi történelmi korszakokban is ugyanilyen hevességgel folyt a vita a mindenkori közelmúltról. Kinek jutna eszébe manapság tüntetést szervezni Görgey ellen vagy Kossuth mellett? Pedig hosszú időn keresztül hihetetlen indulatokat váltott ki az egykori politikai ellenfelek megítélése. Szekfű Gyulának 1913 után elképesztő sajtótámadásokban volt része azért, mert olyan – egyébként korrekt és tényszerű – könyvet írt a „vezérlő fejedelem” száműzetésben töltött éveiről, ami ütközött az akkori közvélemény idealizált Rákóczi-képével. Biztos vagyok benne, hogy néhány évtizeden belül Horthy és Kádár megítélését illetően is egyetértésre fogunk jutni. A szaktörténészek körében egyébként ez a konszenzus főbb vonalaiban már ma is létezik.

– Akár szobruk is lehet?

- Hajdu Tibor kollégám ironikus megjegyzése szerint költségkímélés okán célszerű lenne a szobraink talapzatára görgőket szerelni, hogy az aktuális politikai széljárásnak megfelelően lehessen a raktárba betolni vagy onnan újra előhozni őket. Komolyra fordítva a szót: a történészek aktív részvételével és a politikusok jóakaratával egy demokratikus közösségnek képesnek kell lennie arra, hogy kijelölje konszenzuális múltképének a határait. Nyilvánvaló, hogy 20. századi politikusaink közül Szálasi Ferencnek vagy Rákosi Mátyásnak nincs és nem is lehet helye a vállalható történelmi személyiségek között. Hogy Horthy Miklósnak és Kádár Jánosnak lesz-e helyük, és ha igen, akkor milyen, ez ma még nem tudható, ez a következő évtizedekben fog eldőlni. Azzal együtt persze, hogy mindig lesz olyan kisebbség, amely elutasítja majd a társadalom többsége által helyesnek gondolt és elfogadott álláspontot.