Temetősirató

Gerle János építész, a Nemzeti Panteon Alapítvány kuratóriumának tagja a Népszabadságban szeptember 14-én megjelent írásában elmondta, hogy a Temetkezési Intézet vezetése nemrég a sírok „lejárt” voltára, újra megváltásának szükségére felhívó cetlikkel szórta tele a temetőt. Újraértékesítenék a sírhelyeket, s úgy látszik, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal – erejétől megfosztva már – közbelépni sem tud. A legfontosabb temetőkön, az egész műemlékvédelmen, a múlt őrzésének fontos feladatain most úrrá lett az egyéni és csoportérdek, a biznisz.

Még a hatvanas évek végén a Hazafias Népfront Országos Honismereti Bizottsága „megbízást kapott”, hogy meghatározza: melyek azok a sírok, amelyeknek – akár az ott nyugvó személyek, akár építészeti, képzőművészeti értékük miatt – meg kell maradniuk. Ötezer sír került az első listára a temető félmilliónyi sírhelye közül. A Magyar Tudományos Akadémia bevonása után átvizsgált listán végül maradt kettőezer-kettőszáz.

Antall József az Orvostörténeti Múzeum igazgatójaként akkoriban részt vett a listakészítő munkában. A rendszerváltás után miniszterelnökként is fontosnak tartotta a dolgot, s amikor megkerestem a Nemzeti Panteon Alapítvány létrehozásának gondolatával, azonnal egyetértett, és támogatta is. Az alapítvány legfontosabb célja, hogy megtalálja, leírja, védetté nyilváníttassa a magyar történelem és kultúra nagyjainak sírhelyét, s kezdeményezze, támogassa felújításukat, rendbetételüket.

Az ország költségvetésébe 1992-ben önálló sorral és nyolcvanmillió forinttal bekerült a Nemzeti Panteon Alapítvány. Ez arra is lehetőséget adott, hogy saját beruházásban (!) felújítsuk Kossuth Lajos mauzóleumát a Kerepesi temetőben, s különféle támogatásokkal elősegítsük fontos síremlékek megújítását, például a Házmán Ferencét, Vitkovits Mihályét, Bölöni Farkas Sándorét a Házsongárdi temetőben, a szecessziós Schmidl-sírboltot a Kozma utcában. Támogattuk Tóth Vilmos kutatásait, könyvek megjelenését, itthoni és erdélyi leletmentéseket is.

A „társadalmi munkában” dolgozó kurátorok által pályázatokon megítélt támogatások lehetősége utóbb gyakorlatilag megszűnt, annak következtében, hogy az alapítvány költségve­tési támogatottsága az első Orbán-kormány idején véget ért. Az akkori kormányzat létrehozta a fizetett bizottsági tagokkal, főtitkársággal, apparátussal működő „profi” költségvetési állami szervezetet, a Nemzeti Kegyeleti Bizottságot. Igaz, az alapítvány a maradék pénz kamatainak felhasználásával még mindig tud segíteni itt-ott. Most, 2012. október 27-én avattuk az alapítvány pénzéből felújított műemlék Walla-sírboltot, a legendás üvegművész, Róth Miksa nyughelyét Törökbálinton.

A Kerepesi temetőben az elmúlt évtizedben nyugalom volt, a falak melletti összes sírt s egyes fontosabbnak tartott síremlékeket „levédték”. Az egész temető sajnos nem volt sohasem védett, de mint műemlékek környezete különleges elbánásban részesül. A már beszántott területek árnyas sétaútjain sokan keresték fel a jeles költők, művészek, politikusok sírhelyét, a Budapesti Városvédő Egyesület négy temetőtérképet is kiadott, hogy segítse a tájékozódást az „élő” temetőkben.

Buzinkay Géza történésztől kaptam a minap a következő sorokat: „...elképesztő a látvány, rengeteg síremléken virít a cédula, hogy: »T. Hozzátartozó! A temetkezési hely lejárt. Temetővezető.« Látszólag teljesen rendszertelenül: a székesfőváros díszparcellájában is nem egy síron rajta a cetli (például Fülepp Kálmán főpolgármesterén és az alpolgármester Alkér Gusztávén, Holló Lajosén – az egyik kiemelkedő ellenzéki pártvezér a múlt század első felében –, Simonyi Ernőén – a Függetlenségi Párt híres debreceni képviselője volt a 19. sz.-ban –, Hanvai Sándorén – »a szegények jótevője« –, Rechnitz Béláén – a hazai autógumigyártás megteremtője –, Förster Jánosén – az Apostolok söröző tulajdonosa –, ’56-os sírokon és néhány munkásmozgalmi síron, a régi, felszámolt budai temetőkből áttelepített sírok közül többön, van köztük 1861-ben állított sír, és több síron van hatalmas síremlék, szobrokkal stb. Van olyan sír, amelybe még 2007-ben is temetkeztek). Szóval valami elmebaj nyilvános kitörésének vagyunk a tanúi. De – talán Tarlós gyors intézkedésének eredményeképpen (a főpolgármester „fölfüggesztette” a Fővárosi Temetkezési Intézet igazgatóját – a szerk.) – alig valaki tud erről a botrányról, csönd van már körülötte, viszont a cédulák a sírokon vannak, márpedig valami nagyon látványos tiltakozást kellene szervezni, különben félő, hogy utóbb, a leváltás ellenére, csöndben, szervezettebben kerülhet majd sor a sírok valami erős rostálására. (Bár nem tudni, miért, hiszen a Kerepesi tele van nagy, üres parkrészekkel.)”

Ha már elrendelte a stopot a főpolgármester, az irritáló ragacsokat is lemosathatná valaki a temetőben!

Döbbenetes hatással van az emberre, amikor egy-egy temetőt – még csak nem is politikai, hanem üzleti szempontok miatt – felszámolnak. Ilyen volt a váci katolikus temető, ahol a város (utcanevekben is megörökített) nagyjainak sírkertjéből építési telkeket szabtak. És biztosan mindenki tud hasonló esetekről országszerte. Annak is van hagyománya, hogy bizonyos „porladási idő” letelte után, ha nincs egy sírhely „újra megváltva”, értékesítik, a kőanyagot felhasználják, az embernyi telkecskét eladják újra. Mégis egy-egy különösen fontos helyszínen azt kell mondani, hogy „hátrább az agarakkal!”.

Annak idején azt mondta Antall József miniszterelnök: legyetek Katona Tamással társelnökök az alapítványban, egyikőtök mindig pozícióban lehet, tudja majd segíteni az ügyet. A kuratóriumban aztán mindenféle pártállású ember vállalta a civilszervezeti munkát, a szolgálatot. Mit ad isten, ma egyik sincs a hatalom közelében, sem a volt MDF-es, sem a volt SZDSZ-es, sem az MSZP-s, sem a KDNP-s, sem a fideszes kuratóriumi tag, a többiekről, akik „csak” szakértői a témának, már nem is beszélve.

Az elvek azért változatlanok – gondolom, hiszem. Széchenyi István „nemzeti Üdvleldéje” gyakorlatilag nem megvalósítható, ám gondolatilag nagyon is. Nem lehet egyetlen temetőhelyre összehozni mindazokat, akik fontosak, akiknek a sírhelye meg kell maradjon az idők végezetéig, de tudnunk kell, hol vannak ezek a sírok Magyarországon vagy Párizsban, New Yorkban, Kassán, Kolozsvárott, másutt, mert mind a mi nemzeti panteonunk részei. Nyilvántartani, karbantartani kell őket, s felújítani, ha szükséges!

A Nemzeti Panteon Alapítvány még megvan, anyagi lehetőségek híján őrzi az elveket, s ha tud, segít. Amikor baj van, akkor meg szólni kell! El kell mondanunk újra és újra, hogy nem szabad üzletelni a sírokkal, sem politikai, sem gazdasági ösztönzésből.