Hiteles sztárok – Ami a képernyőn látható, és ami mögötte van
Igazán felemelő, amikor figyelnek az emberre. Ezt az érzést sokan átélhették az utóbbi évtizedekben olyanok, akik ugyan a saját területükön ismertek és elismertek voltak, ám bekerültek tévéműsorokba, amelyek országos népszerűséget hoztak számukra. És áttételesen – valamint szűkebb körben – ugyanez érvényes sorozatunkra, a Világvevőre is. Korábban soha annyi hozzászólást nem kaptam, mint a három hete megjelent Szép idők című cikkemre. Abban ugyanis – Bálint gazda halála kapcsán – azokról az egyéniségekről írtam, akik a tévézés hőskorában tűntek fel és vonzották a nézőket. Kritikusaim azt kifogásolták, hogy miért nem írtam másokról is, hasonlóan kiváló szakemberekről, akik szintén villogtak a képernyőn. Mentségemre csak annyi szolgál, hogy abban a cikkben valóban csak az első időszakban, az ötvenes-hatvanas években feltűnt embereket említettem meg. Egyébként pedig terjedelmi korlátok is vannak.
Ám most, közkívánatra, folytatom a felsorolást. De persze annyian lennének, akikről meg kellene emlékezni, hogy kénytelen voltam a listájukat rögtön két részre is bontani. Ezúttal tehát olyan személyiségekről olvashatnak, akik ugyan nem voltak tévések, de tulajdonképpen rokon területeken tevékenykedtek. Később kerülnek majd sorra az igazi tudósok, akiket pont emiatt kértek fel szereplésre, és aztán kiderült, hogy képernyőre termettek, valóban meg tudják szólítani az egész országot.
Első hősünk annyiban mindenképpen eltér a többiektől, hogy ő igazi tévés. Miután ugyanis elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, rögtön a Magyar Televízióban kezdett dolgozni. Mint operatőr. Ráday Mihály rengeteg műsor, film és tévéjáték elkészítésében vett részt. Országos hírt mégsem ezekkel szerzett, hanem 1979-ben indult sorozatával, amelynek címe Unokáink sem fogják látni volt. A műsor harminc éven át hívta fel a figyelmet az épített örökség megőrzésének és védelmének fontosságára. Foglalkozott értékes épületek, építmények rossz kivitelezésével, pusztulásával, a különböző veszélyekkel. Ráday egész mozgalmat teremtett, városvédő egyesületeket is létrehozott. Bár a műsorát 2010-ben megszüntették, ma is sokan emlékeznek rá, különösen a remekül eltalált alcímére, amely szerint: Városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát. Ráday Mihály édesapja a méltán népszerű színész, Ráday Imre volt, de a család aligha hihette, hogy a fiú sikeressége egy idő után majd vetekszik az apjáéval.
Ráday MihályEgy igazi színházi szakember is nagyszerű programokat vezetett az egykori Magyar Televízióban. A kitűnő kritikus, Molnár Gál Péter emlékezetes portrékat készített kitűnő színészekről. A Mestersége színész című sorozatban beszélgetett többek között Dajka Margittal, Tolnay Klárival, Turay Idával és Őze Lajossal is. Lapunkban is olvashattak róla nemrég megjelent Coming out című önéletrajzi kötete kapcsán. Az biztos, hogy korának egyik legjobb kritikusa volt, a legfelkészültebb, legmegbízhatóbb és legtehetségesebb színházi író, még akkor is, ha tollát gyakran szubjektív érzések vezették. Valóban maradandó és hiteles képet adott a mikrofonja elé kerülő művészekről. A többi meg – a televíziós személyiség szempontjából – most nem érdekes.
MGP – mert mindenki így ismerte – kétségkívül megosztó személyiség volt, és ugyanez mondható el újságíró kollégájáról, aki több mint harminc éven át vezette az akkori Népszabadság belpolitikai rovatát. Szabó László sem emiatt, hanem – természetesen – egy azóta is élő, remek tévéműsor miatt került be cikkünkbe. 1964-ben egyik ötletgazdája, majd 25 éven át műsorvezetője volt a Kék fény című programnak. A rendőri riportázs, a nyomozók munkájának és a bűnözők leleplezésének műfaja sikert ígért, és az is lett. Tény persze, hogy a rendszerváltás előtt ez egyfajta „feljelentő műsor” volt, ahol bejelentéseket lehetett tenni egy-egy esetről vagy elkövetőről. Mivel pedig eközben a Belügyminisztérium ügynökökön, besúgókon keresztül megfigyelés alatt tartotta a lakosság egy részét, ezért szinte lehetetlen volt elkülöníteni a rendőrség óvó-védő és megfigyelő-elnyomó funkcióját. Szabó László személye és a tekintetét mindig elfedő sötét szemüveg volt ennek a kettősségnek a jelképe – írták róla egykor. Szabó egyébként 1989 nyarán kiszállt a médiából és a politikából, s sikerre vitte az ország első magánnyomozó-irodáját. Az sem véletlen, hogy 2015-ös temetésén ott volt Pintér Sándor belügyminiszter is.
Szintén újságíró volt, dolgozott a Népszabadságnál is Árkus József, akinek a Parabola című műsor hozott országos népszerűséget. Ez eredetileg külpolitikai elemző adásnak indult, de miután 1972-ben átvette, fokozatosan át is alakította. Egyre inkább a belpolitikára és a humorra koncentrált. A szatirikus kommentárok abban az időben újdonságot jelentettek, nem kevésbé a tévében addig csak játékfilmekben látható meztelen nők. Egy korabeli kritika azért dicsérte meg, mert éles mondataival, tűhegyes találataival megostromolt olyan egykori erődítményeket is, mint a szocialista álparlament, a rendőrség, vagy az önmenedzselők maffiája. A viszonylag fiatalon, 62 éves korában elhunyt Árkus hosszú ideig volt a Ludas Matyi főszerkesztője, de elsősorban tévés szereplése, fanyar humora miatt érdemes felidézni az alakját.
Különleges színfoltja volt az egykori adásoknak egy utóbb József Attila-díjas író. Abody Bélát egy televíziós könyvismertető sorozat és egy rendkívüli sikerű irodalmi kabaré, a Karnevál a Parnasszuson tette 1967-ben szinte egyik napról a másikra sztárrá. Korpulens alakja, körülményeskedő szófűzése és sajátos észjárása példátlan népszerűséget szerzett neki. Néha idegesítő, csuklást idéző, visító kacaja pedig egészen egyedivé tette egyre gyakoribb megjelenését. Néhány év elteltével viszont szinte kegyvesztetté vált, ami annak volt a következménye, hogy 1971-ben ő lett a Vidám Színpad igazgatója. Valódi színházzá kívánta átformálni a kabarék otthonát, új darabokat rendelt néhány komoly, fajsúlyos írótól, de kísérletei hamar kudarcot vallottak. Utána pedig már a tévébe sem hívták annyiszor, mint korábban.
Aigner SzilárdA felsorolt emberek népszerűségéhez mérhető csak a tévében szereplő meteorológusok sikere. A kezdet kezdetén a Híradóban tűntek fel, és hamar meghódították a nézőket. Az időjárás olyan, mint a futball, mindenki ért hozzá, de ezek a szakemberek bebizonyították, hogy a szaktudás és a hitelesség mennyire fontos egy ilyen mindenkinek ismerős területen. Aigner Szilárd valóban képernyőre termett, vonzó személyiség volt, s nem véletlenül lett az Országos Meteorológiai Szolgálatnál az előrejelző főosztály vezetője. H. Bóna Márta egyszer egy interjúban elmondta, hogy tőle akár élő adásban is kérdezhetnének, mert tudja, hol van a front, hol lesz holnap, mi ennek a következménye és miért. Vissy Károlyt a nézők főleg szinte hadaró, állandó gesztikulálással kísért előadásmódjáért kedvelték, s az sem véletlen, hogy sokáig ő volt az összes előrejelző főnöke is. Mindhármukat volt szerencsém ismerni, széles látókörű és szeretetre méltó, kedves embereket ismertem meg. Érthető, miért bízott bennük a közönség.
Időjárás-előrejelzőkből éppenséggel napjainkban is van utánpótlás, de a többi területen jelentős hiányok mutatkoznak szakemberekben. Igaz, celebek sokszor tűnnek fel a képernyőn, de ők azért hosszú távon nem pótolhatják ezeket a régen megismert művelt és hozzáértő tévéseket. Akik a saját szakmájukban már nevet szereztek maguknak, de utóbb kiderült, a képernyőn is hitelesek. Mert persze ezen áll vagy bukik minden.
