Táncórák haladóknak

– Pasolini elkötelezett baloldali volt. Szót emelt a szegényekért, kritizálta az egyházat, mélyen hitt a szolidaritásban, bírált bármely hatalmi pökhendiséget. A Pasolini Projekt rendezője, Szemán Béla nyilatkozta a 168 Órának: ön az egyetlen, aki hitelesen megidézheti alakját. Sejti, miért?

– Tinédzserként ismerkedtem meg Pasolini filmjeivel, amelyeket az akkori hatalom kizárólag éjszaka engedélyezett bemutatni a Tanács körúti Filmmúzeumban. A Táncművészeti Főiskola pedagógusait dicséri, hogy kiengedtek a vetítésekre a kollégiumból. Másrészt fel is készítettek a befogadásukra. Abban bíztak: a látottaktól európaibb lesz a gondolkodásunk, színesebb világképpel kerülünk majd színpadra. Pasolini művei sokban hatottak rám. Lenyűgözött a rendező fesztelensége. Ritkaság, hogy valaki ilyen nyíltan és következetesen vállalja a véleményét. A jobbító szándék mindennél erősebb benne. Megfélemlíthetetlen volt, érvei szinte cáfolhatatlanok. Közben mintha sejtette volna, mi lesz a sorsa: ötvenhárom éves korában gyilkolták meg – nézetei miatt.

– Ön is következetes?

– Igen. De nem vagyok ilyen szabad, gáttalanul kitárulkozó habitus. Mások a gyökereim, a szocializációm. Meg is rettentem, amikor Szemán Béla és a koreográfus, Nemes Zsófia nyüstölni kezdtek: vállaljam el Pasolini szerepét. Nem kívántam már a színpadot, nem lettem közben fiatalabb, több év kihagyás után az is kérdés volt számomra: mennyi energiám maradt még egy ilyen feladathoz? Végül a csábítás erősebbnek bizonyult. Ráadásul prózai szituációk is vannak a táncjátékban.

– Ez miért vonzotta?

– Annak idején a balettintézetben arra gondoltam: inkább színész leszek. Tartottam attól, nem lennék boldog egy balettkar tagjaként. Diplomázva nem is üstökösként indultam, ám megértettem: egy komoly tánckar létrehozása, működtetése és a benne való részvétel is szép feladat. Idővel, miután egyre nagyobb szerepeket kaptam, jelezték a színművészeti főiskoláról: felvételi nélkül is járhatnék oda.

– Nem élt a lehetőséggel.

– Viszont több prózai feladatom is volt. Olyan színészóriásokkal játszhattam együtt, mint Psota Irén, Páger Antal, Gábor Miklós.

– Civilként is artisztikus karakter. Meglepő, hogy vállalta a Táncművészeti Főiskola bürokratikus betétekkel spékelt rektori posztját.

– Amikor felálltam az Operaház balettigazgatói székéből, azt mondtam: soha többé vezetői tisztséget! Tanítani kezdtem a főiskolán, s az alig negyvenes rektor, ifj. Nagy Zoltán megkért: vállaljam a balett tanszak művészeti vezetését. Segíteni akartam, igent mondtam. Nagy Zoltán korai halálát követően Zorándi Mária lett a rektor, ő pedig ragaszkodott hozzá: legyek a helyettese. Átgondolt tervei voltak az intézmény jövőjét illetően, amelyekbe engem is beavatott. Nem sokkal később megrendítő váratlansággal ő is elhunyt. Abban a helyzetben felelőtlenség lett volna sorsára hagynom az intézményt.

– Az operaházi történetek kapcsán is finoman fogalmaz: erőfitogtatás miatt kiebrudalták onnan két alkalommal is. Elüldözői között van, aki most a táncművészeti tanára. Megörökölte?

– Az én hívásomra jött. Szakmai tudása felülírja az egyebeket.

– Mindenesetre két tanév után kapott nemrég a nyakába egy kancellárt.

– Hozzánk korrekt kancellár érkezett, aki tudja: státusát nem a táncművészeti főiskola miatt találták ki.

– A kancellárok kinevezésekor gazdasági okokra hivatkozott a kormány, de az egyben az egyetemi autonómia korlátozását is jelenti. Hatalmi erődemonstráció.

– Nekünk – más felsőoktatási intézményektől eltérően – soha egy fillér adósságunk sem volt. Különben én sohasem politizáltam. Már úttörőnek is nehezen avattak fel a magatartásproblémáim miatt. Pártba sem csalogattak, még az átkosban sem. Azt tartották: ez annyira hülye, hogy csak táncosnak jó. Amúgy táncosként balra kezdem a forgásokat, mozdulatokat, ami technikai szempontból ritka. Pláne, hogy egyébként jobbkezes vagyok. Azt persze nem tudom, mennyi pénz jut a jövőben a felsőoktatásra. A korábbi elvonások minket is érintettek. De úgy látom: a jelenlegi kormányzat szereti a táncot. Főként a néptáncot.

– Normális demokráciában lényegtelen, mely művészeti ágak inspirálják a hatalom birtokosait. Akik amúgy jobb esetben közszolgák.

– Hadd említsek egy sajátos esetet – szakmai tapasztalataim alapján. Évtizedekkel ezelőtt egy évet balettnövendékként a leningrádi Vaganova Intézetben töltöttem. Tanárai akkor, de még a kilencvenes években is szánalmas fizetésért dolgoztak. Amikor tavaly, már rektorként tanulmányúton jártam náluk, elmesélték: Putyin – saját elnöki keretéből – kétezer dollárral megemelte a balettmesterek fizetését, hogy ne menjenek el Nyugatra. Miközben annak sincs gátja, hogy az orosz táncművészet tradícióinak ápolása mellett szélesebbre tárják az intézmény kapuit a nyugati irányzatok, a modern tánc előtt is. Ettől még vitatható a finanszírozás metódusa, de az összeg rendben van.

– Putyin esetében mégsem az említett epizód a szignifikáns. Ön – miként mondta már – tanintézményen kívül is igyekszik rektori státusához méltó módon megnyilvánulni...

– Már csak azért is, mert táncosok esetében a mester fegyelmezett személyisége is meghatározó eleme a tanításnak.

– Ugyanakkor Pasolini következetessége mellett féktelen karakter volt: a Pasolini Projekt a színes privát életéből is megmutat néhány részletet. Az előadás végén pedig erős hangsúlyt kap a művész elméleti felismerése: olyan rendszerekben, amelyekben a szép szándékú eszmék gyengén, esetlenül, vagyis hiteltelenül jelennek meg – ha megjelennek egyáltalán –, a fasizmus talál legkönnyebben utat az ifjabb generációk felé. Annyi biztos: áthallásos, rendszer- és társadalomkritikus darabban vállalt főszerepet. Hallgatóit éppúgy felkészítette Pasolini világára, miként az ön mesterei tették?

– Saját osztályom tagjai többségében nagykorúak. Az együtt töltött évek alapján biztos vagyok benne, hogy el tudják választani az órákon látható mestert a színpadon megjelenő karaktertől. Úgy hiszem: egyik sem életidegen figura a maga erényeivel, esendőségével. Ezért sem baj, ha mindkettő hatással van a növendékekre.