Tamás Ervin: Aczél Endre halálára

2018. július 4. 17:48 - szerző: Tamás Ervin

Életének 74. évében meghalt Aczél Endre újságíró, külpolitikai szerkesztő, publicista, Aczél Endre, Rózsa Ferenc- és Pulitzer-emlékdíjas újságíró. Kollégája és barátja, Tamás Ervin emlékezik rá. 

Ahhoz az újságíró nemzedékhez tartozott, amely képes volt a történelmet a jelennel, a személyiségeket a történésekkel és a világot a nemzettel összekapcsolni. Mindezt imponáló tárgyismerettel, absztrakciós képességgel és egyéni meglátásokkal tette – ezért előfordult, hogy a végkövetkeztetésben, a prognózisban tévedett, hogy valamit túl nagy emócióval fűszerezve tárgyalt, de mindig logikusan, érthetően, lebilincselő stílusban és magabiztosan, a tényeket tiszteletben tartva.

Fél manapság az ember ilyesmit leírni, de profi volt a lehető legpozitívabb értelemben. Elképzelem, hogy főnökként mindent kisajtolt az embereiből, mert évtizedekig saját magából is. Csak egyetlen, Bandit aláfestő sztori: nem tudtam aludni, s vasárnapra virradóan csak úgy bekapcsoltam a televíziót. A CNN a ma már hírhedt párizsi alagutat mutatta, ahol Diana Mercedese karambolozott. Hajnali három előtt hívtam Aczélt, aki álmosan vette fel a telefont, el nem tudta képzelni, mit akarok ilyenkor tőle. Csak annyit mondtam: meghalt Diana. Egy szót sem válaszolt, letette a telefont, majd fél óra múlva visszahívott, s elmondta, mit kellene a hétfői számba megcsináltatni, s ebből mit tud ő vállalni, kezdi is rögtön. Egyébként fölsorolni is nehéz, hányszor húzott ki a csávából expressz gyorsasággal és ennek ellenére kellő alapossággal.

Karrierjében több külföldi tudósítói poszt adott muníciót szerkesztői, vezetői munkájához és nyilván ezek az állomáshelyek bizonyos – szakmán kívüli – „tudósítói" jelentéseket is kívántak, amiket ellenfelei bőszen a szemére hánytak, pedig ez igencsak távol állhatott mindennemű besúgói ténykedéstől. Már csak azért is, mert konfliktusos személyiség volt, nem tett lakatot a tollára, szájára sem írásban, sem élőszóban. Amit és ahogyan látott, az óhatatlanul lecsapódott a politikában a rendszerváltozás előtt, s utána is.

Ám a legnagyobb sebet a rendszerváltozás közben kapta, amikor paraván mögötti különböző alkuk következtében meg kellett válnia az MTV Híradójának főszerkesztői székétől, és aligha lehetett elégtétel számára, hogy akkor még majdnem az egész hazai sajtó szolidáris volt vele. Azóta sincs olyan híradó, sem olyan csapat, mint akkoriban.

A seb ugyan nem fertőződött el, de Aczél ezt soha nem heverte ki. Pedig publicisztikái, a Napkelte műsorának vezetése, valamint a Klubrádióban elhangzó, majd kötetekben megjelenő különleges történelmi tablója, az Acélsodrony napról napra bizonyította, hogy minden műfajban otthonosan mozog, s ha ehhez még hozzávesszük, hogy a sportújságírás is gazdagodott írásaival, nyugodtan állítható: nem tört ketté az a karrier, amely egy későbbi „pártajánlás" következtében a képernyőről is leparancsolta.

Régóta betegeskedett. Megviselte az a szilencium is, amelyet Facebook-posztjai váltottak ki Kiss László úszóedző ügye kapcsán, nem értette, hogy nem tisztje minden általa vélt igazság nevében „közbeszélni". Ám az, hogy sokáig hallgatnia kellett, nem csupán neki okozott kárt, írásainak, megszólalásainak hiánya az egész magyar sajtó vesztesége volt. Hál' isten, úgy tudom, hogy az Acélsodrony '56-os kötetét még befejezhette. Mert lehetséges, hogy családján kívül ez éltette eddig. De sajnos ebben a mai klímában nem érzem azt, hogy béke poraira.

Maradhattál volna még, Bandi.