Szurkolói zóna – Egy nehéz hét éjszakái

Mégis, ilyenkor látszik igazán, milyen illékony és esetleges a tudatosan gerjesztett hiszti, a félelem. Miközben idehaza a „gyanús bevándorlók” kiebrudalására szavazunk, a terror agyközpontjába, Marseille-be tízezrével utazunk. Húszezer magyar szorong az arénában tízezer izlandi mellett. Ennyien egy hazai bajnoki fordulóra ki sem mennek. Mi történt? Történt valami? Marseille – ahogy a szpíker mondja – a futballban baljós jelkép. A hanyatlás városa. Igazi Mohács. Amíg élünk, megemlegetjük. Apáink nemzedéke évtizedekig kesergett azon, hogy „itt kezdődött minden”, itt lepett be a szlöm. A végvonaglás, a romlás, aminél – hittük évről évre – már nincsen lejjebb. Mégis volt új és még újabb mélypont. Meccsnézés közben, a Zónában döbbenek rá, hogy a Marseille-fóbia végzetesen belém csontosodott. Örököltem. Az apák nemzedéke már én vagyok. Most speciel nem vesztettünk Marseille-ben. Lehet, hogy itt, Marseille-ben fordul az idő kereke?

A Zónában fojtott izgalom. Egy srác kidönti a sörét, a kávézóban lecsavarják a zenét. Ilyenkor, Eb elején, még mindenki remél. Huszonnégy titkos esélyes van. Albánok számolgatják, lehet-e harmadikként továbbjutni. A reményfutam sosincs lefutva. Elsőként épp a nagy mumustól, Romániától azonban búcsúzunk. A selejtezőben játszva előzték meg a béna magyar csapatot. A világ félennyit változott. Mi ez, ha nem fellendülés? Káprázat, a sors szeszélye?

Szurkolói zóna gyerekkoromban a Zalai úton is működött. A terror eszköze a tévé volt. A házmester, Hemrik bácsi lakásában kuncsorogtunk, hogy a bűvös Tisza tévén megtekintsük a korszak meccseit. Elsősorban persze a Vasas–Fradit. Az önfegyelem ebben a zónában is tényező volt, mert Hemrik úr nagy Vasas-barát volt. Fejünket csóváltuk, siránkoztunk, ha nyertünk, távozáskor az udvaron ünnepeltünk. Mivel az adás Kékestetőről érkezett és a János-hegy árnyékolta le, egyszerre három Albert–Farkast is láttunk. Micsoda szellemképeink voltak!

Az idei tornának – szakértő szem már látja – nem lesz igazi játékoskirálya, mint ’84-ben Platini, ’88-ban Van Basten, ’92-ben Brian (a kis) Laudrup. A maiak képzettek, szorgalmasak és lendületesek. Védekezésnél jól tolódnak, de géniuszok még mindig az öregek táborában vannak. A Rooney bácsi. A hisztériáját egyre nehezebben leplező gólkirály, Ronaldo. A mai magyar dream team gerincét – ne feledjük – is két futballőslény adja. A harmincnyolc éves Gera és a negyvenet betöltő Király Gábor.

Fodrász Ildi megjegyzi az uraknak: ő tíz perc után követelte, cseréljék már le Szalait, hozzák be a Böde Danit, mikor az kolosszális gólt rúgott. Nem is tudtam, hogy Ildit a foci valaha megérintette volna. Az izgékonyság magyarázata, hogy a mi életünkben ez az első modern értelemben vett világjáték, szabad ki-be járással, marketinggel, tömeges utazási lázzal. A magyar tábor legjava félig-meddig már európai. Hentesek, buszsofőrök, informatikusok Angliából, villanyszerelők Bajorországból, idősgondozók Hollandiából, pincérek Ausztriából és szexmunkások Svájcból. A magyar sereg másik fele számlaképes, jól öltözött hazai középosztálybeli. A nyugdíjas és roma Magyarország, mint mindig, odahaza, a tévé előtt szorong.

Franciaország egyre színesebb. A nyolcvanas évek nagy csapataiban az elegáns Trésor volt az egy szem afrofrancia. Kilencvennyolcra hármas tagolású lett Zidane-ék csapata. Arab-berber, afrikai és francia. Ahogy a helyi lapok írták, a tejszínhab, a capuccino és a feketekávé hármasa. A mai francia csapatban mutatóba akad „tősgyökeres” francia. Svájc csapatában felbukkan Embolo a török-svájciak, bosnyákok, szerbek és horvátok mellett. Megható nézni, ahogy „új fiúk” lelkesednek, éneklik új hazájuk himnuszát, ahogy gyötrődnek, ahogy igyekeznek. A babaarcú Alaba Ausztria egyetlen sztárjátékosa. Ez nem dekadencia. Az ötvenes évek Magyarországán képtelenség volt élni, hacsak az ember nem focizott. Alaba is a labdának köszönheti, hogy „igazi” osztrák maradhatott.

Tombol a Nagykörút. Magyarország pontot ment a nyolcvannyolcadik percben az izlandi jégbunker ellen. Csípjenek meg, mert ez igaz: mámoros tömeg tombol, mert pontot rabolunk Izlandtól. Az autókat fellobogózzák, a romkocsmákat hajnalig nyitva tartják.

Mozgásba lendül az emberpiac is. Jönnek-mennek a játékoskufárok. Nagy Ádámot érettségi után feltehetően eligazolják, a Fradinál már kinyitották a kasszát. De megy a szorgos Fiola is, megy mindenki, aki él és mozog. Várja őket Lengyelország, Törökország, a kazah sztyeppe és Ázsia. Magyarországnak újra van masszív, derekas kis csapata.

Az orosz ultrák nem vicceltek. Közzétették a Facebookon, hogy felkészültek. Megmérkőznek Angliával, a futball nevű harci játék őshazájával. Svájc felől érkeztek, kocsit béreltek, fegyverkeztek, és azonnal a marseille-i kikötőbe siettek. Mellesleg futballvonalon valószínűleg ki is estek, de nem biztos, hogy erről az erőemberek is értesültek.

Előbb-utóbb Magyarország is búcsúzik. Döbbenetes siker lesz, ha elérjük a legjobb nyolcat. De addig keményen tartjuk magunkat. Talán most lehet leszámolni végre az aranycsapat hamis mítoszával, a balsorssal, a nemzeti csapással. Innen indulunk. Fiolával, Dzsudzsákkal, az öreg Királlyal. És azzal a két kissráccal, akik az Izzó-pályán egy labdát rugdosnak elmerülten. Ha belátjuk, hogy honnan startolunk, húsz év múlva messzebb is juthatunk.

„Ki lehet húzni két hetet automata fegyverek nélkül?” – kérdezi a kolléga. „Ki”, mondom én, az optimista. A téren ugyanis talpra szökken a szurkolói zóna. Nyert Albánia, kiesett Románia.

Hemrik bácsi szurkolói zónája brutális gyorsasággal oszlott fel. Az öreg mérgesen kilőtte a Tisza tévét. (Fradi–Vasas kettő-egy.) „Győztünk”, szólta el magát apám könnyelműen. Majd kapcsolt és ráerősített. „Tudja mit? Hajrá Fradi, Hemrik úr.”