Kormányprésben a jogdíjak – Visszakozott a kabinet, 150 milliót sikerült megmenteni a művészeknek
Látszólag a semmiből került nemrég az Országgyűlés elé Semjén Zsolt médiaszabályozást érintő javaslatcsomagja, amely a többi között a szerzői jogi törvényben is változtatásokat tervezett végrehajtani. A kereszténydemokrata miniszterelnök-helyettes ki akart venni egy fél mondatot az évtizedek óta érvényben lévő jogszabályból, amely arra vonatkozik, hogy ha egy előadóművész valamelyik magyar televízió saját gyártású műsorában vagy rádiófelvételen szerepel, akkor jogdíjat vehet fel az ismétlések után is. Semjén Zsolt úgy vélte, túl sok pénzt kapnak a magyar színészek a tévés és rádiós ismétlések után. Pedig nem így van. Elég lett volna utánajárnia. Csakhogy az érintettek közül senkivel sem egyeztettek a jogszabály előkészítői, a művészek a sajtóból értesültek a tervezett változtatásról.
Ahogyan Hegedűs D. Géza, a Vígszínház tagja, a MASZK Országos Színészegyesület elnöke lapunknak megerősítette, velük sem tárgyalt senki. Ha bárki megkereste volna őket, elmondják, hogy a jogszabály-módosítással csaknem tízezer előadóművészt fosztanának meg 150 millió forintnyi jogdíjtól.
„Azt is elmondtuk volna, hogy a módosítási javaslat, amellett hogy nyilvánvalóan hátrányosan érinti az előadóművészeket, több nemzetközi egyezménybe és az uniós jogba ütközik” – tette hozzá. Szerinte abban, hogy Semjén Zsolt végül visszavonta saját javaslatát, komoly szerepe volt annak, hogy az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület (EJI), a Színházi Dolgozók Szakszervezete és a MASZK Országos Színészegyesület petíciót indított az ismétlési jogdíj megőrzéséért, a kezdeményezés pedig megmozgatta és összefogásra serkentette a művésztársadalmat. Mire a törvénytervezetnek a jogdíj eltörlésére vonatkozó részét visszavonták, már 3300-an írták alá a kiáltványt.
Olyanok is megszólaltak az ügyben, akiket sokan a NER kedvezményezettjeinek tartanak. Az egyik legtöbbször ismételt magyar tévés sorozatból, a Szomszédokból közismert színész, Nemcsák Károly – jelenleg a József Attila Színház igazgatója – azt mondta a BrandTrendnek: „Tudatosítani szeretném mindenkiben, hogy ezek az ismétlések komoly hasznot hoznak a mai napig is a tévétársaságoknak. Ezekért a műsoridőkért ismétlési jogdíjként a töredékét fizetik ki annak, mintha ugyanennyi új műsort gyártanának. Az ismétlési jogdíj évtizedek óta jól működik. Rendkívül fontosnak és eredményesnek tartom az EJI tevékenységét a televíziós ismétlési jogdíjak kezelésében.”
Hegedűs D. Géza továbbment a helyzet értékelésében:
– Azt tapasztalom, és a jogdíj körüli események is azt erősítik, hogy az állam végtelen távolságra kerül az egyes embertől. A produktív, kreatív, tehetséges, öntörvényű individuum személytelenné válik az arctalan adminisztráció szemében, és költségvetések végösszegeinek alanya lesz csupán. A józan ítélőképesség, amelyet a természetjog és az ősidők óta belénk kódolt erkölcsi alapvetések működtetnek, elhal. És a hatalmas apparátussal és energiával működtetett állam az általa választott úton, az útfüggőség tehetetlensége okán nem vagy csak nehezen tud korrigálni. Így elsöpör, magával sodor sok kreatív, törékeny egyéni sorsot, értéket teremtő kis közösséget, megtartó, jövőt hordozó emberi, szellemi, kulturális jelenséget. Pedig a civilizációs értelemben vett kultúrának s benne a művészetnek is van közgazdaságtana – mondta lapunknak a színész.
Szerinte a tehetségnek, a befektetett munkának, a kreativitásnak, az egyediségnek – amely a műalkotásban testesül meg – ára van. Az azt létrehozó alkotóknak pedig, éppen egyediségük okán, szerzői jogi védettségük. Alkotásaik akkor és ott kerülhetnek piacra, amikor és ahol ők ehhez hozzájárulnak, mondjuk a tévé képernyőjén, ismétlés formájában. Jogdíj fejében. Ez egyetemes jog, tette hozzá.
Ami most történt, nem minden előzmény nélküli. Mind a szerzői jogot, mind a kultúra függetlenségét 2011 óta támadások érték. Ugyan a kormányzati kommunikáció folyamatosan arról szól, hogy átláthatóbbá és igazságosabbá akarják tenni a rendszert, a gyakorlat nem igazolta ezt az ígéretet – fogalmazott Hegedűs D. Géza.
A jogdíjak kezelésében több szervezet is részt vesz. Az Artisjus egyesületként a zeneszerzők, a szövegírók jogdíjait kezeli, az Artisjus Zenei Alapítvány pedig a szociális és kulturális támogatásokra alapított szervezet. Az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület az előadók, például a zenészek, énekesek, színészek jogdíjait kezeli, míg a MAHASZ a hangfelvétel-kiadók jogkezelője.
Megkerestük az Artisjust mint olyan szervezetet, amely egyszer már petíciót indított a jogdíj ügyében. Ők Tóth Péter Benjaminnak, a szervezet kommunikációs vezetőjének a Dal+Szerző weboldalon megjelent írását ajánlották, amelyben az szerepel, hogy 2011 végéig a három zenei jogkezelő szervezet – választott testületei útján – teljesen szabadon döntött abban a kérdésben, hogy a beszedett jogdíjak valamekkora részét kivonja-e a jogdíjfelosztás rendjéből, és szociális, kulturális vagy szakmai célokra fordítja-e. A szervezet a jogdíjaknak legfeljebb tíz százalékát különíthette el az előbbi témákra. A pénzt négy célra fordították fele-fele arányban szétosztva a komoly- és a könnyűzenei műfaj között, így adtak alkotói támogatást, projekttámogatást, jutalmazták a zenetanárokat és a művészeket, illetve befizettek a nyugdíjpénztárakba.
Minden előzetes egyeztetés nélkül 2011 végén született egy törvénymódosítás, amely megszabta, hogy a jogdíjak legfeljebb tíz százaléka, a beazonosíthatatlan jogdíjak 25 százaléka fordítható szociális-kulturális célokra. Ez az Artisjus levonásainak a mértékét nem érintette, az EJI viszont emiatt csökkenteni kényszerült a támogatások mértékét. Másrészt a jogszabály kimondta, hogy a kulturális támogatási részt a Nemzeti Kulturális Alap útján lehet csak elkölteni. A feladatra létrehoztak egy nyolctagú ideiglenes kollégiumot (négy főt a miniszter delegált, egy-egy főt pedig az Artisjus, az EJI, a Filmjus és a Hungart küldött).
Majd 2013-ban továbblépett a kormányzat. L. Simon László, az NKA akkori elnöke benyújtott egy újabb, ugyancsak nem egyeztetett törvénymódosítási javaslatot, amely értelmében az úgynevezett üreshordozó-díjak (amit minden üres CD, DVD, pendrive vásárlásakor megfizetünk) 25 százalékát átvette az NKA a jogkezelőktől. Emellett az NKA-hoz került a jogdíjak hét százaléka, amelyet a jogkezelők korábban kulturális célokra ajánlottak fel, s amit az előbb említett ideiglenes kollégium osztott szét. L. Simon azzal érvelt: a pénzből az NKA a valódi értéket teremtő valódi tehetségeket akarja támogatni, nem az egyébként is magas jogdíjakat kapókat, hanem a feltörekvő tehetségeket. Ezután megszűnt az ideiglenes kollégium, az NKA döntött a pénzekről. Több mint egymilliárd forint került így az NKA-hoz. Számos olyan cikk született az utóbbi években, amelyek a kiosztott pályázati pénzek nyilvántartásai alapján egyértelműen bebizonyították, hogy szó sincs a tehetségek felkarolásáról, a pénzt kizárólag szimpátia alapján kapják a hatalomnak kedves művészek.
Semjén Zsolt visszavont javaslata „mindössze” 150 millió forint jogdíjat érintett volna. Valószínűleg az tévesztette meg, amikor „csupán” az ismétlések utáni jogdíjakkal foglalkozott, hogy nem látta át az egész struktúra működését, és nem fedezte fel, hogy ennél sokkal nagyobb pénzek mozognak a rendszerben.
Mint azt az EJI lapunkkal közölte, a szervezet 2018-ban kétmilliárd forintot is meghaladó jogdíjat fizetett ki az előadóművészeknek.
A legnagyobb összegű jogdíjakat a kereskedelmi hangfelvételek rádiós és televíziós játszási adatai alapján fizették ki, tavaly ezen a címen csaknem 1,2 milliárd forintot osztottak szét, közel hétmillió „elhangzás” adatai alapján. A legtöbb elhangzást az EJI a kereskedelmi hangfelvételek háttérzenei jellegű felhasználása után dolgozza fel. Tavaly ezen a jogcímen az EJI közel negyvenmillió forintot utalt át 34 ezer előadó részére, 220 milliót is meghaladó elhangzás adatai alapján. A televíziós ismétlési jogdíj felosztásakor az EJI közel ötezer megismételt műsor adatát dolgozta fel, amelyek együttesen 218 ezer műsorpercet tettek ki. A megismételt műsorok adatai alapján az EJI 328 millió forintot fizetett ki 9200 előadónak, amelyből 150 millió forintot az MTVA fizetett. A két összeg különbözetét a magánmásolási díjak és a kábeljogdíjak tették ki, amelyek egy részét az EJI a televíziós ismétlési adatok alapján oszt fel és fizet ki az előadóknak. Egypercnyi ismétlésre 700 forint sem jut, egy negyvenperces műsor ismétlésének a teljes jogdíja pedig 27 800 forint. A legmagasabb jogdíj összege 2,7 millió forint volt, a tíz leggyakrabban ismételt film szereplői összesen 16 millió forintot kaptak.
Semjén Zsolt ugyan visszavonta a javaslatát az ismétlési jogdíjak eltörléséről, mégsem maradt nyom nélkül a tevékenysége. Nem a művészek jártak rosszul, hanem a jogkezelő szervezetek. A módosítás értelmében ugyanis a jogkezelő szervezet díjat, illetve költséget csak egyszer számolhat fel, minden, ismétlés utáni jogdíjat teljes egészében az előadóművészeknek és a jogtulajdonosoknak kell folyósítani. Ez első pillanatban talán jól hangzik, csakhogy a jogkezelők működési költségét, amit ezen a soron elvon a jogalkotó, egy másikon vissza kell szerezni, vagyis végső soron mégis a művészek károsulnak majd.
A jogdíjfelosztás mechanizmusának alapjai 1985 óta nem változtak: az előadók képviseletében az EJI köt szerződést a felhasználóval. Ez a konstrukció azért jó, mert így egy kézből szerezheti meg az összes műsor ismétlésére vonatkozó engedélyt, vagyis nem kell ötezer előadás kilencezer előadóművészével egyenként megállapodnia. A rendszer jó az előadóknak, mert nem szükséges minden ismétlést nyomon követniük, minden ismétlésről önálló megállapodást kötniük a televíziókkal.
Az érintett előadók az EJI-től minden felosztást követően tételes kimutatást kapnak arról, hogy mely műsorok után jár nekik jogdíj (egy-egy ilyen értesítő akár 10-15 oldal hosszú is lehet), így a színészek ellenőrizhetik a televízió adatszolgáltatását és az EJI jogdíjfelosztását is. A kifizetett jogdíj átlagos mértéke 2018-ban körülbelül 35 ezer forint volt. Az EJI egyébként három évtized alatt ezerszeresére növelte az előadóművészek számára kifizetett jogdíjak összegét.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy – megint csak minden előzetes konzultáció nélkül – ettől az évtől megszűnt a kulturális tao, a társaságiadó-kedvezmény fejében nyújtható támogatás. Maga a forma minden szereplő által vitatott volt, hiszen rengeteg visszaélés, pénzlopás történt a 2011 óta élő rendszerben, ugyanakkor akadnak olyan színvonalas társulatok, amelyek költségvetésüknek 60 százalékát ebből a pénzből szerezték. (A taót a nettó jegyárbevétel mértéke alapján lehetett igénybe venni, 80 százalékosan, tehát 100 egységnyi eladott jegy után 180 egységnyi pénzből tudtak a támogatottak gazdálkodni.)
Valószínűleg elég lett volna megreformálni a rendszert, bezárni a kiskapukat a csalók előtt, ám ehelyett megint olyan megoldás született, amely a jelenleginél is erősebben központosítja a pénzelosztást, s minden korábbinál nagyobb mértékben teszi ki a művészeket a szaktárca kényének-kedvének.
Lehet, hogy tényleg itt az ideje egy minden eddiginél nagyobb szakmai összefogásnak a kultúra területén? A szinkronszínészek már harcban állnak, a kiállásuk példaértékű.
