Színházi erőpróbák – Kováts Adél: Ki kell lépnünk a komfortzónánkból

2018. szeptember 30. 06:00 - szerző: Sándor Zsuzsanna

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő 2016 februárjától igazgatja a Radnóti Miklós Színházat. Azt mondja, az idei évad kemény próbatétel lesz az egész társulat számára, mivel a közelben elkezdődő építkezések miatt több előadásukat is más helyszínen kell játszaniuk. De úgy fogják ezt fel, mint egy csapatépítő tréninget. Kováts Adél szerint az igazgatás nem csak örömmel, olykor vérveszteséggel is jár. Kérdeztük arról is, hogy a mai kultúrharcos időben van-e oka félni egy színházi direktornak.

– Az javasolta, jöjjünk ide föl, a Radnóti Színház tetejére. Igazgatóként is gyakran érzi magát szédítő magasságokban?

– Inkább szédítő mélységeket érzek, főleg, ha az előttünk tornyosuló feladatokra gondolok. Különben azért hívtam fel önöket ide, mert itt a háztetőn szépek a fények a fotózáshoz. S talán tudat alatt azt is szerettem volna, hogy lássák innen azt a bizonyos házat mögöttünk. Több mint két évtizede élünk furcsa társbérletben a Paulay Ede utca 52. szám alatti ingatlannal egy örökölt jogviszony miatt. A színpadunk egy része az ott látható szomszédos épülethez tartozik. Ezt bontják majd le, és egy másikat építenek a helyébe, ami nagyban befolyásolja a színházunk működését az idei évadban. Megszűnik a színpad mélysége, csak egy leszűkített játékterünk marad, de nem költözünk el és nem is zárunk be. A nagyobb játékteret igénylő előadásainkat vendéghelyekre visszük: a III. Richárd és az Ádám almái a Magyar Színházban, a Futótűz és A párnaember az Ódry Színpadon lesznek műsoron. Bizonyos előadásaink és négy bemutatónk marad a Radnóti színpadán, illetve a Gloriát a Tesla Loft termében mutatjuk be. Tavaly felújítottuk a Bárány Boldizsárt a Stefánia-palotában.

– Ezt megjegyezni sem könnyű. Az átszervezések rengeteg pluszterhet róhatnak önre és az egész társulatra.

– Elsősorban logisztikai és kommunikációs feladatokat kell majd jól megoldanunk. Ki kell lépnünk a komfortzónánkból, de ez lehetőséget ad arra, hogy kipróbáljuk magunkat új helyzetekben, más terekben, találkozzunk olyan nézőkkel is, akik esetleg a Radnótiban még nem is jártak. Vendégjátékokra is megyünk Dunaújvárosba, Szombathelyre és Szabadkára. Mozgalmas időszak vár ránk, de biztos vagyok benne, hogy ebben is megleljük azt a fajta stabilitást, ami a Radnótit jellemzi. Remélem, a társulat ezt inkább izgalmas kalandtúrának fogja fel. Én biztosan. Másként nem is lehet.

Fotó: Merész Márton

– Ha már magasságokról volt szó: innen visszatekinteni is könnyebb. Ön 2016 februárjában vette át elődjétől, Bálint Andrástól a színház irányítását, és lassan igazgatói ciklusának a feléhez közeledik.

– Évad végén leszek a félidőnél, a megbízatásom 2021-ig tart. De valóban eltelt annyi idő, ahonnan már visszafelé is érdemes nézni, bár engem a jövő mindig jobban izgat. Ha azonban egyenleget kellene vonnom az eddig történtekről, azt mondanám: elégedett vagyok azzal, ahol most tartunk. A megújult Radnóti Színház hasonlít arra, amilyennek elképzeltem, és a változás folyamatának még nincs vége. Sikerült újabb közönségrétegeket idevonzanunk, nyitottunk a fiatalok felé. Ahogyan a színészutánpótlásról, úgy a közönség-utánpótlásról is gondoskodnunk kell. A színházunk látogatottsága tavalyelőtt 97 százalékos volt, az elmúlt évadot viszont már 104 százalékkal zártuk. Ennél több embert nem is nagyon tudnánk leültetni a nézőtéren. Az előadások számát is gyarapítottuk: a múlt évadban nyolc bemutatónk volt, ami rekord a Radnóti történetében. A négy nagy bemutatónk mellett (Ádám almái, Üvegfigurák, III. Richárd, Egy piaci nap) négy kisebb, de számunkra igen fontos bemutatónk is volt, amivel folytatjuk a Radnóti Színház irodalmi hagyományait: ilyen a Petri-est, a színArany, a Viva Bartók! és a Szövegséták Esterházyval. A választások, darabdöntések mindig egy vízió mentén történnek. És amikor az előadás eszerint válik valóra, akkor célba értünk.

– Ön több mint húsz éve a Radnóti színésznője, egyik vezető művésze. Azt nyilatkozta: a színészi pályájával elégedett volt, megteremtette a munka és a magánélet egyensúlyát is. Olykor felteszi magának a kérdést, minek is vett akkor a nyakába ennyi pluszterhet?

– Ezen már túl vagyok, el is mondtam többször: ez a színház a második otthonom, nagyon fontos nekem. Azt éreztem, tovább kell vinnünk a Radnóti hagyományait, hogy a polgári művészszínház értékei ne vesszenek el. Ugyanakkor frissüljünk is, több fiatal és több női alkotónk legyen, változzon a színházi arculatunk is. És nyilván bujkált bennem az az ambíció, hogy egy társulat élén, magasabb szintről próbáljak megvalósítani egy olyan színházat, amiben igazán hiszek. Számomra az igazgatás is alapvetően kreatív, alkotói folyamat. Roppant összetett, hiszen a művészi szempontokat és a társulatépítést össze kell hangolni. Színésznőként alkalmazott voltam, azt játszottam, amire felkértek, voltaképp gondoskodtak rólam. Most nekem kell gondoskodnom másokról. Hiszek abban, hogy a színész csak jó közösségben, jól működő társulatban tud igazán fejlődni. Olyan művészi világnézetet, ízlést kell képviselnünk, amellyel mindannyian azonosulni tudunk, hisz ettől válhatunk alkotóműhellyé. Fontos, hogy egy színészre odafigyeljenek: a megfelelő időben kapjon neki való, szép szerepet.

– Ez lenne az ideális állapot. És mi a valóság?

– Szerintem ma minden igazgató küzd azzal, hogy a színészei ezerfelé vannak. Nehéz azt mondani nekik, hogy ne vállaljanak annyi külső munkát, hiszen a színházi fizetésük többszörösét keresik vele. Én elég engedékeny vagyok e téren, és nem is elsősorban a pénzkereseti lehetőség miatt. Főleg a fiataloknak szükségük van arra, hogy minél több szakmai helyzetben kipróbálhassák magukat. Mi is jártunk forgatásokra fiatalkorunkban, de az egészen más volt. Ma például a televíziós sorozatokat úgy készítik, hogy takarékossági okokból felvesznek két évadot három-négy hónap alatt. A színészek a szoros ütemezés miatt éjjel-nappal forgatnak, és sokszor évad közben is. Nagyon nehéz így koncentrált társulati munkát végezni, pedig ha valaki új szerepet próbál, akkor rengeteg munkaórát kell eltöltenie a szerepével, nemcsak a színpadon, hanem a példányával is. Nem csupán azért, hogy megtanulja a szöveget, hanem hogy gondolkodjon a szerepéről. Régebben sokkal több időnk volt a színházban arra, hogy előadásokról, szerepekről beszélgessünk, de nyilván nem fogható minden az időre. Az intenzív, elemző munkához belső igény is kell. A fiatalokban még erős a megfelelési kényszer, érthető, hogy mindenütt jól akarnak teljesíteni és ott akarnak lenni. De az nem jó, ha csak legyártanak valamit, és sietnek tovább. Szerintem ez ma általános tendencia, ami nem kedvez a műhelymunkának, miközben mindenki erre vágyik.

– Említette, hogy gondoskodni akar a társulatáról. Csakhogy igazgatónak lenni hatalmi pozíció is, emberi sorsokról dönthet. Régi kollégáiról, akikkel közben együtt lép fel esténként. Eléggé meghasonlott szerep lehet főnöknek és játszótársnak lenni egyszerre.

– A hatalom egyáltalán nem érdekel, sőt inkább taszít. Nekem talán a kettős helyzetemmel volt a legnehezebb megbirkózni. Nagyfokú rugalmasság kell hozzá, és persze nyitottság, elfogadás a társulat részéről is. Én bevonó vezető vagyok, de a bevonás mértéke és milyensége más a színészkollégák és más az operatív ügymenetet intéző kollégáim irányában. Igazgatóként, amit lehet, megbeszélek a színészkollégákkal, de nem terhelhetem őket napi szinten a vezetés folyamataival. Próbák alatt és esténként joggal várják el tőlem, hogy már ne legyek igazgató. Érdekes megtapasztalnom, ahogy megváltoznak a velem szembeni elvárások, másként viszonyulnak hozzám a társulat tagjai. Ha mondjuk két jelenet között egy színész az öltözőjében mobilozik, az megszokott. Ha én telefonálok, akkor az igazgató dolgozik. Másként veszik tőlem azt is, ha netán ideges vagy rosszkedvű vagyok. Ezt nem volt egyszerű megtanulnom kezelni úgy, hogy a vélt vagy valós elvárások miatt ne sérüljön bennem az az önfeledtség, amit a színpad megkíván, és amit egy játszótársban szeretni lehet.

– Gondolom, az a legnehezebb, ha el kell küldenie valakit a színháztól. Erre is volt példa?

– Igen, és volt olyan eset is, hogy valaki közös megállapodással távozott, vagy a kolléga jelezte: máshol kívánja folytatni. Az elválások oka minden esetben más, de érzelmileg mindig kölcsönösen nehéz. Ha egy művész a fejlődésében megreked egy helyen, neki is az a legjobb, ha továbblép. Jelenleg tizenöten vagyunk, és úgy gondolom, még nem teljes a társulat. Az igazgatás nemcsak örömöt jelent, hanem vérveszteséget is. Sokszor óhatatlanul magánnyal jár.

– Ezért is ragaszkodik ahhoz, hogy direktorként is színpadon legyen? A vezető magányossága ellen védekezik?

– Egy rendező-igazgatótól sosem kérdezik meg, akar-e még rendezni attól, hogy igazgató lett. Én elsősorban színész vagyok. Nekem a színpad felhőtlen örömöt jelent, ebből tudok töltekezni, energiát meríteni. Amíg csak színésznő voltam, gömbölyűbb volt az életem, noha mindig is volt bennem hajlam a véleménynyilvánításra, ha úgy gondoltam, a dolgok másképp is mehetnének. Ellenzékinek lenni jó, ha magam mögött érezhetem azokat, akikért kiállok. Soha nem esett nehezemre a mindenkori tanáraimmal, később vezetőimmel szemben képviselni a saját vagy a társaim érdekeit. Viszont „lefelé” képviselni magamat sokkal nehezebb. Színésznőként és emberként is arra szocializálódtam, hogy szeressenek, szeretett közeg vegyen körül. De ha vezetőként konfliktusba kerülök valamelyik kollégámmal, számolnom kell a – remélhetőleg rövid ideig tartó – szeretetmegvonással vagy akár az elvesztésével is.

Fotó: Merész Márton

– Kivételesen nehéz közéleti helyzetben lett igazgató. Állandóan a kultúrharcról hallunk, kormányzati sajtótermékek listázzák a szerintük száműzendő művészeket. Hogyan lehet ilyen légkörben egy színház függetlenségét megőrizni?

– Engem kizárólag szakmai szempontok vezérelnek a munkámban, és ezt alapvetőnek tartom. Akad néhány dolog, amiben ma már másként döntenék, de ezt is csak művészeti megfontolásból. A politika egyáltalán nem befolyásol.

– Nemrég Székely Csaba erdélyi drámaíró mondta lapunknak: ön olyankor segített neki, amikor szinte mindenki más elfordult tőle. Ez az után történt, hogy ő is felkerült a Magyar Idők feketelistájára. Önök decemberben mutatják be Székely Csaba új darabját. Az író azt is megjegyezte: ha valaki megnézi a Radnóti Színház műsorát, például hogy kik rendeznek ebben az évadban, láthatja, hogy Kováts Adél nem fél.

– Én azért nem félek, mert nem is vagyok hajlandó azzal foglalkozni, hogy mitől kellene félnem. Egyszerűen teszem a dolgomat, és kész. Szerintem az egyik legnagyobb baj ebben az országban, hogy agyon van politizálva az életünk, és ez sokszor épp a lényegi dolgokról vonja el a figyelmünket. Baj az is, ahogyan politikai alapon címkézik egymást az emberek. Én nem akarok ebbe beszállni. Azt szeretném, ha címkék és listák nélkül jobbító szándékot feltételeznének rólam. Elhinnék, hogy felelősen gondolkodó polgár és művész vagyok, aki a lehető legjobbat szeretné a rábízott társulatból kihozni. Ezért is fontos, hogy új alkotókkal újfajta játékstílusokat próbáljunk ki. Ezért hívtam meg például ebben az évadban Hajdu Szabolcsot, aki a Gloria című előadást rendezi majd. Ezért kértem fel Romániából Sebestyén Abát is, aki Székely Csaba állandó alkotótársa, a drámaíró 10 című darabját fogja színre vinni nálunk. Csaba új műve a Tízparancsolatról szól, s arról, hogy mennyire lehet ma keresztény erkölcsök szerint élni. Kitűnő dráma örökké aktuális kérdésekről. Ez zenés előadás lesz, Czári Tibor szakrális zenéjével.

– Mohácsi János és Alföldi Róbert meghívásában nem játszik közre a szakmai, emberi szolidaritás is? Köztudott, hogy őket politikai okokból sok színháznál nem látják szívesen.

– Én nem együttérzésből dolgozom velük, hanem azért, mert kitűnő rendezők. Régi, jó kapcsolatban vannak velem és a színházunkkal, több sikeres bemutatójuk volt már itt. Ráadásul ők is támogatói voltak az igazgatói pályázatomnak, tehát egyértelmű, hogy számítok rájuk. Amikor kineveztek, eszembe nem jutott, hogy a korábbi repertoárdarabjaikat levegyem a műsorról. Ez egyébként mindig hatalmas pénzkidobás egy színházban, és mi az adófizetők pénzével gazdálkodunk. Az előadásainkat addig játsszuk, amíg nem lankad a közönség érdeklődése. János és Robi rendezéseinél pedig szinte biztosak lehetünk abban, hogy az előadások sokáig műsoron lesznek. Mi okom lenne tehát arra, hogy ne hívjam őket ide?

– Önt hallgatva kezdem érteni, mit is jelent a színházvezetés erkölcse.

– A munkámat természetesen nem magamért végzem, de az embernek végső soron mindig saját magával kell elszámolnia. Ha pedig vezető vagy, mások függnek tőled, az önvizsgálatra még gyakrabban van szükség. Én is megállok időnként, és megkérdezem magamtól: hol tartasz most azon az úton, amit kijelöltél magadnak? Olyan művészszínházat képzeltem el, amely még szigorúbban képviseli a minőségi elveket, mindig a mai embereket foglalkoztató aktuális témákra reflektál, és az előadások katartikus élményt nyújtanak a közönségnek. Számomra a színház közösségi hely is, társadalmi ügyeink agórája. Ezért indítottuk el a SZÓVAL programunkat, amelyben az előadásainkhoz kapcsolódóan különböző témákat vitatunk meg szakértők és művészeink s persze a nézők bevonásával. Ezen az úton szeretnék továbbmenni, már csak azért is, hogy bármikor szembe tudjak nézni önmagammal.

Az elmúlt évad legfontosabb színházi teljesítményeit díjazta nemrég Színikritikusok Céhe. A Radnóti Színház tarolt a sikerben, négy díjat is neki ítélt a szakmai grémium.

Legjobb színpadi szöveg/dráma: Závada Pál, Mohácsi István, Mohácsi János: Egy piaci nap

Legjobb férfi főszereplő: Alföldi Róbert – III. Richárd

Legjobb férfi mellékszereplő: László Zsolt – III. Richárd

Legígéretesebb pályakezdő: Sodró Eliza (megosztott díj Korodi Jankával)