Százezer ukrán vendégmunkás nyomában

2016. november 4. 06:58 - szerző: Buják Attila

Ukrán vendégmunkások tízezreit várja a kormány a magyar gazdaságot sújtó krónikus munkaerőhiány enyhítésére. Ezt Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter pendítette meg a migránsellenes kampány hajrájában. A tárca gyorsan hozzá is tette: a hiányszakmákat betöltő vendégmunkások egyrészt nem vehetik el a hazaiak munkáját, másrészt olyan civilizációs közegből érkeznek, amely hagyományainktól kevéssé idegen. Orbán Viktor pedig – kvótaellenes álláspontját alátámasztandó – arról beszélt, hogy hazánk az orosz–­ukrán háború idején már teljesítette kötelességét, százezer ukrán menekültet fogadott be. Csakhogy az ukránok – sem menekültként, sem munkavállalóként – nem jönnek tömegesen: a 168 Óra riportere hiába kereste a frissen érkezett ukránokat Szabolcsban, a határnál, s az Index is csupán a Jászságban, egy Samsung-gyárban bukkant 150 ukrán vendégmunkásra.

Kezdődjön a nyomozás! Hol is van (vagy volt) az orbáni százezer ukrán? Azért indultunk útnak Szabolcsba, hogy a nyomukra leljünk.

– Valóban volt idő, amikor Ukrajnából sok katonaköteles korú fiatal jött át Kelet-Magyarországra – állítja Veres János volt pénzügyminiszter, a régió ismerője. Túlzás lenne azt mondani, hogy katonaszökevények voltak, mivel a slampos ukrán állam nemigen kergette a behívottakat. A bevett gyakorlat általában az volt, hogy ha a behívót a munkahelyre kézbesítették, a főnök hazaszólt a kárpátaljai srácnak, az fogta a papírjait (köztük, ha volt, a magyar útlevelét), és átgurult a határ túlsó oldalára, Vásárosnaményba. Majd pár hét dekkolás után hazatért Ukrajnába, s ment minden tovább. Ez a folyamat Nyíregyházán túl érzékelhetetlen volt.

MTI Fotó MTI Fotó

Csöndesen zümmög a motor, amíg mindezt végigtelefonáljuk, az úton balra csupasz cserény, jobbra végtelen almáskertek, a távolban párálló legelők. Bereg szebb az őszi délelőttben, mint a paradicsom kertje. Itt akár élni is lehetne, ha volna miből. Az a baj, hogy nincs.

Az itteniek élete minden szempontból kétlaki. Az ember hol a határ egyik oldalán bukkan fel, hol a másikon. Ott gázolajat vásárol, itt csekély felárral továbbadja, átjelenti a gyereket a magyarországi gimnáziumba, házat vásárol Beregdarócon, a helyiek szerint „Kis-Beregszászon”, a határ mentén egyre több eddig eladhatatlan ingatlan kerül kárpátaljai tulajdonba. A csempészet errefelé az életforma része. Az arzenál végtelen. Pár éve ugyan a hatóságok bevezették az átkelő járművek „röntgeneztetését”, de mindig van ellenlépés. Az árut újabban drónnal küldik át a határon. Nemsokára persze a határőrnek is lesz majd drónja, akkor kitörhet a drónok háborúja. A kurucvilág is folyton változik.

– Épp 350 éve született Esze Tamás, aki ha ma köztünk volna, posztókereskedés helyett gázolajjal és cigivel foglalkozna – mondja Iványi Tamás, a vásárosnaményi művelődési ház igazgatója.

ukran-magyar-hatar-tarpa-marokpapi-vasarosnameny-ivanyi-tamas-20161007-kd-55

Az élelmes nép kihasználja a politika hullámveréseit. A kettős állampolgárságot az ukrán állam tiltja, a magyar származású ukrán, ha teheti, mégis kiváltja a magyar útlevelet. Ukrán oldalon az ukrán, a magyaron a magyar útlevelét mutatja fel. De a helyiek szerint másképp is kártyáznak az útlevéllel, például önkormányzati választás idején. Ha valaki vesz egy lerobbant ingatlant s bejelent oda hatvan családot, az egy hatszáz lelkes faluban már győzelmet hozhat. Az egyik község polgármestere meséli: nem tud mit kezdeni azzal, ha valaki föl akar esküdni magyarnak, és a papírjai rendben vannak – miközben egy kukkot sem tud magyarul, s moldvai tatár neve van. Beregben ezért kelendőek a korábban eladhatatlan épületek. Odaát minden portál tele van ingatlanhirdetéssel.

 


Vendégnyugdíj


A nyugdíjkérdés fél Bereget felhá­­bo­­rítja. Egy magyar–szovjet egyezmény keretében a szovjet (ma posztszovjet) állampolgárok „magyar modellre” válthatják ottani nyugdíjaikat. Az ottani modell szerint kiszámolt összeget a magyar szabályok szerint váltják át, ha valaki Magyarországon ingatlant szerez és életvitelszerűen itt lakik. Csakhogy a számítási mód miatt ma már bizarr eredmények jönnek ki. Ha egy odaát magas beosztású orvos később Magyarországra költözik, a felháborodott helyiek szerint 120 ezer forintot is kaphat, míg egy hazai erő, aki a munkáséveit Magyarországon húzta le, csupán 100 ezer alatt kap.

 

A „biciklis munkások” utaztatását az adóigazgatás is segíti. A modernizált változat a közteherjegyek kiadása, amivel a munkáltató újra és újra jogot szerez a napszámos tíz napra szóló alkalmazására.

– Én mindenkit szabályosan bejelentek. Ki hinné el nekem – mondja Király Ákos almásgazda –, hogy a nyolchektáros kertet a család szedte le?

A magyar oldal egyre inkább rászorul az Ukrajnából érkezők munkájára, mert Szabolcsban (is) egyre nehezebben hagyják el a helyiek a közmunka adta kétes biztonságot, egyre nehezebb őket napszámba csábítani. Mert az alma csak három hónapig tart ki, aztán jön a tél. Visszafogadják-e utána? Inkább választja a biztos tengődést, az „árkozást-gallyazást”, a végtelen órákat mulasztó semmihámozást.

Más a helyzet a Bereg túloldalán. Makula János, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi embere emlékeztet: a posztszovjet nyugdíj szinte névleges. Tizenkétezer forint már jó nyugdíjnak, a tizenötezer fejedelmi ellátmánynak számít. Az átlagbért ötvenezerre becsüli – éhen halni épp elég, számlát fizetni, fűteni kevés. Makula szerint a fiatalok számára a kiút nem is Magyarország, hanem Németország, Anglia, Hollandia, Svédország. A tinédzser, ha tanulni akar, eleve Magyarországon jár iskolába, és mire befejezi, Beregszász nem vonzó alternatíva. A nagyszőlősi gimnázium esete „iskolapélda”. Az intézmény a helyi elitképző volna, ám egy éven át nem kaptak matektanárt. A régi tripla bérért „átment Magyarba”. Lassan fél Kárpátalja nyugdíjba megy.

Iványi Tamás, a vásárosnaményi könyvtár és művelődési központ vezetője Fotó Kovalovszky Dániel Iványi Tamás, a vásárosnaményi könyvtár és művelődési központ vezetője  Fotó Kovalovszky Dániel

Iványi Tamás irodája a vásárosnaményi művelődési házban maga a teremtő zűrzavar. Mindenütt kották, szórólapok, kéziratok.

– A rendes ember számon tartja dolgait, a zseni uralkodik a káoszon – mondja az igazgató iróniával, félreseperve pár lapot.

Hamar kiderül, hogy küldetésünk szinte lehetetlen. Merthogy ukránokat keresünk. Ukrán ukránokat. Akikkel eddig a sors összehozott, ukrajnai magyarok voltak.

– Nehéz lesz – mondja Iványi a fejét vakarva. Aztán kapcsol. – Persze, a Szilvike. A zongoratanárnő férje ukrán. Igaz, ő meg rutén, és évek óta itt él.

Iványi bátyja, Gábor, az Evangéliumi Testvérközösség lelke és vezető lelkésze. A közösség hat iskolát is működtet a környező településeken. A bajba került falvak először a református egyház segítségét kérték az iskoláik megmentéséhez – hiába. Mint azt valaki iróniá­­val megjegyzi: „A református egyház is szőke, kék szemű iskolában gondolkodik. Mikor meglátják, hogy itt a végeken milyen sok a gyanúsan barna buksi, rémülten hátrálnak ki. Ilyenkor jön az idősebb Iványi, és átveszi az önkormányzattól az iskolát.”

– Édesapánk mondta – mosolyog a kisebbik Iványi –, hogy amikor a nemet tanították az iskolában, Gábor épp hiányzott.

A márokpapi iskolába vesszük az irányt. Márokpapi a határtól hat-nyolc kilométerre van. Tíz tanárból nyolc kár­­pátaljai magyar. Az utcán délutáni csönd, Pősze Judit, aki fogad, véletlenül épp helyi magyar. A délutáni tanulószobán többnyire cigány gyerekek vesznek részt, nincs őket kire hagyni. Ha jön a tél, nagy vonzerő a meleg is.

– Érdekes megfigyelni: először nagy volt az ellenállás, amikor délutáni suliba jöttek. Aztán egy idő után maguktól kéredzkedtek, a törődés, a szeretet „betöri” őket – meséli Pősze Judit. Az iskolában több szakmában szakoktatás is folyik. Mikor mire kapnak engedélyt: fólia, virágkötészet, csőszerelés. De a szakma és az élet ritkán egyezik, félő, hogy a végzősök zöme második generációs közmunkás lesz.

Antalovszky Mihály: Nem a jólétért hagytuk oda az otthont Fotó: Kovalovszky Dániel Antalovszky Mihály: Nem a jólétért hagytuk oda az otthont      Fotó: Kovalovszky Dániel

Az ambiciózus tarpai polgármester esete más. Ő a politikai focikultuszt lovagolta meg. Kilobbizta, hogy a fogyó létszámú iskola a debreceni focisuli kihelyezett tagozata legyen. Mivel a helyi gyerekek többsége már rég nem Tarpára jár, a focisuli tanulóinak jelentős része kárpátaljai magyar és ukrán. Nem tudjuk, hogy innen hova vezet a diákok útja, de az tény, az iskolát megmentették.

A régió életébe az alma hozhatna némi reményt. A szovjet piac összeroppanása az almára is balszerencsét hozott, jött a tömegben termelt, olcsó, riasztó nevű ipari léalma. A gyártó a nyolc-tíz fokos gyümölcsből kotyvaszt 60-70 fokos sűrítményt, kivonják belőle a vizet. De amit a leszerelt tűzoltó, Király Ákos almásgazda szeret, az a hasonlíthatatlan ízű és illatú szabolcsi alma. Ezzel foglalkozott a nagyapja, az apja, emiatt tanulta meg a szakmát, emiatt nem ment el Nyugatra. Siralmas nézni, ahogy Szabolcs műremekét lesöpri a hipermarketek polcairól a szilikonízű lengyel, spanyol konkurencia. Csakhogy ami a modern feldolgozóiparban leginkább számít (a promó, a szállíthatóság, az ipari mennyiség), abban Magyarország hagyományosan gyenge. Míg a lengyelek leszállítanak négymillió tonnát, a magyarok összekaparnak 500-600 tonnát. Lassan ez is elfogy. Egyre kevesebb az öreg almás. A munka érdemi része, a szedés és a metszés, a „nem gumicsizmás” minőségi termelés ugyanis kézimunka.

A kert végén tíz közmunkás zajong, ebédelnek. Király úr, aki a szakmában sztárking (okos, mint a nap, egyenes, tisztességes) közmunkából kölcsönzi ki őket.

– Így élünk. Egyszer, ha ideje lesz, elmeséli, mi van magukkal Pesten – mondja elköszönőben. És szomorkásan mosolyog.

– Nem igaz, hogy mi, „ukrán magyarok” a jólétért hagytuk oda az otthont – mondja a naményi zeneiskolában Antalovszky Mihály, az iskola zongoratanára. – Ebben telt a gyerekkorunk. Vártunk. Kétévente egyszer jutottunk át Magyarországra. Emlékszem, mekkora szám volt, amikor a határállomáson ehettünk végre „színes fagyit”. Ha csak földi javakra vágyakoztunk volna, mehettünk volna tovább is. Budapestre vagy Nyugatra. Nekünk ez jutott, ez sem kevés. Otthonról indulunk haza.