„Ezt soha nem lehet elfelejteni” – A pharrajimos emlékezete

2020. augusztus 2. 18:31 - szerző: Tóth Andrea Éva

1944. augusztus 2-án egyetlen éjszaka alatt megöltek csaknem négyezer romát, és ezzel felszámolták az auschwitzi cigánytábort. Az európai romák ezen a napon emlékeznek a holokausztban meggyilkolt cigány áldozatokra, vagy ahogy ők nevezik: a pharrajimosra. A kutatók szerint a koncentrációs táborokban és a helyi vérengzésekben mintegy félmillió európai romát végeztek ki.

Himmler 1944 nyarán adott parancsot az auschwitzi cigánytábor likvidálására. 1944. augusztus 2-án mintegy kétezer még munkaképes cigányt más táborokba szállítottak, a többieket, csaknem három-négyezer embert gázkamrákba tereltek.

A cigánytábor lakói – egy lengyel túlélő visszaemlékezése szerint – rendkívüli ellenállást tanúsítottak.

„Egyik éjjel a férfiak tábora több ezer ember kiabálására ébredt. Amint kiléptünk a barakkokból, láttuk, mi történt. A cigányok táborát fényszórókkal világították meg, cigány férfiakat és nőket, gyerekeket az SS-ek sorba állították ötösével, hogy a krematóriumba vigyék őket. De a szerencsétlenek minden erejükkel ellenálltak, olyan hangosan kiabáltak, hogy egész Birkenauban hallatszott. A dulakodás egész éjjel tartott, de reggelre a cigányok tábora már üres volt.”

Az auschwitz–birkenaui tábor történetének hivatalos honlapja szerint a lágerben a cigányság volt a harmadik legnépesebb csoport. 1940 és 1942 között még csak pár százan voltak, ám 1943 után ugrásszerűen nőtt a számuk, akkortól egész családokat deportáltak oda. Az internetes oldal összesen 23 ezer auschwitzi cigány áldozatról számol be, zömüket Németországból, Ausztriából és a Cseh–Morva Protektorátusból hurcolták a hírhedt haláltáborba, de lengyel területekről, Szlovákiából, Magyarországról és Jugoszláviából is nagyobb létszámú transzportok érkeztek.

A magyarországi roma áldozatokról máig viták folynak a kutatók között, öt- és ötvenezer közöttire becsülik a számukat. Több kutató azonban ennél nagyobb létszámot valószínűsít, mivel a zsidósággal ellentétben a cigányok többségét – miután nem volt semmilyen elvehető értékük – dokumentumok nélkül hurcolták el, vagy lőtték bele a falvak szélén sietve megásott tömegsírokba. Ráadásul az elmúlt évtizedekben nagy számban semmisültek meg az erről szóló iratok. Így ma is romák tucatjai fekszenek tömegsírokban Magyarországon anélkül, hogy végtisztességet vagy akár egy emléktáblát kaptak volna.

Az ezzel foglalkozó kutatók szerint munkájukat az is nehezíti, hogy gyenge a roma holokausztról szóló közösségi emlékezés. Ugyanakkor különböző forrásokból – levéltári anyagokból, túlélők visszaemlékezéseiből – sikerült összeállítani egy listát azokról a településekről, ahonnan romákat deportáltak, illetve a nagyobb tömegsírok helyszíneiről. Ez csaknem hatszáz magyarországi települést érint, de valamilyen tábla nagyjából csak a hatodukban emlékeztet a romák üldöztetésére.

1944 novemberének első napjaiban Vas, Zala, Veszprém, Baranya, Somogy, Tolna, Komárom, Győr, Sopron és Pest megye, valamint a Felvidék akkor magyar fennhatóság alatt álló településeiről kezdték el összeszedni a cigányokat. Előbb a leghírhedtebb cigánygyűjtő helyre, a komáromi Csillag erődbe vitték őket, onnan küldték tovább a munkaképes korú férfiakat és a gyermektelen nőket a németországi lágerekbe, az erőd viszontagságait túlélő többiek innen szabadultak.

Az otthonukból elhurcoltaknak a Komáromig vezető nem túl hosszú út is szörnyű élményekkel volt teli. Az esztergomi Sárközi Júlia tizenhét éves volt, amikor családjával a Csillag erődbe deportálták.

– Korán jöttek, hajnalban. Elvittek bennünket a zsidó templomba. Aki nem jött ki, hanem elbújt a lakásban, ott helyben agyon is lőtték

– mesélte az asszony. Aztán többnapos gyalogmenetben hajtották az esztergomi romákat Komáromig. – Fölváltva jöttek velünk a nyilasok meg a csendőrök. Hadd igyunk egy kis vizet, szomjan halnak a gyerekek, könyörögtek az asszonyok az úton. No, menjél és igyál! – mondták, s aki kilépett, hátulról lelőtték. Volt olyan nő, amelyik szült. No, menjél oda ki, és szüld meg a gyereket! Megszülte a gyereket, akkor hátulról lelőtték a kisbabával együtt, és otthagyták őket az úton. Aki lemaradt, szétverték az agyát a puskatussal – idézte fel Júlia az út borzalmait.

Sárközi Júlia családjából senki nem halt meg Komáromban, de földönfutók lettek, mert mire hazaértek, a helyiek kiszedték a házukból még a téglákat és az ablakokat is. Az ugyancsak esztergomi Horváth Katalin pár hónapos kisbabával gyalogolt az erőltetett menetben:

– Az egyik hídon lelőtték a nagyanyámat. Kövér volt, nem tudott gyalogolni. Megfogták, elhúzták a sorból, lelőtték, és a hídról a Dunába dobták – emlékezett vissza az út máig gyötrő eseményére.

A Baranya megyei Bogdán Aranka csak tizenkét éves volt, amikor 1944 őszén a falusi csendőrök elhurcolták a szüleivel és öt testvérével a nagybicsérdi cigánytelepről. Bevagonírozták és a komáromi Csillag erődbe vitték. A gyűjtőhelyen uralkodó állapotokról azt mondta:

– Se fürödni, se vécézni nem tudtunk. Minden tele volt emberi piszokkal, halomszámra voltak a halottak. Voltak ott kisgyerekek, szopósok, két-, háromévesek, mind meghaltak szegények. Nekem is meghalt a húgom, másfél éves volt. Vánkosban volt még, ott kellett hagyni a kis testét.

A szintén a Bogdán családhoz tartozó Ilonát is a gyerekek halála rázta meg legjobban:

– Füstölt a trágya, mert esett az eső, és a ganajra dobták a meztelen gyerekeket. Még meleg volt az a kis halott, ahogy kidobták. Ráesett az eső, ősz volt, szabályosan gőzölgött. Istenem, a másfél éves kicsi húgomat is kidobták a trágyára – idézte a rémes élményt a Roma Sajtóközpontnak.

A két asszony otthonához közeli Kisbicsérdről tízévesen elhurcolt Kocsis Lajos erődbeli emlékeiből leginkább az ragadt meg, hogy „volt egy kút, onnan ittunk vizet, sáros volt, az ürülék, minden belefolyt, azt ittuk. Tele voltunk tetűvel. Ott voltak a halottak egymásra rakva, összedobálták őket, aztán elvitték a tetemeket, nem tudom, hová”.

– Odavittek bennünket, ahol égették a halottakat. Éreztük az égett hús szagát

– emlékezett a Vas megyei Toronyból származó Nyári Ernőné, Sárközi Mária a Holokauszt Emlékközpontnak. Ő 14 évesen azok között volt, akiket Komáromból Németországba deportáltak, és megjárta a dachaui, auschwitzi és ravensbrücki haláltábort is. Az utóbbi női lágerben, csak 1945 januárjában majd másfél száz cigány lányt sterilizáltak, a legfiatalabb nyolcéves volt. A tizennégy évesen oda került Holdosi Vilmosné így emlékezett erről a Roma Sajtóközpontnak: „Injekciót adtak a szeméremtestembe, nagyon fájt. Leestem a vizsgálóasztalról. Odébb rúgtak, jött a következő.”

Az asszony azt is elmesélte, hogy a roma nőknek kellett a zsidó áldozatok holttesteit eltüntetniük:

– Annyi halott volt ott minden reggel, mi hordtuk ki az égetőkemencébe. Úgy égtek ott szegények, mint a fa. Szívünk nem volt nézni azokat a kis fiatal zsidó nőket. Tizenöt-tizenhat évesek voltak. A legrosszabb az volt, ahogy az égetőbe hordtuk őket. Hogy az ember fogta azokat a halottakat és dobta be őket, mint a kutyákat. Ezt soha nem lehet elfelejteni.

Auschwitzban, ahol mintegy húszezer férfit és nőt tartottak fogva, az egyik legnagyobb probléma a vízhiány volt, a krematóriumok nagyon sok vizet használtak el, a tábor környékén a talajvíz is szennyezett lett, az őrszemélyzetnek ásványvizet osztottak. Lucie Adelsbergernek, a láger egyik doktornőjének visszaemlékezései szerint „semmiféle fenyegetés nem tudta megakadályozni a gyerekeket az ivásban. Az utolsó kenyéradagjukat odaadták egy pohár fertőzött vízért, és amikor már nem tudtak felállni, négykézláb éjszaka az ágyak alatt a víztartó edényekhez csúsztak és kinyalták”.

Itthon 1944 őszén megtörténtek az első tömegmészárlások. Az egyik legjobban dokumentált, így felkutatható tömeggyilkosság október ötödikén Dobozon volt, ahol a csendőrök kézigránáttal és golyószóróval végeztek ki a környékről összeszedett és megkínzott majd kéttucatnyi romát, köztük asszonyokat és gyermekeket. Levéltári anyagok és a hozzátartozók egybehangzó visszaemlékezései szerint 1944. szeptember 27-28-án a román csapatok elfoglalták Újszalonta, Kötegyán és Méhkerék községet, de a magyar és német csapatok rövid idő alatt visszaszorították őket a határon túlra. Ezekből a községekből „azon személyeket, akik a román csapatokkal valamilyen érintkezésbe kerültek”, mintegy félszáz embert, összeszedtek, és szeptember 28-án a sarkadi csendőrkapitányság épületébe kísértek.

Október első napjaiban a szovjet hadsereg előretörése azonban veszélyessé tette, hogy a foglyokat a román határ közelében tartsák, ezért október 5-én útnak indították őket Szentes felé Boldizsár János csendőrőrmester parancsnoksága alatt. A csoport a késő esti órákban érkezett Dobozra. Ezután a dobozi kastély előtt a cigányokat különválogatták, és az istállóba zárták, majd a levéltári adatok és szemtanúk szerint öt csendőr kivégezte őket. Szorosan egymás mellé állították az embereket, és kézigránáttal, gépfegyverrel pusztították el őket. Volt köztük egy várandós asszony is.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
2017. augusztus 3.

„Elvitték a cigányokat”

A háború után, 1946-ban előbb a népbíróság ítélkezett a gyilkosok felett, amit aztán a Legfelsőbb Bíróság is jóváhagyott. Eszerint Boldizsár Jánost életfogytig tartó, a másod-, harmad- és negyedrendű vádlottakat 8 év, 8 év 6 hónap, illetve 5 év 5 hónapnyi börtönbüntetésre ítélték. Az ötödrendű vádlott külföldre menekült az igazságszolgáltatás elől. Egy szemtanú, Ferkovics György így emlékezett vissza a mészárlás éjszakájára:

„A csendőrök éjszaka felkeltettek bennünket, és kizavartak a temetőbe. Ott ránk parancsoltak, hogy ássuk meg a sírt és az ott lévő hullákat temessük el. Amikor végeztünk a szörnyű munkánkkal, a csendőrök azt mondták: ha eljár a szánk, visszajönnek, és mi is hasonló sorsra jutunk.”

A vérengzések áldozatairól 1972 óta emlékeznek meg világszerte. Akkor határozott a Cigány Világszövetség arról, hogy a pharrajimos, azaz a roma holokauszt emlékére augusztus 2-át nemzetközi emléknappá nyilvánítja. Magyarországon először 1996-ban tartottak megemlékezést.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

(Az idézetek a Roma Sajtóközpont archívumából származnak.)