Rajnai Attila bátorsága
Rajnai Attila az utolsó nagyok egyike. Azok közül való, akik az oknyomozásnak, a tényfeltárásnak még azt a formáját űzik, amely nemcsak innen-onnan kiperelt vagy megszerzett adathalmazt pakol az olvasó elé, átláthatatlanul, követhetetlen kuszasággal, ám nagy hanggal, hanem ugyanazokat az adatokat átszűri magán – és elmeséli. Érthetővé, befogadhatóvá, átláthatóvá teszi. Történetet, történeteket mond. Tokaji borcsatákról, vidéki nagyurakról, akik előszeretettel nevezik el magukat vészjósló mesefigurákról, hátha úgy még nagyobbak, még vészjóslóbbak, még félelemgerjesztőbbek lesznek, aztán a történet vége szinte mindig ugyanaz: az ilyen figurák összetörpülnek az írott szó súlya alatt.
Így törpült össze a fideszes Mengyi Roland, aki Voldemort Nagyúrként szerette látni és láttatni magát, ám szerencsétlensége Rajnai Attilával sodorta össze, aki túllátott az egyszerű tényeken, nemcsak szikár adatokat közölt, hanem átélte a tényekből következő történetet, amit aztán több részletben mesélt el e lap hasábjain, mintegy hagyott kibontakozni, hogy a történet a közlések közötti egyhetes szünetekben új és új fordulatokat vehessen a kétségbeesetten kapálódzó Mengyi Roland és ügyvédje nyilatkozatai által. A végén persze bekövetkezett az elkerülhetetlen: vádat emeltek ellene, pártja, a Fidesz ejtette, bár valószínűleg nem azért, amit tett, hanem azért, mert lebukott.
Rajnai Attila buktatta le, és Mengyi az egyetlen olyan fideszes politikus az elmúlt nyolc évben, akinek az igazságszolgáltatás elé kell állnia. Nincsen más. Mondhatnánk, pechje volt, és hát igen, de a pechje nem az, hogy megtudta róla a nagy nyilvánosság, mit tett – másokról is megtudjuk –, hanem az, hogy a története minden szempontból védhetetlenné vált, és kényelmesebb volt őt beáldozni, mint azt elismerni, hogy a Rajnai Attila által föltárt korrupciós mechanizmus rendszerszerű. Rajnai ugyanis képes rendszerekben gondolkodni, nem elégszik meg a kisebb összefüggésekkel, makacsul illesztgeti a mozaikdarabkákat mindaddig, amíg azok összeállván, a teljes valójukban ki nem bontakoznak előtte.
Rajnai Attila tehát történetmesélő. Ehhez azonban az kell, hogy a történetek ne kerüljék el, hanem szinte keressék őt. És meg is találják, mert a történetek is szeretik őt, mert a történetek szeretik azokat, akik szépen, közérthetően és legfőképpen: hitelesen beszélik el őket. Rajnai hitelessége megkérdőjelezhetetlen, tisztessége kikezdhetetlen. Ez utóbbi azért is komoly dolog, mert Rajnai Attila magányos a szónak abban az értelmében, hogy egy vidéki városban gyakorolja hivatását. Nem veszi körül naponta egy szerkesztőség, ami mindig biztonságot ad, ahol fel lehet oldódni, ahol föl lehet töltődni, ahol a problémák átbeszélhetők, ahonnan erőt, bátorságot lehet meríteni. Magára van hagyva, s mi, innen, a még mindig burok fővárosból, legfeljebb csak azt a támaszt tudjuk megadni neki, hogy bármikor fölvesszük a telefont, ha hív bennünket. Ennyi adatik nekünk, miközben ő napi küzdelmet folytat. Csak az tudja, milyen küzdelem ez, aki élt és dolgozott már vidéken. Az újságíró, ha magára volt hagyva, még szebb időkben is könnyen a hatalom játékszerévé válhatott, hát még mostanság, amikor a helyi nagyok nem irgalmaznak: vidéken minden az ő kényüktől-kedvüktől függ, munkahely, egzisztencia, életminőség. Manapság pedig a rendszerkritikusoknak azzal a tudattal kell együtt élniük, hogy bárki bármikor eltiporható.
Rajnai Attilától azonban nem csak szaktudást, tisztességet, hitelességet tanulhatunk, hanem bátorságot is. Azt, hogy igenis, ilyen körülmények közt is meg lehet csinálni. Ilyen körülmények között is gyakorolható a mi gyönyörű hivatásunk, az újságírás, ilyen körülmények között is föl lehet tárni a nagy történeteket, a mindenképp elbeszélendőket, mert egyfajta belső kényszer is, hogy dokumentáljuk és tovább adjuk, mi is vesz körbe minket valójában.
Rajnai Attila az utolsó nagy történetmesélő tényfeltárók egyike, méltó a Bossányi Katalinról elnevezett díjra, én pedig a legnagyobb tisztelettel hajtom meg előtte a fejem. / Tóth Ákos
