Ragadozók uralják az információs technológiát, a szupergazdagok nem gondolják komolyan, hogy megjavítják a világot

2019. április 3. 07:01 - szerző: Blahó Miklós

Két friss esemény, egy tragédia és egy közbotrány erősíti meg három, nemrégiben megjelent, élénk vitákat kiváltó amerikai könyv téziseit a kapitalizmus színeváltozásáról. Az egyik az új-zélandi tömeggyilkosság élő internetes közvetítése, a másik az amerikai celebek és szupergazdagok gyermekeinek megvásárolt egyetemi felvételije. Mindkettő jól szemlélteti a ragadozók információs technológia feletti uralmát, együtt az elit álszenteskedő jótékonykodásával. Azzal a tanulsággal persze, hogy ennek nem kellene így lennie.

Egyre komoruló digitális álmunkról ír Shoshana Zuboff harvardi társadalomtudós új elemzésében, amelynek címe A megfigyelő kapitalizmus kora. Álmunk azért borúsabb mindinkább a digitális jövőnket illetően, mert az internetes technológia megjelenésekor és kezdeti terjedésekor a tudás demokratizálódását, a társadalmi haszon érvényesülését várták az idealisták. Erkölcsi tartalmat, szociális érzékenységet és a befogadás iránti elkötelezettséget feltételeztek. Mára kiderült azonban, hogy mindez csak részben valósult meg.

Ijesztő jövőképet fest Zuboff, de egyáltalán nem olyat, amely törvényszerűen, eleve elrendelten alakul ki. Valójában a jelent vetíti ki, s egyértelműen leszögezi, hogy természetesen nem a technológia a hibás. A „zsivány erő” az okozó, amely akár a marxi értelemben vett ragadozóként vetette rá magát a digitális korszak nyersanyagára, az emberre, akinek személyiségét, szokásait, érzéseit elemzi, s jórészt annak tudta nélkül állít elő eladható profilokat. Régen túl vagyunk az online hirdetések évein. Már nem a kereskedelmi forgalom növelése a cél csupán, hanem ennél sokkal több. A viselkedés határidős piacán kereskedő cégek profitálnak belőlünk. Ráadásul még fizetünk is azért, hogy akaratlanul is az igájukba hajtjuk a fejünket.

Mark Zuckerberg, a Facebook, és Bill Gates, a Microsoft első embere
Fotó: Youtube

A Microsoft, az Apple, az Amazon, a Facebook és a Google, azaz az öt nagy, vagy ahogy összefoglaló néven emlegetik őket, a Big Tech, nem pontosan ugyanarra a sémára építette fel tevékenységét. Zuboff elsősorban a Google-t nézte ki, azt a céget, amelyik ma nagyjából olyan szerepet tölt be, mint a feldolgozóipari forradalom hajnalán a General Motors vagy a Ford. A Google találmánya például a Nest nevű termosztát, amely a drámai ütemben bővülő okosotthon-piac egyik leskelődő terméke, pontosan érzékeli, mikor vagyunk otthon, mikor mit teszünk. A megfigyelő kapitalizmus lényege az, hogy az internet nagyrészt szabályozatlan területére behatolva néhány cég rólunk gyűjt adatokat, s igazi vevői nem is mi vagyunk, hanem azok a vállalatok, amelyek nagyot kaszálhatnak, ha előre tudják jelezni viselkedésünket. Az automatizált megfigyelőrendszerek ma már arra is képesek, hogy belőlünk is automatákat formáljanak. Nemcsak előre tudják szándékainkat, hanem azokat érdekük szerint befolyásolják is. A politika területén aztán a választások ilyen jellegű manipulálása súlyosan veszélyezteti a demokratikus intézményrendszer működését.

Kicsit más szempontból, de hasonló veszélyt érzékel Anand Giridharadas tanácsadó és újságíró A győztes mindent visz című munkájában. Első generációs és sikeres indiai bevándorlók gyermeke, aki elit egyetemeken tanult és menő tanácsadó cégeknél is dolgozott. Azzal érvel, hogy Mark Zuckerberg, a Facebook alapítója akkor tenné a legjobbat, akkor bizonyítaná igazán szociális érzékenységét, ha hagyná vállalkozását feldarabolni. Érdekes, hogy egyes demokrata elnökjelöltek programjában is megjelenik a trösztellenes törvények ilyen szigorú alkalmazása, míg az Európai Unió már évek óta rendszeresen hatalmas büntetéseket szab ki az amerikai Big Tech tagjaira.

Az amerikai szerző belülről látta a szupergazdagok világát Aspenben vagy Davosban vagy a McKinsey nevű tanácsadó cég munkatársaként, de kívülállóként igyekszik szemlélni a közeget, amely azt vallja, hogy jobban tudja, mire érdemes költeni, mint a választott kormány. A társadalomnak ez a része mindent megtesz ugyanakkor az adófizetés minimalizálásáért vagy elkerüléséért, s inkább jótékonykodik. A szegényeket segíti, ám ezáltal lényegében csak a vevőkörét szélesíti, s az adományozás révén további adóengedményekben részesül. Közben persze szót sem ejtenek a jövedelmi egyenlőtlenségek tágulásáról, hiszen annak éppen ők a hajtóerői.

A szupergazdagok sokat beszélnek reformokról, a világ megjavításáról, de ezt Giridharadas szerint nem gondolják komolyan. Abban érdekeltek, hogy semmi se változzék, hiszen őket a jelenlegi rendszer emelte a magasba. Mint a Financial Timesnak adott hosszabb interjújában a szerző rámutat, a Trump-éra súlyos ellentmondása éppen az, hogy a választók attól az elittől várják a megváltást, amelynek ehhez semmiféle érdeke sem fűződik. Ezt a gondolatot egészíti ki a harmadik könyv szerzője, Rob Reich politológus a Helyes adakozás című könyvében. Kimutatása szerint az Egyesült Államokban a GDP két százalékát fordítják adakozásra. Ennek hatvan százalékát az egyházak kapják, a maradékon jórészt oktatási intézmények osztoznak. Valójában azonban a nagyon gazdagok a saját gyermekeik iskoláit, egyetemeit támogatják, s ezzel is fokozzák a jövedelmi és esélyegyenlőtlenségeket. Eközben évi ötvenmilliárd dollárnyi adókedvezményt kapnak, vagyis ezt a tevékenységüket minden közterhet viselő polgár felkarolja, akaratlanul is.

Giridharadas tanulmányáról Joseph Stiglitz, a Nobel-díjas közgazdász is megemlékezett, nagyon is elismerően. Miközben a politikai demagógia melegágyául szolgál az a tény, hogy a fejlett világban sokan estek a globalizáció áldozatául, érdemes szerinte nagyon is elgondolkodni azon, mivel lehetne megmenteni a világot, mielőtt az hosszú időre kihatóan veszélyes fordulatot venne. Az üzleti elit, hangsúlyozza Stiglitz, olyan jelszavak mögé bújik, mint a szociális befektetés, a vállalkozószellem, a fenntartható kapitalizmus, a mesterséges intelligencia vagy a piac vezérelte megoldás, ahelyett hogy megkérdőjelezné az alapszabályokat. S az ilyen álmegoldások helyett tényleg kivenné részét az adófizetésből, az állami iskolákat támogatná, vagy a mindenki számára elérhető egészségügyi ellátást.

Ha nem is mondja ki, de Giridharadas azt sugallja, ahogy a The Guardian kritikusa, Aditya Chakrabortty írja, hogy olyan intézményi válságban élünk, amely a politika színpadáról eltakarítja a tényleges képviseletet és a reformkésztetést. A politika alakítása mindinkább a felső egy százalék vagy inkább egy ezrelék kezébe csúszik át. A beavatkozóbb államot tartaná a megoldás részének Giridharadas, s hogy a politika szerezze vissza az erejét, a kezdeményezőképességét. Írása végén idézi a Chicagói Egyetemen tanító Chiara Cordelli olasz politológust, aki azt vallja, hogy a demokrácia és az amerikai méretű jövedelmi egyenlőtlenség egyáltalán nem fér meg egymással. A győztes mindent visz szerzője azt nyilatkozta, ha mindenki kielégítő munkát kapna, akkor nem dühöngne mindennap az őt ért igazságtalanságok miatt, s ha érdemben többet költenénk oktatásra, akkor ezeknek az embereknek a véleményét sokkal kevésbé lenne képes befolyásolni a Big Tech által automatizált gépezet.