Potyautas politikusok – Tőkés Rudolf: Remélem, egyszer a magyarok is jól fogják érezni magukat Magyarországon

2018. október 2. 07:08 - szerző: Buják Attila

A szerző azért címezte a nemrég megjelent gyűjteményes kötetét Újragondolt történelemnek (Kossuth Kiadó, 2018), mert krónikus közép-európai betegségnek tartja, hogy az egymást követő rezsimek ötvenévenként újragondolják, egyúttal át is írják a történelmet. Ez a tény korántsem kedvez a demokratikus fejlődésnek – állítja Tőkés Rudolf politológus, a Connecticut Egyetem professor emeritusa, aki új könyvében az utóbbi fél évszázad tudományos útkereséseit gondolta újra. A kiadványt ő maga nevezi politológiai vegyes salátának: a gyűjteményben éppúgy akad disszertáció (történetesen Kun Béláról), mint előadásszöveg vagy elemzés Kelet-Európa másként gondolkodóinak szociológiájáról. Tőkés nem csupán leporolja a korábbi szövegeit, de elöljáróban kritikai megjegyzésekkel is ellátja őket. Az írások zöme így több mint retró: tudományos önboncolás is.

A meredek lejtőn, a Várhegy Pest felé néző oldalában a CEU Raoul Wallenberg vendégházának ablaka mintha egy illusztráció lenne. Szemben, légvonalban szinte karnyújtásnyira a Parlament neogótikus sziluettje. Az ablakból a csöndes őszben komoran szitál a fény. Tőkés Rudolf nyílt természetű, derűs amerikai úr, enyhe akcentussal, néhány (magyarul meg nem talált) angolszász vendégszóval. Volt amerikás kollégák szerint politikai értelemben konzervatív demokrata, esküdt republikánus és – mint a hajdani kremlinológusok zöme – elkötelezett antikommunista. Még az is elképzelhető, mondják, hogy azok közé tartozik, akik 2016-ban Trumpra szavaztak.

Fotó: Hernád Géza

A professzor ezen csak derül.

– Maga Trump – mondja – „amerikai tragédia”. Egyrészt tömény félreértés, másrészt egy nagy nemzet tudatának káosza, orientációs zavara.

Tőkés, a vélelmek ellenére, konzervatív demokrataként, szabadsághívő jobboldaliként sosem szavazna republikánusra. Igaz, a demokraták jobbszárnya elfogadható számára. Tőkés professzor hőse Truman elnök, a „kötelességteljesítés apostola”, és Lyndon B. Johnson, a „nagy társadalom” megálmodója.

– Ők az én politikai hőseim, nem a két jöttment arkansasi alak – mondja a Clinton házaspárra utalva.

Az egykori vendéglős unokája (a Sándor utca és a Király utca sarkán volt az üzletük) eredetileg jogásznak készült. Induláskor a bencésekhez, később a Vörösmarty gimnáziumba járt. A forradalom kitörésekor, huszonegy éves fejjel „mennie kellett”, méghozzá sürgősen, mert a szomszédok jelezték, hogy sárga pufajkába bújt rosszarcú emberek keresték. Hogy mi történik, ha mégis itt marad? Talán beviszik, talán csak „elbeszélgetnek” vele, talán visszakerül a jogra is, esetleg ügyvéd is lesz, és némi alkoholista kitérő, valamint néhány válás után csöndesen hal meg. Ezt ő fantáziálja így a maga csöndes derűjével.

– Nem egy volt évfolyamtársammal ugyanis hajszálra ez történt.

Amerika a menekültek (disszidensek) zömének igaz terra incognita volt. Célországnak kevesen választották. Az ausztriai táborban sok nemzet toborzott fiatal értelmiségieket. Hívták őket angolok, svédek, franciák, olaszok, a magyar migránsnak nagy volt a presztízse. Egyedül Amerika nem ígért semmit, csak tanulási lehetőséget. Ha a pályázó megfelelt a tesztnek, és átrepült az óceánon, kaphatott apanázst és kollégiumot. A diák próba-szerencse alapon, vakon ment át Amerikába, ott viszonylag gyorsan meg is nősült. Mindkét lépésről kiderült, hogy sikeres döntés volt. – A politológiába úgy sodródtam – meséli –, hogy a college után továbbmehettem volna jogra, de akkori naivitásommal azt képzeltem, hogy a vastag magyar akcentusom miatt a tárgyalótermek világában fejre állítanának. Tévedés volt, de szerencsés tévedés. Mert így kerültem a Columbia Egyetem orosz intézetébe, ahol Zbigniew Brzezinski, a későbbi nemzetbiztonsági főtanácsadó lett a mentorom.

Nyilván volt ebben szerepe a „Polak, Wegier, dwa bratanki” feelingnek is, de annak is, hogy Samuel Huntington és Brzezinski közös szemináriumot tartott. Tőkés számára az a kurzus meghatározó szakmai élmény volt. Később ott is ragadt az egyetemen, sőt Brzezinski meghívta Washingtonba. Brezinski legendája úgy szól: Kissingerrel fű alatt mindig rivalizáltak. A nagy macher persze már ekkor győzött, kifúrta Brezinskit a Harvardról, így került át a Columbiára. Tőkés a lengyel emigráns arisztokrata fiának (Brzezinski apja a független lengyel kormány kanadai nagykövete volt) kapcsolati köréhez tartozott. A politológus szót Magyarországon 1987 előtt kevesen ismerték, a politikai madárjósokat kremlinológus címszó alatt emlegették.

– A kremlinológia érdekes szakág – mosolyog Tőkés. – Találgatások, másodlagos jelekből levett információk hatalmas halmaza.

A kremlinológiának a maga korában megvolt a nimbusza, egészen addig, amíg bele nem láttak a szovjet társadalom mélyrétegeibe. Egy ideig a kremlinológiát a State Department jól fizette, csakhogy a hidegháború lezárása tönkretette a ragyogó bizniszt. Tőkés szerint ez ebben a formában tán túlzás, de tény, hogy a Columbia Egyetem 25 ezer folyóiratra fizetett elő, így az összes szovjet sajtótermék is a rendelkezésükre állt. Tőkés egyik fő tájékozódási pontja a Szabad Európa sajtószolgálata által kiadott negyvenoldalas, fénymásolt heti jelentés volt.

– Ha valaki azt hiszi, hogy a zsigeri antikommunizmus vezetett, téved – mondja a professzor. – A szakma lényege az információszerzési vágy volt.

A másik terület, amelyhez kezdettől vonzódott, a kommunista országokban működő „másképp gondolkodók” szociológiája volt. Tőkés ezen a szálon a magyar ellenzékhez is eljutott. Éppúgy találkozott Kis Jánossal és körével, mint a népies ellenzékiekkel. Nemzetbiztonsági irat szól arról, hogy volt egy olyan találkozója, amelyen Orbán Viktor és a felesége vett részt, de barátjaként említi Tardos Mártont, Bihari Mihályt és Hankiss Elemért is.

– Az egykori szereplők többsége már a sírban – mondja a professzor szomorkásan. – A magyar politikában valójában csak egyetlen fiatal nemzedék van, amellyel még érdemes számolni: ez pedig az 1980-as években vagy később született gárda, amely a rendszerváltást még gyerekfejjel érte meg. A jelenlegi elit tagjai ugyanis a kádárizmus és a korrupció világától egyaránt érintettek, ebből következően pedig komolyabb teljesítmény tőlük egyáltalán nem várható.

Hogy visszafordítható-e a rendszer a liberális demokrácia fővonalába, arra Tőkés iróniával válaszol.

– Persze. Nemzedékek kellenek hozzá. Mondjuk ötven év.

Tőkés 1987 táján kezdett komolyabban a magyar ellenzékkel foglalkozni. Amikor sűrűbben járt Pesten, Magyarország és Kelet-Európa a közérdeklődés centrumában állt. Már akkor hallani lehetett: ez túl sokáig nem marad így. Újra elfelejtenek minket.

Fotó: Hernád Géza

A professzor szerint Magyarország egy dolog miatt van ma a placcon.

– Az ország miniszterelnöke annak a triumvirátusnak a tagja, melyet az amerikai sajtó Putyin–Erdogan–Orbán-vonal néven emleget. Az ember ilyenkor azt gondolja: ennél még a névtelenség is jobb.

Tőkés professzor a rendszerváltás idején – a kötetben közölt írások szerint – legélénkebben az állampárt bomlási folyamatait kísérte. Találkozott Pozsgay Imrével, akit „igaz demokrataként” jellemez. De beszélt Grósz Károllyal is, Kádár váltóemberével, a rendszer fennmaradásának utolsó őrével. Máig nagyra tartja Németh Miklóst, aki „a hatalom slusszkulcsait személyesen nyújtotta át az ellenzéknek”. Tőkés főműve, a Kialkudott forradalom angol változata már a Horn-korszak végén kellemetlen ítéletekkel zárul. Magát a rendszerváltást legitimációhiányos, népi részvétel nélküli folyamatnak látta, amely a kölcsönös érdekek, alkuk és gyanakvások miatt az alkotmányos szerkezetet mozgásképtelenné, az országot kormányozhatatlanná tette. Jogos volt a félelem, ha a folyamat gazdaságilag sikertelen lesz (márpedig az lett), a hazai demokrácia útja előbb-utóbb a leépüléshez vezethet.

– Létrejött az a bonyolult, nehezen kezelhető államszerkezet, amellyel kapcsolatban tudható volt, hogy az orbáni „egyszerűsítés” próbáját nem állja ki.

Ebből lett a végeredmény, a NER.

– Eleve szkepszissel néztem a Nemzeti Kerekasztal machinációit, és írásaimat újraolvasgatva be kell látnom, nekem volt igazam. De sajnos ez a Kávéházi Konrádok bölcsessége: előre tudtam, előre láttam. Egy morál és éthosz nélkül fogant rendszer hova vezethetett? Nem akarok kiemelt jelentőséget tulajdonítani a dolognak, de szomorú tény, hogy az első szabadon választott parlamentbe több mint harminc ügynök furakodott be.

A politológus eleve kételkedik az egymást követő kormányok demokratikus szándékában.

– Valamennyien demokráciáról beszéltek – mondja –, de az átlagember államfüggőségét kőkeményen őrizték. Persze lehet azt mondani, hogy az átlagember maga is így akarja, de a katasztrofális mértékű áfa, amellyel egyetlen kormánynak sem kellett elszámolnia, a függőséget eleve konzerválta. Magyarországon a dolgozók csaknem fele közvetlenül vagy közvetve állami alkalmazott. Mitől lenne ez demokrácia?

Tőkés először azért bizakodó volt. Barátja, Jeszenszky Géza hívta, vegyen részt a külügy által finanszírozott Teleki Alapítvány munkájában. A meghívást el is fogadta.

– Az aztán furcsa volt – mondja. – Nagyot néztem, amikor megjelentem. Volt mindenféle fura szerzet a katonai hírszerzőtől a politikai agitátorig. A közös nevező talán az volt, hogy senki sem tudott semmiről semmit. Fogalmuk sem volt arról, hogy a hasonló amerikai alapítványok miként szerveződnek. Végül Csurka István volt az, akinek nem tetszett, hogy „az az amerikai is ott van”. Jeszenszky megnyugtatott: sebaj, öregem, majd a tanácsadóm leszel. Írtam is neki pár dolgozatot, de akkoriban már láttam, a beállott viszonyok között a kormány bukása kódolva van. A kormányülések is katasztrofálisak voltak. Ha szegény Antallnak volt negyedórányi mondanivalója, az másfél órás monológba fordult át. A modern korban így nem lehet működni.

Végül azon tört ki a balhé, hogy kiderült: Tőkés Rudolf egy amerikai egyetemen díszdoktori címre javasolta Göncz Árpádot.

– Amikor ezt nehezményezték, Antallra néztem, és azt mondtam: Tetszettek volna hat évet eltölteni Kádár börtönében.

Tőkés professzor politikai karrierje ezzel véget is ért. Ami azóta történt, visszamenőleg igazolja a korai baljós feltevését. Uniós tagként sem jártunk jól. Az uniós tagság Tőkés Rudolf szerint a legrosszabb nemzeti tulajdonságunkat, a potyautas-mentalitást hozta ki a politikusokból. Ma, a Nemzeti Együttműködés Rendszerében túlságosan sok múlik Orbán sikerén vagy sikertelenségén.

– Az általa célba vett nagy terv, az orosz vagy az ázsiai kapcsolat kibontakoztatása az uniós pénz elapadása után működésképtelen lesz, erre akár már most mérget vehetünk.

De mindez Tőkés Rudolf szerint apróság a legnagyobb nemzeti katasztrófához, a huszadik századtól máig ívelő nemzeti exodushoz képest. Romániából ötmillióan, Lettországból a lakosság fele vándorolt ki. A hatszázezres hazai kivándorlási veszteséget hosszú távon Magyarország sem heverheti ki. Persze a dolog privát szempontból igazolható, Tőkés Rudolf is fiatal fejjel ment ki.

Kibámulunk az ablakon. Alattunk olasz turistacsapat. Lassan ránk telepszik az ősz, avart sodor a Vár alatt a szél.

– Én mindig jól érzem magam Magyarországon – mondja az amerikai úr. – Remélem, így lesznek egyszer ezzel maguk a magyarok is. De én már amerikai vagyok. Hatvanegy éve reggelente arra ébredek, milyen jó, hogy szabad ember lehetek.