Politizálok, de nem vagyok politikus – Molnár Áron: A tanárok lényegében titokban engednek be az iskolába

2018. július 25. 06:29 - szerző: Cseri Péter

Ki akarom venni a részem az ország alakításából – mondja a 168 Órának Molnár Áron színész. Bár nem hagyta el a színészi pályát – amelyen egyébként szép sikereket ért el –, az életét ma már a noÁr-projekt határozza meg. A noÁr művésznéven előadott közéleti témájú rapdalai, amelyeknek ő maga írja a szövegét, több százezres nézettséget érnek el a YouTube-on. Leginkább aktuális társadalmi kérdések izgatják: a migráció, az oktatásügy, a gyűlöletkeltés elleni magatartás. Eredetileg nem akart politizálni, de mára megértette, amit csinál, az vastagon politika. A pártok nem érdeklik, csak a civil-művészi összefogásban hisz. Nem tudja, hova vezet az útja, de azt igen, hogy nem akar kiszállni a projektből. Valójában nem is tudna, hisz most már felelősséggel tartozik érte.

– Szokott félni? Azért kérdezem, mert a legutóbbi noÁr-klipben arról győzködi az embereket, hogy legyenek bátrak, ne féljenek kimondani mindazt, amit legbelül éreznek-gondolnak.

– Igen, szoktam, de utálok félni. Azt látom, hogy egy ideje a félelem határozza meg a környezetemben élők mindennapjait. Igyekszem megérteni, mitől félünk mindannyian, és próbálok küzdeni azért, hogy ne féljek semmitől.

– Ez elhatározás kérdése?

– Igen. Amikor mész az utcán, ülsz a villamoson, pontosan érzed, tudod, hogy mikor van az a szituáció, amit nem hagyhatsz szó nélkül. Amikor nem szabad elfordulnod, nem szabad belemélyedned a telefonodba, hanem fel kell állnod, közbelépned, vállalnod a konfliktust.

– Ez nem így megy.

– De így kellene mennie. Nagyon fontos, hogy konfliktushelyzetekben képes legyen mozdulni a lélek és a test. A szüleim nyitott embernek neveltek, arra tanítottak, hogy minden körülmények között vállaljam a véleményemet. Ezt teszem általános iskolás korom óta. Képtelen vagyok elviselni, ezért nem is tudom szó nélkül hagyni az igazságtalanságot, a megaláztatást, bármiféle abúzust.

– Lehet, hogy önnek ez könnyen megy...

– Dehogy megy könnyen. Én tényleg megpróbálok beleállni minden konfliktusba, de előtte nekem is kell vennem egy nagy levegőt, amikor megszólalok, megremeg a hangom, minden alkalommal túl kell tennem magam azon a félelmen, hogy akár fizikai atrocitás is érhet.

– És érte már?

– Persze, nem is egyszer. Volt, hogy lefejeltek. De sokkal többször fordult elő, hogy a határozott fellépésem meglepte a másik felet, és nem lett tettlegesség a dologból. Az a legnagyobb siker, ha egy nyílt konfliktus beszélgetéssé szelídül. Volt olyan, hogy egy ismeretlen srác előbb leordította a fejem, aztán meglepődött a kedvességemen és a kérdéseimen, végül elmentünk együtt sörözni. Az a tapasztalatom, hogy a szeretet és az észérvek zavarba hozzák a gyűlöletet.

Fotó: Merész Márton

– Csakhogy az emberek többsége inkább konfliktuskerülő. Ráadásul ön színész, megtanulta, hogyan kell határozottan fellépni.

– Szerintem bárki tréningezheti magát arra, hogy képes legyen vállalni a saját véleményét. Törekedni kell arra, hogy ne lapíts, amikor cselekedni kell. A rapdalokkal azt szeretném erősíteni mindenkiben, hogy egy kiélezett szituációban mindig azt tegye, amit helyesnek gondol. Ne utólag tépelődjön azon, hogy másképp kellett volna csinálni. Tudom, milyen érzés, én is őrlődő típus vagyok, hosszú évekig cipelek magammal egy-egy rossz döntés miatti lelkifurdalást. Az emberekben pedig hamis kép él a színészekről, közülünk is sokan visszahúzódók, szoronganak, kerülik a nyilvánosságot.

– Nagyon romantikus lenne, ha mindenkit meg tudna győzni az álláspontjáról, ám ez lehetetlen. Mi van akkor, amikor egy vitában nem alakul ki értelmes kommunikáció?

– Nem a másik fél meggyőzése a kizárólagos cél, egyszerűen csak szeretném kifejteni a saját érveimet, és megismerni az övéit. Egy vitapartnerről négy-öt mondat után kiderül, ha valójában nem kíváncsi arra, amit mondok. Ilyenkor nem erőltetem a kommunikációt, meg olyankor sem, ha a másik fél nem képes túllépni a gyalázkodáson, a fröcsögésen.

– Azt nyilván előre sejthette, hogyha közéleti témájú rapdalokkal áll a nyilvánosság elé, akkor támadásoknak teszi ki magát. Érte meglepetés?

– Nem, sőt, azt hittem, hogy durvább lesz a helyzet. Tudtam, ha markáns véleményt fogalmazok meg a migrációról, az oktatásról vagy a gyűlöletpolitikáról, azzal indulatokat fogok gerjeszteni. Az meglepett, hogy a YouTube-on sokkal több alpári stílusú kritikát kapok, mint a Facebookon, aztán rájöttem, hogy a közösségi portálon nehezebb névtelenül, pontosabban kamuprofillal kommentelni, mint a videómegosztón. Arra viszont nem gondoltam előre, hogy miattam másokat is támadás érhet.

– Mint például a Tanulni akarunk című klipnek forgatási helyszínt adó Vörösmarty gimnázium igazgatónőjét.

– Szomorú lettem, amikor a Figyelő betámadta őt azzal, hogy kárt okozott az iskolának, mert nem kért pénzt tőlünk. Azt éreztem, hogy dugába dőlt minden, hiszen a rapdalok egyik fő célja épp az, hogy kezet nyújtsunk vele mindazoknak, akik másképp gondolkodnak a különböző társadalmi jelenségekről. Aggódtam az igazgatónőért, aki egyébként a gimiben az osztályfőnököm is volt, és felhívtam. Még ő próbált engem megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, amit én csinálok, az sokkal nemesebb célt szolgál, mint hogy egy ilyen vagdalkozással foglalkozzunk.

– Kapott visszajelzéseket a klippel kapcsolatban diákoktól-tanároktól?

– Rengeteget. És nagyon sok helyről. Látszik, hogy sokan fontosnak tartják, minél többet beszéljünk a magyar oktatás helyzetéről. Egy csomó helyre meg is hívnak a klip kapcsán, de nagyon fura a helyzet: lényegében olyanok ezek a találkozók, mint a gerillaakciók. Előfordul, hogy egy-egy bátrabb igazgató hivatalosan is engedélyt ad rá, hogy beszélgessünk a diákokkal, de számos esetben a tanárok lényegében titokban engednek be az iskolába, nehogy bárkinek is baja legyen belőle. Elképesztő! Miért ne lehetne szabadon vitatkozni arról, mi az, ami működik az oktatásügyben, és mi az, ami nem?

– Miért utal a noÁr név? A film noirra, esetleg a sötétségre?

– Jó lenne azt mondani, hogy szándékosan választottam egy összetett szimbólumot, de valójában ez az anagramma – Áron-noÁr – tetszett meg leginkább a névvariációk közül. Felmerült, hogy legyek Penge vagy Think vagy 23, ez utóbbi a szerencseszámom, de ezek annyira bénának tűntek, hogy végül maradt a noÁr.

– És mi a noÁr-projekt lényege?

– Ez egy mozgalom. Az alapötlet négy évvel ezelőtt született meg, amikor csináltam egy klipet K. úrnak címmel, amiben kifiguráztam Kerényi Imrének azt a tételét, miszerint a színművészeti egyetemet a „buzilobbi” irányítja. Az ismerőseimnek nagyon tetszett, és akkor előjött bennem, hogy valójában már általános iskolás korom óra írok rapszövegeket, a gimit is végigrappeltük a barátaimmal, csak a vígszínházi évek alatt egyszerűen elfelejtődött ez a dolog. Ráéreztem arra, hogy közéleti-társadalmi témákat könnyebb közelebb vinni az emberekhez, ha rapdalokba csomagolom be a gondolataimat, az érzéseimet.

– De miért kéne mindenkinek kifejtenie a véleményét közéleti-társadalmi problémákról?

– Én ki akarom venni a részem az ország alakításából. Mindig is volt bennem affinitás a társadalmi problémák iránt, de sokáig csak tébláboltam, nem találtam a formát, hogy miként lehetnék aktív a közösség formálásában. A menekültválság volt az a pont, amikor azzal szembesültem, nem vagyok tisztában az alapfogalmakkal: mi a különbség menekült, migráns és bevándorló között? Épp utaztam haza Újvidékre, és nem értettem, mi folyik a szerb–magyar határon. És akkor utánaolvastam a dolognak, igyekeztem megérteni, mi történik, és miért. Aztán meg el akartam mondani mindenkinek, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy azt a plakátok meg a kormánytévé hirdeti. Nem találtam rá alkalmasabb formát, mint a rapet. Számomra ez a legkomfortosabb nyelv. A noÁr-projekt egyik fontos célja az, hogy tisztázzuk azokat az alapfogalmakat, amelyek nélkül nem lehet megérteni az oktatás, az egészségügy vagy a szociálpolitika működését. A másik cél pedig az, hogy változtassunk rajta, tegyük jobbá. Sok embertől hallottam már, hogy bennük is van egy tereletlen vagy kezelhetetlen tenni akarás, és a noÁr-projektben megtalálták azt a csatornát, amellyel ki tudják fejezni a véleményüket.

– Ez valamiféle harc?

– Harc? Valójában csak két dolog ellen küzdünk: ez a butaság és a gyűlölet. De minden más üzenetünk pozitív. Nem valami ellen szólalunk fel, hanem konkrét értékeket, magatartásformákat, cselekvési lehetőségeket propagálunk, arról szólnak a noÁr-dalok, hogy mivel lehetne élhetőbbé, nyitottabbá, igazságosabbá tenni ezt az országot.

– Mintha csak egy politikus mondta volna.

– Politizálok, de nem vagyok politikus. Sokáig azt mondtam, hogy én egyszerűen csak közügyekkel akarok foglalkozni, és nem fogadtam el, hogy amit csinálok, az lényegében aktuálpolitika. Ahhoz, hogy bármin is változtassunk, muszáj politizálni. Az más kérdés, hogy a politikai pártokhoz nincs semmi közöm. Egyik alakulathoz sem adnám az arcomat, kizárólag civil-művészi mozgalomban gondolkodom. Nem könnyű, mert ma a politizálás pejoratív fogalom, részben ezért nincs kedvük az embereknek társadalmi ügyekkel foglalkozni.

– Hol vannak a határai egy ilyen mozgalomnak?

– Fogalmam sincs, majd kiderül. Visszaút vagy kiszállás valószínűleg már nincs. Nemcsak saját magamért vagyok felelős, hanem mindazokért is, akik társaim lettek a noÁr-projektben. Folyik egy csapatépítés.

– Konkrét célok nélkül?

– Dehogyis. Nagyon is konkrét céljaink vannak. A következő időszakban még hat-nyolc rapdalt szeretnénk megírni és leforgatni, ezek is különböző társadalmi problémákkal foglalkoznak majd, aztán országos turnéra indulunk. Egy lenyitható platós, hangtechnikával felszerelt kamionban gondolkodunk, amellyel akár a legkisebb falvakba is eljuthatunk, és koncertszerűen adhatjuk elő a dalokat. Valójában egyfajta ismeretterjesztő kampányról lenne szó.

– Kíváncsi lenne rá a falvak népe?

– Szerintem igen. Önmagában már az is fontos, hogy ne csak a rájuk öntött ostobasággal és gyűlölettel találkozzanak, hanem valós tényekkel is. Egyfajta reprezentatív felmérés is lenne, hogy mivel lehet átütni a vidéki emberek ingerküszöbét.

– És miből finanszíroznák?

– Azt még nem tudom. Bár a kommentekben hamar kikiáltottak Soros-bérencnek, eddig még egy fillért sem kaptam senkitől, kizárólag a saját pénzemet fordítottam a noÁr-projektre. Szerencsére rengetegen segítenek nekünk ingyen. Az egy újabb feladat lesz, hogy forrást szerezzünk.

Fotó: Merész Márton

– Továbbra is a szakmájából él, rendszeresen forgat, viszont színházi bemutatója másfél éve nem volt. Nincs visszaút a színházba?

– Ez most nem foglalkoztat. Az egyetem után leszerződtem a Vígszínházba, évi négy premierem, havonta 28-30 előadásom volt, évekig szinte ki sem léptem a körúti épületből. Egy idő után azt éreztem, hogy az életemről a fejem fölött születnek a döntések, és már nem vagyok a magam ura. Azért jöttem el a Vígből, és vállaltam, hogy szabadúszó leszek, mert magam akartam irányítani a sorsomat. Nagyon érdekes, hogy hosszú ideje játszom egy népszerű filmsorozatban, az RTL Klubon futó A mi kis falunkban, de az országos ismertséget mégis a noÁr-videók hozták meg. A Tanulni akarunk című klipet eddig több mint 630 ezren látták. De egyáltalán nem vagyok elégedett ezzel a számmal, azt szeretném, hogy olyan nézettek legyenek a noÁr-klipek, mint a popdalok.

– Nemrég azt mondta, akármi is történik, soha nem menne el Magyarországról, csak itt tudja elképzelni az életét. Ha egyszer apa lesz, és a gyermeke azzal állna ön elé, hogy nem akar egy ilyen országban élni, mit mondana neki?

– Mindenkinek a személyes döntése, hogy itt akar-‌e élni vagy sem. Én biztosan megpróbálnám zavarba hozni, de a döntés az övé lenne. Ráadásul mire a gyermekem felnő, ez az ország már nem ilyen lesz, mint most. Véget kell vetni a nihilnek, a tengődésnek, az apátiának. Vége a lébecolásnak.