Pókhálóban ragadt ügynökakták: a végén halomra lövik egymást a felek?

Be kell fejezni végre a rendszerváltást! – adta ki a jelszót a minap Soproni Tamás, a Momentum Mozgalom alelnöke, azt magyarázva, miért hozta elő az ügynökmúlt kérdését a nemrég megalakult párt. Soproni érvelése szerint az egykori ügynökök és besúgók ott vannak a politikai elitben, ami nemzetbiztonsági kockázatot jelent, hiszen „a politikusokat, saját vezetőinket mind az oroszok, mind más nagyhatalmak, mind a magyar maffia zsarolhatja”. Ennek egyszer és mindenkorra véget kell vetni – tette hozzá.

Ami azt illeti, a rendbetételt az elmúlt 27 évben sokan megpróbálták már, de senkinek sem sikerült. A rendszerváltó pártok ellenzéki pozícióban ugyan mutattak némi elszántságot az ügynökmúlt lezárására, kormányra kerülve azonban mind elfelejtették megoldani a problémát.

– Nincs reális esély arra, hogy a régi pártok érdemben foglalkozzanak a témával, mivel maguk a pártok és szimpatizánsaik is megosztottak a kérdésben – magyarázza Juhász Attila politológus, a Political Capital ügyvezető igazgatója. – A kormánypárt számára veszélyes olyan ügyet a napi politika szintjére emelni, amely mögé nem tud egységes támogató erőt állítani. Ráadásul a Fidesz vezetésén belül is kirajzolódnak törésvonalak: világosan látszik, hogy az ügynökakták teljes nyilvánosságát szorgalmazó Lázár János és Gulyás Gergely eltérő álláspontot képvisel a kérdést látványosan jegelő Kövér Lászlóval vagy Orbán Viktorral szemben.

Fotó: 168 Óra archív

Magyarországon, szemben a többi egykori szocialista országgal, elmaradt az ügynökmúlt teljes feltárása. Ennek esélyét lényegében már a rendszerváltáskor elveszítettük.

– A pártállami ügynökmúlt kérdése nem szerepelt az ellenzéki kerekasztal témái között – mondja Rainer M. János történész –, túl későn került be a politikai köztudatba, a probléma komplexitását is csak jóval később fogták fel a pártok. Mire sikerült feltárni az ügynökkérdés dimenzióit, leágazásait, évek teltek el, eltérő álláspontok alakultak ki, a megosztott belpolitikában pedig már esély sem maradt az ügy átfogó, a társadalom többsége számára elfogadható rendezésére.

– A rendszerváltáskor szinte semmit sem tudtunk az ügynökproblémáról – emlékszik vissza Hack Péter büntetőjogász, egykori SZDSZ-es politikus. – A rendőrségről még volt valami fogalmunk, de arról, hogy miként működnek a titkosszolgálatok, nem rendelkeztünk érdemi információkkal. Hiányzott a szaktudás, nem voltak szakértőink, hogy az ellenzéki kerekasztal napirendjére vegyük és elemezzük az ügynökmúltat. Tudom, ez furcsán hangzik, hiszen ma már az „átmenet igazságszolgáltatásának” több százezer oldalnyi szakirodalma van, de akkor nem tudtuk beütni a Google-ba, hogy mit ad ki a kereső az állampárti ügynök kifejezésre.

Hack Péter azt mondja, az 1990 tavaszán felálló, demokratikusan megválasztott parlament nemzetbiztonsági bizottságában szerezhettek először érdemi információkat a rendszerváltó politikusok a titkosszolgálatokról. Ám csak a töredékét annak, ami szükséges lett volna a múlttal való szembenézéshez.

– Ma már számomra is világos, hogy a titkosszolgálatok megvezették a rendszerváltó politikai elitet – állítja Hack Péter. – Elhittük azt a hazugságot, hogy az állampárti időkben csak a III/III-as ügyosztály játszott politikai szerepet, míg a hírszerzés és a katonai elhárítás a nemzeti érdekeket védte. A Németh Miklós által Antall Józsefnek és Göncz Árpádnak átadott ügynöklista csupán szemfényvesztés volt, hiszen a négy és fél évtized alatt az állampárttal együttműködő mintegy kétszázezer egykori hálózati személy közül alig háromszáz, tudatosan kiválogatott nevet tartalmazott. Túl későn ébredtünk rá arra is, hogy a titkosszolgálatok észrevétlenül beépültek a rendszerváltás után kialakuló politikai, gazdasági és médiaelitbe. Minden politikai oldal holdudvarában komoly érdekeltségek keletkeztek, hogy az ügynökmúlt örökre homályban maradjon. Leginkább ezért nem sikerült 27 év alatt sem megnyugtató módon lezárni az ügyet.

Ha megoldani nem sikerült is az ügynökkérdést, arra hamar rájöttek a pártok, hogy a téma kiváló eszköz leszámolásra, zsarolásra, a politikai ellenfél vagy a párton belüli rivális kompromittálására, de bevethető akkor is, ha fontosabb közügyekről kell elterelni a figyelmet. Az elmúlt több mint negyedszázadban a legismertebb politikusokat (Boross Pétertől Demszky Gáboron át Orbán Viktorig) vádolták ellenfeleik ügynökmúlttal. A három legemlékezetesebb eset Torgyán Józsefhez, Csurka Istvánhoz és Medgyessy Péterhez kapcsolódik. Ez utóbbi széttörte azt a képet, hogy a rendszerváltó pártok közül egyedül az SZDSZ képvisel következetes álláspontot az ügynökkérdésben. A D-209-es ügy kipattanása után a szabad demokraták korábbi és akkori vezetőinek egy része (Kis János, Hack Péter, Fodor Gábor, Gusztos Péter) azon az elvi állásponton volt, hogy Medgyessy Péternek le kell mondania, míg mások (például Kuncze Gábor pártelnök) a kiélezett politikai helyzetben fontosabbnak ítélték az éppen csak hivatalba lépett miniszterelnök melletti kiállást.

Miután a pártok nem voltak hajlandók olyan jogi környezetet teremteni, amelyben nyilvánosságra lehetne hozni a még meglévő ügynöklistákat, a magányos partizánkísérletek rendre elbuknak.

– Hiába hangoztatják a rendszerváltó pártok, hogy az embereket nem érdekli a pártállami ügynökmúlt, személyes tapasztalatom szerint ez nem igaz – mondja Juhász Attila, felelevenítve egy 2005-ös esetet. Akkor a Political Capital – Ungváry Krisztián történész közreműködésével – összeállított egy 1300 nevet tartalmazó ügynöklistát, amit aztán végül nem hozhattak nyilvánosságra, mert Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos a dokumentumot a média előtt ledarálta.

MTI Fotó: Bruzák Noémi

– A nyilvánosság segítségét kértük a lista összeállításához, és ezzel magunkra szabadítottuk a poklot – emlékezik Juhász Attila. – Reggeltől estig égtek a telefonvonalak, az összes munkatárs ezen az ügyön dolgozott. Elképesztő aktivitást váltott ki az emberekből az a lehetőség, hogy elmondhatták nekünk a sérelmeiket. Ha felhasználhattuk volna az akkor keletkező adatokat, óriási visszhangot váltott volna ki a közvéleményből.

Rainer M. János is említ egy esetet, amely felkavarta az általa vezetett akkori 1956-os Intézet életét.

– Amikor 2009-ben, Nagy Imre újratemetésének huszadik évfordulóján nyilvánosságra hoztuk 114 olyan egykori hálózati személy nevét, akik aktívan részt vettek az 1989-es esemény titkosszolgálati biztosításában, óriási botrány kerekedett – mondja a történész. – Többen beperelték az intézetet, a jogi szabályozás miatt el is buktuk ezeket a személyiségi jogi pereket. Egy volt kisgazda politikus rágalmazás miatt büntetőpert indított ellenünk, na, azt megnyertük. De ami a legérdekesebb: mindkét politikai oldaltól kemény kritikát kaptunk, fejünkre olvasták, hogy az ellenfelük érdekeit szolgáltuk a nevek nyilvánossá tételével.

Rainer M. János is úgy gondolja, a rendszerváltó pártoktól már aligha várható, hogy érdemben rendezzék az ügynökügyet. Az MDF, az SZDSZ és az FKGP már kimúlt, az MSZP 27 éven át folyamatosan igyekezett távol tartani magát a problémától, a Fidesz pedig 2010 óta láthatóan csak maszatol. Hack Péter szerint a kormánypárt nem véletlenül óvatos, hiszen az ügynöklistán „a jobboldal morális oszlopait jelentő ikonikus alakok” is szerepelhetnek. A büntetőjogász hazugságnak tartja azt a kormánypárti érvelést, miszerint az ügynöklisták helyett a tartótisztek és a megrendelők nevét kellene megismertetni az emberekkel. „De hát az összes tartótiszt neve fenn van az interneten, és a megrendelő MSZMP PB és KB összes alakját is pontosan ismerjük” – emlékeztet Hack Péter.

– Az a furcsa helyzet állt elő, hogy ma a parlamentben a Fidesz padsoraiban jóval több egykori MSZMP-tag ül, mint a szocialisták oldalán, így potenciálisan is a legnagyobb veszélyt jelenleg a kormánypártra jelentené az ügynöklista nyilvánossá tétele – állítja Juhász Attila. – A Fidesz tart a témától, nem véletlen, hogy a kormányhoz köthető Nemzeti Emlékezet Bizottsága által az állambiztonsági mágnesszalagokról készített semmitmondó jelentést épp akkor hozták nyilvánosságra, amikor a Momentum bedobta a köztudatba az ügynökkérdést. Csakhogy a NEB-jelentés semmilyen újdonsággal nem szolgál, nem visz közelebb az ügy rendezéséhez.

Érdemi változást csak a rendszerkritikus pártok hatalomra jutása hozhatna. Ahogy Hack Péter fogalmaz, őket még nem fonta körbe a titkosszolgálati pókháló.

– Az LMP, a Momentum és a Jobbik is arra használja föl az ügynökügyet, hogy bizonyítsa vele a rendszerváltó politikai elit impotenciáját, immoralitását – állítja Rainer M. János. – Az új pártok abból a szempontból előnyben vannak, még nem voltak hatalomban, és így nem involválódhattak a titkosszolgálatokon keresztül. A kormányzati pozícióban megforduló pártok ugyanis óhatatlanul kompromittálódnak: kormányváltáskor a titkosszolgálatok vezérkara minden esetben politikai védelmet kér, arra hivatkozva, hogy csöndre és nyugalomra van szükségük szakmai feladataik ellátása, a nemzeti érdekek védelme érdekében. Ezt meg is kapják az aktuális kormánytól. A csönd és a nyugalom pedig az ügynökkérdés pihentetését jelenti.

Juhász Attila szerint a kis pártok az ügynöktéma felmelegítésével képesek lehetnek megszólítani a néppártok bizonyos szavazóit, ami a Fideszre lehet a legveszélyesebb, mert a felmérések szerint a kormánypárt szimpatizánsai támogatják legnagyobb arányban az ügynökmúlt teljes feltárását.

– A Jobbik kivételével az új pártok az egyre erősebb orosz befolyás elleni fellépésként is használják az ügynöktémát – mondja a politikai elemző. – Az oroszellenesség jegyében például követelhető, hogy kutathatók legyenek az Oroszországban még fellelhető egykori magyar állambiztonsági dokumentumok.

Rainer M. János emlékeztet, hogy miután a rendszerváltó pártok a két­­ez­­res évek második felétől igyekeznek távol tartani magukat az ügynökkérdéstől, az utóbbi évek nagy leleplezései (Tar Sándor, Szabó István, Vikidál Gyula) már nem is a politikai életből, hanem a történészek köréből indultak ki. Mivel a történészszakma is megosztott, nem zárható ki, hogy a jövőben is kiszivárognak egykori ügynöknevek.

Rainer M. János az akták teljes nyilvánosságának híve. Szerinte még mindig nem késtünk el, hiszen él az a generáció, amelynek személyes élményei vannak a diktatúráról.

– A magyar társadalomnak joga van az információs kárpótlásra, egyszeri lépéssel a nyilvánosság elé kellene tárni az egykori hálózati személyek listáját – érvel Rainer M. János. – Még akkor is, ha a hiányos iratok miatt sokan meg fogják úszni a megszégyenítést.

– Nem tudni, hogyan zárul az ügynökügy – mondja Hack Péter. – Lehet, hogy szép lassan elhal, kikopik a közéletből. De az is lehet, hogy úgy ér véget, mint egy westernfilm: leesik egy pohár az asztalról, a váratlan zajra mindenki megrémül, előkapja a pisztolyát, és halomra lövik egymást a felek.

 

Nagyvadak

A rendszerváltozás utáni nagy ügynökleleplezések olykor alapvetően befolyásolták az aktuálpolitikai eseményeket. Az első ilyen eset 1991-ben történt, amikor Antall József kormányfő – hogy megregulázza kezelhetetlennek tűnő koalíciós partnerét – egy zárt borítékban akarta átnyújtani Torgyán Józsefnek a személyével kapcsolatos politikai feddhetetlenségi vizsgálat eredményét tartalmazó iratokat. A kisgazdák elnöke nem vette át a dokumentumot, amelyben – mint később kiderült – az állt, hogy Torgyánt Szatmári Lajos fedőnéven foglalkoztatta az egykori III/III-as ügyosztály. Torgyán ezt tagadta, és az átvilágítási eljárás sem találta érintettnek. Két évvel később Antall hasonló eszközökkel próbálta meg féken tartani az MDF fekete bárányát, Csurka Istvánt, akinek szintén átnyújtott egy borítékot. Csurka saját lapjában, a Magyar Fórumban nyilvánosan is elismerte, hogy Raszputyin néven beszervezték. Azzal védekezett, hogy 1957-ben az internálótáborban kényszer hatására írt alá, de a neki kiosztott feladatokat nem hajtotta végre és nem adott le jelentéseket. Az átvilágítási eljárás őt sem találta érintettnek.

A legnagyobb botrány Medgyessy Péter nevéhez fűződik, hiszen 2002 júniusában személyében egy hivatalban lévő miniszterelnökről derült ki, hogy D-209-es fedőnéven a rendszerváltás előtt kémelhárító tisztként a III/II-es ügyosztály alkalmazásában tevékenykedett. A szocialista kormányfő arra hivatkozott, hogy a magyar érdekeket védte a külföldi titkosszolgálatokkal szemben. Az ügy kipattanása megosztotta az MSZP koalíciós partnerét, ám végül az SZDSZ-frakció döntő többsége kiállt Medgyessy mellett, elhárítva ezzel a kormányválságot, ám elveszítve egykori elnökét, a pártból emiatt kilépő Kis Jánost.