Rendszerváltás egy nap alatt – Hogyan lehet hazaárulózva elárulni a hazát?

2020. január 21. 14:00 - szerző: Szénási Sándor

Mai szemmel különös, hogy a rendszerváltás idején az értelmiség mennyire uralta a médiát. A legnézettebb időben ültek a kamera előtt közgazdászok, szociológusok, történészek, és amiről beszéltek, azt a nézők egy az egyben „fogták”. A Klubrádió Szabadság, elvtársak! című műsorában Petschnig Mária Zita közgazdászt kérdeztük a harminc évvel ezelőtti rendkívüli állapotokról.

– Egy politikus a rendszerváltás egyik nagyasszonyának nevezte önt, ami azért is hízelgő, mert a korszak gazdasági-politikai alakításában feltűnően kevés nő játszott szerepet. Hogyan emlékszik akkori önmagára?

– A nyolcvanas évek valóban nagyon aktív és pezsgő időszak volt, és mondhatni, jó időben voltam jó helyen. 1983-ban kerültem fel a nemzeti bank pécsi igazgatóságából Pestre, a hitelpolitikai főosztályra, és akkor mentem férjhez Kéri Lászlóhoz. Egyikünk egy kislányt hozott a házasságba, másikunk egy kisfiút.

– A háttér akkor rendben is volt. A páros elindulhatott vidékre, előadókörutakra. Akkoriban a fiatal értelmiség bejárta az országot.

– Bennünket is nagyon sok helyre hívtak, részint a KISZ szervezett találkozókat, részint személy szerint kértek is minket, mert az a hírünk volt, hogy a hivatalos szövegek helyett mi nagyon mást mondunk. Soha nem felejtem el, egyszer felhívott a Honvédelmi Minisztériumból egy nagyon magas rangú tiszt, és meghívott a vezérkarhoz előadni. Megkérdeztem, miről akarnak hallani, mire azt felelte, bármiről, ami nincs az újságokban. Nagy a bizonytalanság, mondta, mindenki helyezkedik, tudni akarja, mi lesz, mert világos, hogy Kádár már nem sokáig lesz tartható. Igaz, Berecz János KB-titkár meg azt állította, hogy minden rendben lenne ebben az országban, ha a hozzánk hasonló vándorpróféták nem izgatnák a népet. Abban igaza volt, hogy az értelmiség sem azelőtt, sem később nem került olyan közel a hétköznapi emberekhez, mint akkor.

Fotó: Népszava-archív

– Kegyelmi pillanat, amikor mindkét fél érti, miről beszél a másik.

– Képzelje el, hogy nemcsak könyvtárakban meg klubokban léptünk fel, hanem kocsmákban is. Vajszlón például, az Ormánságban. És az ivó tele volt, az emberek érezték, hogy valami nagyon nincs rendben körülöttük. Én a piacgazdaságról beszéltem, arról, hogy nyitni kell a Nyugat felé, a férjem meg a politikai rendszert elemezte, és értették! Nem igaz, hogy nem láttak át a paprika meg a paradicsom árán, és hogy a demokratizálás fontosságát ne kötötték volna össze a fejükben egy jobb jövővel. Nagyon különös kor volt, és nagyon fárasztó, nem is tudom, hogy bírtuk két gyerekkel a tévéadásokat, a cikkírásokat, a rádióriportokat, a vidéki utakat. Amikor nagyon égett a ház, az édesanyám feljött Pécsről, és sütött, mosott, vasalt. 1988-ban ráadásul a Pénzügykutató Zrt.-hez kerültem, ott is sok volt a munka.

– A legkomolyabb reformműhelynek számított.

– Igen, 1987-ben, az intézet elődjében készült a Fordulat és reform című dokumentum, ami nagy bomba volt a korabeli gazdasági-politikai életben, meg is szüntették az intézetet. Csak hát akkor már más időket írtak, és hogy úgy mondjam, „felindultak a testvéri tankok”: a cégek és a bankok összedobtak egy, már nem állami részvénytársaságot, ott dolgoztam. Érdekes volt, mert az adatok nagy része akkor még titkos volt, a havi statisztikai jelentések is, nekünk viszont komoly elemzéseket kellett írnunk, de megcsináltuk. Amikor az akkori írásaimat visszaolvasom, nemcsak azon képedek el, hogy mi minden fért bele az időnkbe, hanem azon is, mennyire széles volt a látóköröm, mennyire benne éltünk a világfolyamatokban.

– Valahol azt nyilatkozta: sok társával együtt úgy váltottak rendszert, hogy eleinte ezt nem is vették észre. Mikor derült ki az ön számára, hogy itt valami teljesen új világ jön?

– 1988-ban még biztos nem, akkor még a pártfőtitkár, Grósz Károly azzal fenyegetett, hogy jön a fehérterror, a Duna Kör mozgolódását elfojtották, ment a keménykedés. 1989-ben már éreztem a változás lehetőségét, amit mi főleg Pozsgay Imrétől vártunk. Vele jó kapcsolatunk is volt. A párt reformszárnyával azt vártuk, hogy véghezviszi a pártszakadást, létrehoz egy demokratikus baloldali alakulatot, és ennek a bejelentését egy kecskeméti előadására kellett volna időzítenie, de végül erről nem szólt semmit. Odamentem hozzá, azt mondtam, Imre, akkor ennek a történetnek itt a vége.

– Félt Moszkvától.

– Mi viszont már egyáltalán nem féltünk Moszkvától. Mástól igen. 1989 szeptemberében a férjem adott egy interjút a 168 Órának, és arról beszélt, hogy a rendszerváltáshoz Lengyelországnak egy évtized kellett, Magyarországnak pár év, Romániának viszont elég lesz egy nap. És ezután azt hallottam, hogy a Securitate ügynökei figyelni kezdtek minket.

– Ki mondta ezt?

– Nem tudom már, de szóltak, hogy vigyázzunk. Én meg összeállítottam egy menekülési csomagot. Az volt a cél, ha baj van, akkor megyünk az NDK-ba.

Fotó: Népszava-archív

– Az volt ám a tuti hely.

Tuti hely volt, mert tudtuk, hogy a két Németországból újra egy lesz, mi pedig talán még épp beférünk oda. Csokoládé, cigaretta, gyertya, gyufa, kávé, minden volt, amiről tudtam, hogy a keleti blokkon belül valutának számít. Ámde kitört a romániai forradalom, a menekülés okafogyottá vált, úgyhogy az egész csomagot bevittem az Ó utcába, ahol az MDF adományokat gyűjtött az erdélyieknek.

– Azt, hogy szorongó alkat, egy interjújában elmesélte: ha a politika ostobán viselkedett, ha közeli bajok fenyegették a gazdaságot, az országot, képes volt szabályosan belebetegedni, de úgy, hogy néha ágyba is kellett feküdnie. A jövővel kapcsolatban milyen félelmei voltak?

Nyilvánvaló volt, hogy két erős párt van a színen, az MDF és a SZDSZ, a külföld is velük számolt. A hazai és nemzetközi közgazdászokból és politikusokból álló Kék Szalag Bizottság, illetve egy másik agytröszt, a Híd csoport olyan dokumentumokat állított össze, amelyek egy koalíciós kormány programjai is lehettek volna. A nagy kérdés és az én aggodalmam oka az volt, hogy hogyan lehet itt tőkés fejlődést csinálni, miközben nincs tőkénk. Akkor még nem számoltunk azzal a külföldi tőkebeáramlással, ami később megvalósult.

– Emlékszem, 1990 februárjában volt egy beszélgetésünk Tardos Mártonnal, aki az SZDSZ egyik vezető politikusa volt, azt mondta, hogy össze lehet hozni ennek a két pártnak a programját, lehet koalíciót csinálni.

Nem tudom, hogy ezt az egyébként széles körben tárgyalt elgondolást melyik pártban utálták jobban, de kétségkívül volt egy rövid idő, amikor lehetőségnek tűnt. A magyar adósság akkor húszmilliárd dollár körül volt, a Pénzügykutatónál Tardos Márton és Csillag István vezetésével titokban készült egy program arról, hogy miképpen lehetne egy adósságrészvény-cserét végrehajtani, ami a felére csökkentette volna az adósságállományt. A munkában benne volt Antall József két főtanácsadója, Osváth György és Tar Pál is. A dolgot azért kellett teljes titokban tartani, mert ha a piac kiszagolja az adósságátütemezést, a benne részt vevő magyar cégek értéke rettenetesen lezuhan, a vagyonvesztés óriási lett volna, az egész művelet pedig értelmetlen. Ha ezt meg tudtuk volna csinálni, minden másképpen alakul, létrejöhet a nagykoalíció, nincs adósságcsapda, nem lesz Bokros-csomag, a privatizáció is másképp megy.

– Nem így történt. Min bukott el a terv?

Sosem felejtem el, április táján a Magyar Fórumban, Csurka István lapjában, Cs. I. aláírással megjelent egy olyan szakcikk, amit nyilván nem ő írt, hanem valamelyik tanácsadója, és ami leleplezte, kiteregette az egész adósságcsere-programot, nyilván azért, hogy megakadályozza az együttműködést az SZDSZ-szel, az „amerikai vonal képviselőivel”. Kétségbeesve felhívtam Tardost, mondom, Marci, látta ezt? Most mit csináljunk? Láttam, mondta Tardos, hát akkor az egész ügynek annyi. És annyi lett… Így lehet hazaárulózva elárulni a hazát.