Perspektíva – Vekerdy Tamás (1935–2019)

2019. október 18. 19:12 - szerző: Deliága Éva

Elment a magyar gyermekpszichológia egyik legnagyobbja, Vekerdy Tamás. Tanítványa és kollégája, Deliága Éva gyermekpszichológus soraival búcsúzunk tőle.

Elfogadást közvetítő, toleranciát hirdető, mégis nyersen őszinte, egyenes, szókimondó, hiteles hang. Valakitől, akinek megvolt a rálátása. Perspektíva: mindaz, ami ma a világban, hazánkban zajlik, hová vezet?

Bölcs tanító. Nem akart az lenni. Azzá vált. A mai nagycsaládtól, rítusoktól, hagyományoktól, vallási értékektől megfosztott szülői generáció tanítója. Sosem kapott, hiányosan átadott, rosszul rögzült családi minták átírója. Kiüresedett nevelési elvek, üres dogmák hasznos, emberséges, gyerekközpontú tartalommal megtöltője.

Kimondta. Levezette. Rámutatott. Elmagyarázta. Széles összefüggéseiben tárta fel.

Szólni mert, mert nem volt vesztenivalója. Mit tehetnek vele – aki már kenyere javát megette –, ha szót emel a butaság és igazságtalanság ellen? A tapasztalat bölccsé tesz. A tájékozottság, a világba való kitekintés, a nyitottság, a tudás: hatalom. Tisztán látott, és nem félt kimondani. Hogy mi is lássuk, mi a parasztvakítás, és hová vezet.

Ma: szegregáció, rasszizmus, diszkrimináció, oktatási csőd, társadalmi feszültségek, szabad, kreatív gondolkodás helyett szolgalelkűségre nevelt nemzedék. Holnap? Tudvalevő, hogy a történelem képes megismételni önmagát. Szót emelt, hogy ne legyenek kétségeink, mindez hová vezethet.

Köszönjük, Tanár úr!

Hogyan lesz majd sikeres és boldog a gyerek, ha felnő? Miben rejlik a szülő felelőssége? Mikor jár el egy szülő helyesen? Mikor lehet mondani, hogy minden tőle telhetőt megtett, hogy embert faragjon csemetéjéből? Létezik, hogy mégsem úgy, ahogy mondják, sulykolják belénk? Nem kell hétvégén is tanulással, gyakoroltatással, házi feladattal kínozni a gyereket? Nem kell büntetni, ha rossz jegyet hoz haza? Nem kell fenyegetni, hogy utcaseprő lesz, ha nem csinálja meg a szorgalmi feladatot? Nem kell eltiltani az edzéstől, mert rontott a jegyein? Nem kell letorkolni, ha hevesen fejezi ki a véleményét? Nem kell szobafogságra ítélni, ha füllentésen kapjuk? Nem kell megvonni a zsebpénzét, ha becsapta egy vita hevében a szobája ajtaját? Nem kell másokkal összehasonlítani?

Nem kell. Neki elhisszük. Mert legbelül érezzük, igaza van. Olyat tudott és mert kimondani, amit kevesen.

Köszönjük, Tanár úr!

Amit mondott, érvényes volt tíz éve, érvényes ma, és holnap is az lesz. A férj kérdezi viccesen a feleségétől, aki sokadszorra ment el meghallgatni a Tanár úr előadását: „Na, mit mondott? Megint ugyanazt?”

Tulajdonképpen igen. Mindig ugyanazt mondta. Színesen, példákkal szemléltetve, humorral fűszerezve, halkabban-hangosabban, jobbról-balról, hátulról-elölről, hosszú éveken keresztül. Mindig ugyanazt. Mert nem lehet elégszer kimondani. Nem az a gyerek érdeke, amit az oktatáspolitika fellegvárából annak vélnek. A gyerekeket nem szabad kockásítani. Nem kell lenyesegetni egyedi érdeklődésüket, tehetségkezdeményüket. Minden gyerek különleges, egyedi. Figyelmeztetett rá, hogy emlékeztessük magunkat szülőként mindennap arra, hogy mi értékes, mi szerethető gyermekünk bontakozó kis lelkében, személyiségében. Mélyen hitt benne, hogy tökéletlenségünkben, éppen mi, szülők tudjuk a legjobban, hogy gyerekünk milyen valójában, és mire van szüksége. Segítségével szembenézhetünk szülői gyarlóságainkkal, és pont elegendő, ha „elég jó” szülei vagyunk gyerekünknek, nem cél a tökéletességet hajszolni.

Köszönjük, Tanár úr!

Gyerekekről beszélt, és mégis minket tanított, szülőket. Hogyan válhatunk érzelmi biztonságot nyújtó „elég jó” szülővé, őszintén kommunikálva, mégis kereteket szabva. Ha kell, megvédve gyerekünket a torzult lelkű felnőtt-társadalomtól, az iskolától, a nem gyerekekre szabott elvárásoktól és más káros hatásoktól. Régi értékrendet képviselt, mégis a legmodernebb, mai társadalomban is érvényeset.

Gyerekekről beszélt, közben a felnőttek egykorvolt gyermeklelkét is megszólította. Bárcsak minket úgy szerettek, támogattak volna, hogy végig jó sorsra érdemesnek, értékesnek, szerethetőnek élhettük volna meg magunkat, mind a szűkebb, mind a tágabb környezetünkben! Iskolát alapított, új nevelési-oktatási irányzatot, alternatív pedagógiai módszert hozott be Magyarországra, biztosítva a lehetőséget, hogy ha a mi szüleinknek nem volt is, nekünk már legyen választásunk, amikor gyermekünk iskolai életútját kezdjük el egyengetni. Elvetette a magot.

Köszönjük, Tanár úr!

Elvetette a magot, ám nekünk kell ápolni, gondozni, hogy szárba szökkenjen. Sok a dolgunk még. „A gyerek él. Nem kell az életre felkészíteni, hiszen már él” – mondogatta. Lehetséges, hogy az iskola olyan hely lehetne, ahová nem kell felkészíteni a gyereket? Egy hely, ahol pontosan tisztában vannak a gyerekek sajátosságaival, érzelmi és fizikai igényeivel, képességeivel? Lehet az iskola elfogadó, befogadó, integráló, gyerekközpontú, érdekes, izgalmas hely, ahová a gyerekek szeretnek járni? Perspektíva. Lehetőség. Igen, talán lehetséges volna.

Sok a dolgunk, hogy ebbe az irányba haladjanak a dolgok. Most már a mi dolgunk hallatni a hangunkat, kitartással elérni, hogy így legyen, a lehető legtöbb helyen, minél több gyereknek. Nem mindegy ugyanis, hogy csak magolni tudó, önálló gondolkodásában korlátozott, szabályfélő gyereket termel-e ki az oktatási rendszer, vagy motivált, alkotni vágyó, önmagát ismerő, másokat tiszteletben tartó, a kihívásokkal szembenéző generáció kerül-e ki az iskolapadból.

Elfogadást közvetítő, toleranciát hirdető, mégis nyersen őszinte, egyenes, szókimondó, hiteles hang. A mai világban mindennél nagyobb szükség van erre. Nem feledjük szavait, köszönjük, Tanár úr! Most rajtunk a sor.