Orbánt csak kidobni lehet, mert magától nem fog elmenni
– Sokan jósolnak minden korábbinál magasabb részvételt a 2019. májusi európai parlamenti választásra. Különösen a menekültválság miatt növekedett a politikai feszültség a kontinensen. Az előző, a gazdasági válság árnyékában tartott választásokon nem volt ugyanilyen nagy a tét Európa jövőjét illetően?
– Akkor is nagy volt a tét, de az idei voksolást valóban felfokozottabb érzelmek veszik körül. Az európai parlamenti választás azonban másodrendű nemzeti választás a tudományos terminológia szerint. A nemzeti parlamenti választásokhoz képest alacsony részvétel mellett szintén tankönyvi jellegzetesség a kis pártok jó szereplése, ami ezúttal is várható. Nem a kormányzati főhatalom a tét, az emberek szabadabban voksolnak az elsődleges szimpátiájuk szerint, vagy adnak le tiltakozó voksot a kormányukkal vagy az országuk politikai elitjével szemben.
– Közhelynek számít az európai baloldal válsága, de a jobbközép problémái sem tűnnek sokkal kisebbnek. Tudhatja ma bárki, hogy az EPP szavazótáborát a szélsőjobb vagy a liberálisok felől érheti nagyobb veszteség?
– Amivel ma modellezni tudunk, azok a fennálló pártcsaládok, de az kiszámíthatatlan, hogy ezek a jövőben hol törnek, szakadnak, és utána ki kivel köt újabb szövetséget. Ha például a Sargentini-jelentés szavazását nézzük, az megmutatta, hogy az EPP-n belül az euroszkeptikus-nacionalista irány kisebbségben van. Azzal, hogy az EPP képviselői tavaly szeptemberben kétharmaddal Orbán ellen szavaztak, amellett tettek hitet, hogy az Európai Parlament a jövőben is a baloldal és a jobboldal nagykoalíciós kormányzásával lesz vezethető.
– A pártok közötti megegyezések mintája hogyan változhat, ha a két legnagyobb erőnek együtt sem lesz többsége?
– Minden előrejelzés azt mutatja, hogy az EPP-nek és a szocialista, szociáldemokrata pártokat tömörítő S&D-nek együttesen körülbelül 45 százalékos lesz a részesedése az európai parlamenti mandátumokból. Itt jönnek a képbe liberálisok, tehát az ALDE, illetve a Macronnal kiegészült ALDE, vagy más, Európa-párti, akár új pártcsoportok. Több kérdésben lehet számítani a zöldekre is. Könnyen lehet, hogy az Európa-párti erőknek, a Európai Néppártnak, az S&D-nek, a liberálisoknak és a zöldeknek kétharmaduk lesz az Európai Parlamentben. Inkább ez a papírforma, mintsem a populista-nacionalisták áttörése.
– Ez elég messze van attól a céltól, amit Orbán és szövetségesei próbálnak elérni.
– Orbán túlságosan magasra tette a lécet. Egyik célja, hogy az elvbarátai szerezzék meg a mandátumok többségét az Európai Parlamentben. A másik, hogy az EPP-t a saját képére formálja. Ezzel szemben a ma több pártcsaládban szétszórva megtalálható populista-nacionalista erők aránya összesen legfeljebb harminc százalék lehet az Európai Parlamentben. Ez nem elhanyagolható, de messze nem olyan eredmény, ami a döntéshozatal közelébe vihetné az euroszkeptikusokat.
– Ebből az is következik, hogy Orbán nem fog átzsilipelni egy másik pártcsaládba?
– Orbán érdeke az, hogy az EPP-ben, vagyis a döntéshozói asztalnál maradjon. Már csak azért is, mert a német CDU és a lengyel Polgári Platform mögött a Fideszé lehet a harmadik legnagyobb pártdelegáció a néppárti frakcióban, mivel a francia, az olasz és a spanyol jobbközép visszaesett. Komolyan kell venni, amit e kérdésben a miniszterelnök mondott: őt innen csak kidobni lehet, magától nem fog elmenni. Az EPP-ben a lelki szakítás Orbánnal már a menekültválság után, de legkésőbb a CEU-ügy és a civiltörvény idején megtörtént. A Sargentini-jelentésről szóló szavazás ennek a megnyilvánulása volt. Mégis, az EPP jobboldali ellenfeleivel barátkozó Orbán érdeke a bentmaradás, hogy ne kelljen a partvonalon kívülről kiabálnia, mint Le Pennek, az AfD-nek vagy Wildersnek. Az EPP-nek pedig érdeke őt bent tartani, hogy továbbra is a legnagyobb pártcsalád maradhasson. Mondhatjuk, hogy az opportunizmus tartja össze az EPP-t. Persze nagyon erősödnek azok a hangok, amelyek már megelégelték a Fidesz újabb provokációit.
– A populisták erősödése és az EPP nehézségei hogyan befolyásolhatják a többi pártcsalád szereplését?
– Kevés szó esik arról, hogy a liberálisok várhatóan nyereséget könyvelhetnek majd el. Igaz, az ő jobb szereplésük nem egy összeurópai trend jele, néhány ország liberális pártja húzza felfelé a teljesítményüket, például a spanyol Ciudadanos vagy a német FDP megerősödése. A zöldek európai szinten azzal kerülhetik el a visszaesést, hogy például a német zöldek erősödése ellentételezi a más országokban bekövetkező gyengülést. Ezzel szemben a populista-nacionalista-euroszkeptikus erők nemcsak Európa két legerősebb tagállamában, Németországban és Franciaországban törnek előre, hanem Skandináviában, Dél-Európában és Kelet-Európában is. Talán ezért is esik több szó róluk.
– Orbán és Salvini tavaly Macront nevezte meg fő ellenfélként, aki vállalta is a kihívást, és hónapok óta építi a szövetséget az európai liberálisokkal. Mi lehet ennek az együttműködésnek a végső formája?
– Novemberben létrejött a megállapodás Macron pártja, az En Marche és az ALDE között arról, hogy közös kampányt visznek az európai választáson. Utána azonban a sárga mellényes tüntetések kötötték le Macron figyelmét. Azóta a szövetség megkötésével nem sietnek előre.
– A tüntetéssorozat változtatott a francia köztársasági elnök európai pártpolitikai stratégiáján?
– Lehet, hogy ebben a helyzetben belpolitikailag kifizetődőbb nem magára vennie hivatalosan is a liberális címkét, inkább szélesebbre tárni a potenciális együttműködések lehetőségét. Macron ugyanarra törekszik az európai színtéren, amit a saját országában megvalósított: minél többet kimazsolázni a hagyományos bal- és jobbközép táborból, velük együtt építve egy új centrista politikai erőt. Az európai választás utáni időszakban tudja majd megítélni, hogy az ALDE-ra építve be tud-e húzni további kompatibilis szereplőket egy új pártcsaládba. Az EPP konzervatív-liberális szárnya jöhet szóba, főként a skandináv és a Benelux tagpártok, de az S&D jobbszárnya, például az olasz Demokrata Párt neve szintúgy felmerülhet.
– Mindez azt jelzi, hogy az európai választásokon első helyre várt Európai Néppárt a győzelem ellenére pozíciókat fog veszíteni.
– Általános tendencia a hagyományos balközép és jobbközép pártok visszaesése. A Brexit után megmaradó négy legnagyobb uniós ország közül a hagyományos pártrendszer összeomlott Franciaországban és Olaszországban. Németországban mindkét nagy párt visszaesett, igaz, a balközép jóval nagyobb mértékben. Spanyolországban most egy 25 százalékos eredmény is kiemelkedőnek számít, holott korábban 40 százalék körül szerepeltek a nagy pártok. Az ezekben az országokban lezajló változások alapvetően meghatározzák az Európai Parlament erőviszonyait, és a kétpártinál szélesebb együttműködést kényszerítenek ki.
– Milyen hatással lehet ez a hagyományos ideológiákra, átalakulhatnak-e a választói tájékozódás viszonyítási pontjai?
– A mostanihoz képest is erősödni fog annak a hatása, hogy egy párt az európai integráció erősítésén, mélyítésén dolgozik, vagy pedig ezzel szemben áll. Az ellentét még intenzívebbé válik, amennyiben egységesülnek az euroszkeptikus politikai erők, amelyeknek lényegében ez az egyetlen közös pontjuk az együttműködéshez. Ha az Európa-párti erők további integrációt szeretnének, akkor háttérbe szorulnak azok az ideológiai különbségek, amelyek mondjuk a zöldek és a liberálisok között ténylegesen fennállnak, mert egymáshoz még mindig lényegesen közelebb vannak, mint Salvinihez, Kaczynskihoz vagy Orbánhoz.
– Az euroszkeptikus álláspont mennyire feleltethető meg a liberális demokrácia ellenzésének, ha nem csak Magyarországot vagy Lengyelországot nézzük?
– Az euroszkepticizmus nem minden esetben jelenti azt, hogy valaki illiberális rendszert szeretne kiépíteni. Az olasz Öt Csillag Mozgalom a jogállam ellen tett lépések miatt bírálta Orbánt, és most kifejezetten szeretné elkerülni, hogy hazai koalíciós partnerével, az Orbánnal barátkozó Salvini-féle Ligával egyazon európai pártcsaládba kerüljön. Messze nem olyan egységes az euroszkeptikus tömb, mint amilyennek látszik. Már csak ezért sem tudja Orbán az Európai Néppártot euroszkeptikus irányban elhúzni. Az ugyanis azt is jelentené, hogy az Európai Néppárt számos tagpártjának az otthoni riválisokkal kellene szorosabban együttműködnie.
– Orbánnak nem pusztán az a célja, hogy felfordulást keltsen az unióban, és ezt kihasználva minél nagyobb manőverezési térhez jusson?
– A jelenlegi helyzetben azt tudja elérni a magyar miniszterelnök, hogy a saját szerepe nagyobb legyen, mint ami egy tízmilliós ország adottságaiból következne. Orbán a saját súlya fölött focizik az európai politikában, még ha nem is annyival, mint azt a magyar belpolitikai érzékelés alapján sokan gondolják.
– Visszatérve az európai parlamenti alkuk lehetséges új képleteire, elképzelhető, hogy végül majd nem a győztes pártcsalád csúcsjelöltje lesz a bizottság elnöke?
– Az utóbbi hetek gondolkodása afelé mutat, hogy az Európai Parlament megpróbálja rugalmasan kezelni a csúcsjelölti szisztémát. Ragaszkodnának ugyan a csúcsjelöltekhez, de az elsődleges szempont az lehet, hogy ki tud többséget teremteni, és így nem csak a választáson győztes pártcsalád jelöltje jöhetne szóba. Lehetségessé válhat, hogy a választáson hátrébb végző valamelyik pártcsalád csúcsjelöltje hozzon létre szélesebb koalíciót az új Európai Parlamenten belül. Még az sem zárható ki, hogy akár az Orbán bírálatában élen járó Frans Timmermans is befuthat bizottsági elnöknek. A csúcsjelöltség rugalmas kezeléséről szóló gondolkodást az is ösztönzi, hogy éppen Manfred Weber az EPP csúcsjelöltje. Ha egy integratívabb, más pártcsaládok számára vállalhatóbb jelöltről lenne szó, aki nem arról híresült volna el, hogy éveken át megvédte az illiberális Orbánt, akkor a csúcsjelölti szisztéma fellazítása sem vált volna ennyire fontos témává. Talán azt sem túlzás állítani, hogy Webernek az Orbánnal szembeni puhasága a bizottsági elnöki pozíciójába kerülhet.
– Tegyük azért hozzá, hogy az Európai Bizottság elnökének kijelölése nem kizárólag az Európai Parlament hatásköre.
– Olyannyira nem, hogy a bizottság elnökét az állam- és kormányfőkből álló tanács nevezi meg, azonban a lisszaboni szerződés szerint a jelölésnél „figyelembe kell venni” az európai parlamenti választások eredményét. Ezt fordította le a parlament 2014-ben oly módon, hogy elindították a csúcsjelölti versenyt. Jean-Claude Juncker az EPP listavezetőjeként került a bizottság élére. Az Európai Parlament ezt precedensként kezelte, ám az állam- és kormányfők jelezték, ez egy igazán aranyos kezdeményezés, de a maguk részéről nem hiszik, hogy kötné őket. A parlament egyes szereplői menteni próbálhatják a csúcsjelölti versenyt azzal, hogy több csúcsjelölt is szóba jöhessen, nehogy Weber koalícióképtelenségére válaszul a tanács elvesse az egész csúcsjelölti rendszert.
– Számításba kell venni azt is, hogy idén nyolc uniós országban parlamenti, ötben elnökválasztást tartanak. Mennyire lehet bármit kiszámítani azzal kapcsolatban, milyen politikai viszonyok állnak fenn Európában mondjuk egy év múlva?
– Az semmiképpen nem várható, hogy hirtelen jelentősen nőne a populista-nacionalista kormányfők száma. Lehet mozgás a tanács összetételében, változhat az állam- és kormányfők pártcsaládok szerinti aránya, de továbbra is integrációpárti néppárti, szocialista és liberális vezetők alkotják majd az elsöprő többséget. Nem néppárti euroszkeptikus miniszterelnököt csak Olaszország és Lengyelország – ahol idén parlamenti választás lesz – ad, akikkel a hivatalosan néppárti magyar kormány több ügyben együttműködik.
– Elegendő ez a sokat emlegetett blokkoló kisebbség létrehozásához a tanácsban?
– A blokkoló kisebbség feltétele legalább négy ország és az uniós lakosság harmincöt százaléka, ami körülbelül száznyolcvanmillió állampolgár képviseletét jelenti. Különösen az utóbbi erős megkötés. Egy-egy ügyben a blokkoló kisebbség összetétele eltérő lehet, attól függően, milyen speciális érdekei vannak a különböző országoknak. A kritériumokat az euroszkeptikusok teljesíthetik a migrációt érintő döntésekben. Ez ügyben fontos lehet, jobboldali kormány jön-e létre Spanyolországban az áprilisi előrehozott választás után. A spanyolok mellett a Salvinivel felálló olasz kormány, a visegrádiak, esetleg Románia és Bulgária közösen már teljesíthetik a blokkoló kisebbség lakosságszám-feltételét. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a migráción kívül túl sok más kérdés lehetne, amiben ez a szövetség tartósan együttműködne.
– Figyelembe véve, hogy a politikai változásoknak várhatóan csak egy része lesz kedvező Orbán számára, valamint azt is, hogy jó ideje napirenden van a finanszírozási feltételek átalakítása, mire számíthat Magyarország a 2021-ben induló új uniós költségvetés kapcsán?
– Jó ideje látszik, hogy a kieső brit befizetések miatt csökken majd az elosztható források mennyisége. A csökkenés nagy részét az eddig messze legjobban járó keleti tagállamokra hárítják. Nem arról van szó, hogy valamely államot kipécézték volna, ez általános elv. Ha ezzel párhuzamosan nőne is az elmaradott dél-európai régiók finanszírozása, ez messze nem lesz olyan mértékű, mint a kelet-európai csökkentés, hiszen eleve kevesebb az elosztható pénz. A tervek szerint a fejlettségi szempontok mellé társadalmi-szociális mutatókat is bevonnának a támogatási döntésekbe. Az eddig elfogadott tervek, amelyek a finanszírozást a negyedével csökkentenék nem csak Magyarország számára, akár olyan alkupozíciónak is tekinthetők, amelyből valameddig vissza lehet jönni a tárgyalásokon. Ezzel együtt az alapelvek világosak, a kisebb költségvetésből támogatáscsökkenés következik a keleti tagállamok számára.
– Szóba kerülhet-e a jogállamiság az új finanszírozási feltételek körében?
– Az Európai Bizottság már publikált terveiben szerepel, és a politikai igény egyértelműen megvan rá a nettó befizető országok kormányai részéről. Nekik is meg kell tudniuk magyarázni valahogy a saját választóiknak, mire megy a pénzük és milyen garanciák vannak arra, hogy azok megfelelően hasznosuljanak, és ne korrupt oligarchákat gazdagítsanak. Nem akarnak engedni abból, hogy legyen független igazságszolgáltatás és korrupciós ügyek ne maradjanak büntetlenül. Arra számítok, hogy a költségvetési tárgyalásokon az összegek nagysága mellett a legnagyobb harc ebben a kérdésben zajlik majd.
– A finanszírozás átalakítása a tíz évvel ezelőtti gazdasági válság következményeinek a feldolgozását is jelenti?
– Így van. Ha például a válság és a válságkezelés által megviselt görög társadalomra gondolunk, akkor a dél-európai régiók előnyben részesítése a gazdasági válság kompenzálásaként is értelmezhető. Ezenkívül arról is szó van, hogy a menekültkrízis terheinek legnagyobb részét Görögország és Olaszország, valamint növekvő mértékben Spanyolország viseli, és ők számot tartanak szolidaritásra a többi ország részéről. Ha ez nem befogadási kvótákban nyilvánul meg, ami politikailag halott projektnek tűnik, akkor a költségvetési finanszírozás feltételrendszerénél vehetnék figyelembe, hogy egy-egy ország hány menekültet fogadott be.
– Így viszont a nagy politikai barátkozás ellenére érdekütközés alakulhat ki például az olasz és a magyar kormány között.
– A menekültválság kapcsán is létezik ellentét. Azon túl ugyanis, hogy ne jöjjenek ide a menekültek, a két ország mást gondol arról, mi legyen a már itt lévőkkel. Az olaszok szerették volna, hogy más országok vegyenek át tőlük menekülteket, Magyarország viszont ennek ellenszegült. Amikor pedig a finanszírozási kritériumok kerülnek terítékre, az érdekellentétek teljesen egyértelművé válnak. Ezért kell hangsúlyozni, hogy az állam- és kormányfők által alkotott tanácsban a szövetségek ügyről ügyre változnak, nem valószínű egy állandó blokkoló kisebbség kialakulása. A tapasztalatok azt is mutatják, hogy a nagyobb országok konkrét ajánlatokkal szerelik le a kisebbeket a viták folyamán, azok nyitottak is erre. Orbán koalícióalkotási törekvéseit tehát az egyes témák eltérő természete és az országok eltérő érdekei mellett az is korlátozhatja, hogy a lengyelek, a csehek vagy az eurózóna tagjaként egyre inkább a magországok felé orientálódó szlovákok rájuk szabott ajánlatokat kaphatnak az erősebb államoktól. Szlovákia egyébként az eurózóna közös költségvetését és az európai ügyészséget is támogatja, ellentétben Magyarországgal. A lengyel álláspont az oroszokhoz való viszonyt illetően megint csak eltér a magyartól. Vagyis még a visegrádi országok sem állnak minden kérdésben Orbán mellett.
– Közben viszont az Orbán melletti vagy elleni állásfoglalás a hazai EP-voksolás fő szempontja lesz.
– Magyarországon teljesen más hangulatban zajlik az idei EP-kampány, mint az öt évvel ezelőtti, amelyet pár héttel a parlamenti választás után tartottak. Legutóbb 29 százalék volt a részvétel, most van esély arra, hogy ennél magasabb legyen. Orbán már meghatározta hívei számára a választás tétjét, ami nemcsak az őszi önkormányzati voksolás miatt, hanem a miniszterelnök európai erődemonstrációja szempontjából is fontos. Ha az ellenzék összességében meg tudná szerezni a szavazatok ötven százalékát, annak gyökeresen más politikai hatása lenne, mint annak, ha a Fidesz 55-60 százalék körül végez. Az ellenzéki pártok politikájának a következő három hónapban másról sem szabadna szólnia, mint arról, hogy a saját potenciális választóik számára megadják azt a választási tétet, ami részvételre mozgósíthatja őket.
