Senki nem meri megpiszkálni az egészségügyet, mert félő, hogy összeomlik az egész

Bíztam abban, naivan, hogy 2010-ben az új kormány olyan intézkedéseket hoz, amelyek, meglehet, rövid távon népszerűtlenek, de kiszámítható pályára teszik az egészségügyet. De nem vállalták a kockázatokat, senki nem meri megbolygatni a rendszert. Félnek, hogy ha egy kicsit megpiszkálnák a szerkezetét, összeomlana az egész – nyilatkozza a 168 Órának Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogász, a hajdani Egészségbiztosítási Felügyelet vezetője, akinek most megjelent könyve kapcsán nemcsak arról beszélgettünk, miért nem omlik össze a magyar egészségügy, hanem arról is, hol siklott ki a rendszer reformja.

2018. szeptember 19., 18:04

Szerző:

– A Honvédkórházban, majd az ajkai kórházban tömegesen mondtak fel orvosok, ápolók. Az OECD 34 tagállamában Magyarországon a legrosszabb a rák halálozási aránya. A KSH szerint 2017-ben csökkent a magyarok születéskor várható élettartama az előző évhez képest. Az OECD-ben átlagosan 80,6 évet él egy ember, Magyarországon csak 76 évet. Olyan, mintha a szemünk láttára omlana össze a magyar egészségügy. De összeomolhat-e egyáltalán?

– Van a rendszernek egy jó értelemben vett tehetetlensége. Én már 15 éve azt gondoltam, ha így folytatjuk tovább, akkor nem lehet az egészségüggyel mit kezdeni. Ezért is voltam lelkes híve a Molnár Lajos-féle reformnak, mert az bátran szembenézett azokkal a kihívásokkal, amelyek miatt tarthatatlanná vált a helyzet. Viszont vannak olyan jelenségek, amelyek nem magyar sajátosságok. A létszámhiány például tipikusan olyan probléma, ami a kelet-európai egészségügyeket egyaránt érinti. Romániából például nemcsak számszerűen, hanem arányaiban is több orvos távozott, mint tőlünk, és nemcsak Magyarországra, hanem Nyugatra is. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne volna felelősségünk abban, hogy elmennek az orvosok. A kérdésre válaszul: nem gondolom, hogy összeomlana a Honvédkórház vagy a teljes sürgősségi ellátás, hiszen a rendszerben vannak átcsoportosítási lehetőségek, amelyek máshol ugyan problémát okozhatnak, de azért ezek a lékek ideig-óráig betömhetők. A magyar egészségügy legjellemzőbb problémája az alapellátás durva kivéreztetése.

– A pénzhiány?

– Inkább az emberhiány. Igen magas a háziorvosok átlagos életkora, ami az emberi élet végessége és az utánpótlás hiánya miatt öt-tíz év múlva óriási problémát fog okozni. És ha az alapellátás nem tudja betölteni azt az egészségmenedzseri szerepet, hogy helyben megszűrje az eseteket, amiket viszonylag olcsón és költséghatékonyan ellát, akkor ezek a betegek mind eggyel magasabb szintre áramlanak. A sürgősségi osztályok nem véletlenül panaszkodnak arra, hogy nagyon sokan indokolatlanul kerülnek hozzájuk.

Fotó: Hernád Géza

– A beteg, mivel az alapellátás gyakran elégtelen, csak a sürgősségin keresztül tud beutaló nélkül a betegellátás magasabb fokára lépni.

– Igen, él azzal a lehetősséggel, ami a rossz ellátásszervezés miatt elérhető, ahelyett hogy a szabályozók az alapellátás igénybevételére ösztönöznék. De ezt a problémát nem lehet a betegekre fogni, ez az alapellátás elégtelensége: nem tudja betölteni azt a szerepét, amit a kilencvenes évek elején megállapítottak és célul tűztek ki. Ez három évtizedes elmaradás. Egy másik súlyos probléma, hogy nincs olyan szereplő az egészségügyben, aki tájékoztatná a beteget a lehetőségeiről, megfogná a kezét, és végigkísérné az ellátási folyamaton. Hogy tudja, műtét után miként oldható meg a rehabilitációja, mire van szüksége, hová kell még beutalni, kell-e gyógytornára járnia. Az orvosnak ehhez kevés az ideje, mert háromszor-négyszer több beteggel találkozik, mint nyugat-európai kollégája. A széttöredezett rendszerben most mindenki arra megy, amerre utat talál. És itt lép a rendszerbe a hálapénz, az ismeretség.

– Azt, hogy az egészségügy nem omlik össze, az is segítheti, hogy a magánellátás lényegében párhuzamos rendszerként virágzik. Az ellátás elégtelensége miatt kialakuló elégedetlenséget ez levezetheti.

– Igen, és egyre inkább azt tapasztalom, hogy már nem úri huncutság a magánellátás. Buda egyes csomópontjai tele vannak szakrendelőkkel, magánintézményekkel, és a középosztálybeliek is inkább mennek a magánrendelésre.

– Ennek tükrében mivel magyarázza, hogy annak idején a 300 forintos vizitdíj miatt kitört a botrány?

– A teljes irracionalitással. Azzal, hogy nem közgazdasági számításokat kell az embereken számon kérni. A bizalmi elemek fontosak, a néplélekből fakadó rítusok a néprajz és a humánetológia területeit is magában foglaló jelenségek. Az én eszköztáram véges, hogy ezt elemezni tudjam. Gaál Péter doktori dolgozatában feldolgozta a hálapénz kérdéskörét, s kimutatta: még az ismert Buda-környéki magánkórházban, ahol köztudottan tilos volt elfogadni hálapénzt, a betegek egy jól érzékelhető százaléka, még egy félmillió forintos kezelési díj megfizetését követően is pénzzel tömött borítékot akart adni az orvosnak. Ennyire mélyen beleivódott az emberek tudatába, hogy a bizalmat megvásárolják. Van egy másik példám is az irracionalitásra. Gyerekorvos-rezidensként dolgoztam, és egy nagymama úgy akart ügyeskedni, hogy azt kérte, az altatóját az unokájának a közgyógyára írjam fel, mert ezzel 150 forintot spórolt volna. És ezért cserébe ötszáz forintot akart a zsebembe csúsztatni. Ne keressük a racionalitást! A 300 forintos vizitdíjat egy felfokozott politikai légkör vette körbe, olyan, amelyben a bizalom megrendült mindenféle kormányzati intézkedés iránt.

– De a központosításon túl miért nem nyúlt hozzá a Fidesz az egészségügyhöz? A rengeteg pénz kivonása miatt különösen indokolt lett volna egy olyan rendszert bevezetni, ami átlátható, világos, és a kötelező járulékfizetésen túl esetleg teret enged a co-payment-nek (a közfinanszírozású ellátás igénybevételekor fizetendő díj), mert így spórolni lehet úgy, hogy nem romlik a szolgáltatás. Hatalma és ereje is volt a kormánynak ahhoz, hogy kirángassa az egészségügy finanszírozását a szürke és fekete zónából.

– A központosítás túl távoli intézkedés az emberek számára, viszont jól eladható és felfogható szlogenek kísérték. A versengés, a plurális tér azonban nem kedves a magyaroknak, a 300 forinton azonnal felhördült mindenki. Amit a legjobban utálnak az emberek, az az, ha kötelező jelleggel kell fizetniük valamiért, bármilyen csekély összeget is. Szerintem az internetadó elleni tiltakozás is elsősorban erről szólt az eszmei hátterétől függetlenül.

– De egy friss felmérés szerint 2012-ben az aktív korú lakosság 37, míg 2017-ben már 57 százaléka vett igénybe magánorvosi szolgáltatást. Az érintettek egy év alatt átlagosan 57 ezer forintot fizettek ki a különféle szakorvosi rendelőkben. Szakértők azt mondják, hogy az orvosok vagy elmennek havi többmilliós fizetésért külföldre, vagy itthon szedik össze ugyanezt a szürke és fekete zónából. De a beteg mindenképpen fizet. Tehát csak fehéríteni kéne, és akkor talán több orvos maradna itthon.

– Az nem reális, hogy a Lantos Gabriella által orvosbáróknak nevezett csúcsragadozók havi többmilliós bevételével versenyképes fizetéseket kapjanak az orvosok. De az normális lenne, hogy 1-1,2 milliót keressenek havonta. Ám önmagában a pénz nem old meg semmit. Leginkább a szemléletnek kellene megváltoznia. A betegektől nem lehet várni, hogy megváltozzanak, így a rendszer irányítója van lépéskényszerben. Lehetne olyan intézkedéseket is hozni, amelyek nem kerülnek sok pénzbe, mégis változást hoznak. A sorszámhúzás jó példa erre. Egy olyan rendelőintézetbe, ahol sorszámot kell húzni, mindenki szívesebben megy be. Az ember azt érzi, besorolták valahová, törődnek vele, van valami átlátható elv.

– A könyvében részletesen szól a műhibákról. Zacher Gábor, aki az áldatlan körülmények miatt lemondott a Honvédkórház sürgősségi osztályának vezetői posztjáról, azt mondta, az orvosi döntések tíz százaléka biztosan „mellé megy”, de míg Amerikában ez nem tabu, addig a magyar orvostársadalom összezár.

– Ez a jelenség abból a régi vágású ethoszból eredeztethető, hogy az orvos nem mondhat rosszat a kollégáról. A nagyapám orvos volt, és azt mondta nekem, nincs annál nagyobb bűn az orvosok szemében, mint amikor az egyik nyilvánosságra hozza a kollégája hibáját. A beteg előtt egy másik orvosról még tárgyilagosan sem lehetett elmarasztaló véleményt mondani. A jelenlegi orvosetika azt kívánja meg, hogy ne sározzuk be a másikat.

– De a besározás és az, hogy a bíróságon körömszakadtáig védik a másik védhetetlen hibáját, nem ugyanaz.

– Igaz. De látok ugyanakkor egy másik jelenséget is, ami ugyanennyire gyomorforgató. Hozzám sok beteg jön azzal, hogy „megmutattam a másik orvosnak a papírjaimat, és ő azt mondta, hogy a műtétemet elrontották”. Az orvosok, meglehet, úgy tűnik, összezárnak, de igaz az is, hogy a másik háta mögött adják a lovat a beteg alá. Még olyan esetekben is, amikor a hiba nem valós. Ha történik valami, egymásra mutogatnak, és nem arra törekednek, hogy megvitassák egymás közt, ki miben hibázott. Mert mindenki fél a megtorlástól. A magyar egészségügyi logika azt diktálja, hogy söpörjük szőnyeg alá a problémákat. Pedig örülnünk kellene a felszínre hozott hibának, mert azokból lehet tanulni.

Egészségügy - Államtitkárok bemutatása Molnár Lajos még fontosnak tartotta a kontrollt
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

– Ha még lenne Egészségbiztosítási Felügyelet, megkongatná a vészharangot?

– Én nem a vészharangkongatásban vagyok jó, hanem a problémák feltárásában, az ügyek szabályszerű és lehetőség szerint mindenki megelégedésére szolgáló elintézésében. A vészharangot a statisztikai adatok és az esetek halmozódása alapján kell megkongatni. 2007-ben nagy hangsúlyt fektetett a miniszter arra, hogy amennyire egy kormányzati rendszeren belül csak lehet, legyenek egymástól függetlenek az intézmények. Az Egészségbiztosítási Felügyelet is kormányhivatal volt, nem tagozódott be a miniszter irányítása alá be. Ma viszont ugyanaz az államtitkár felelős a finanszírozásért, a szakmai ellenőrzésért, a kórházfenntartásért, a betegjogok védelméért. Ha az egyik szereplő a másik munkájában problémát lát, akkor a saját főnökéről állít ki rossz bizonyítványt. Ezért nem érdeke a rendszernek a belső vita. A mi időnkben csapkodtuk az asztalt, és próbáltuk kihozni a másikból azokat az intézkedéseket, amelyek a hatékonyságot fokozták volna. Molnár Lajos miniszter úr engem egyenrangú külső partnerként, az ő kontrollját is biztosító szervezet vezetőjeként fogadott mindig. Fontosnak tartotta, hogy legyen kontroll, ami vitát generál, előhozza a hibákat, mert tudta, ez a fejlődés záloga.

– Így visszanézve, lát olyan hibát, amely a kudarc oka lehetett?

– Ahhoz, hogy Molnár Lajos a kormányon belül érvényesítse rendkívül radikális és szokatlan intézkedéseit, a békés államszocialista viszonyokat továbbvivő egészségügy feje tetejére állítását, bivalyként kellett a kapukat áttörnie, máskülönben fölfalták volna. Viszont azzal, hogy ennyi frontot nyitott, és ennyire erőteljesen ment neki az urambátyámviszonynak, az egészségügy mocsárvilágának, rengeteg ellenséget szerzett. Én higgadtabb típus vagyok, de elképzelhető, hogy az én megfontoltságommal a lendület is odaveszett volna, ami így is csak ideig-óráig volt elég ahhoz, hogy a reform kormányzati támogatást kapjon.

– Meglepi, hogy 2018-ra ilyen képet mutat az egészségügy?

– Bíztam abban, naivan, hogy 2010-ben az új kormány olyan intézkedéseket hoz, amelyek, meglehet, rövid távon népszerűtlenek, de kiszámítható pályára teszik az egészségügyet. Ráadásul Szócska Miklóssal kiváló szakember került az ágazat élére. De nem vállalták a kockázatokat, senki nem meri megbolygatni a rendszert. Félnek, ha egy kicsit megpiszkálnák a szerkezetét, összeomlana az egész.

– Könyve olvasmányos, a karikatúrák olvasóbaráttá teszik. Azért választotta ezt a könnyedebb műfajt, hogy az olvasóban könnyebben kialakulhasson valamiféle tudatos fogyasztói magatartás?

– A tudományos ismeretterjesztésben is azt szeretem, ha megbolondítják valamivel, viccekkel, sztorikkal, példákkal a száraz témát. Amennyire csak lehetőségeim engedik, próbálom a modern eszközök használatát is megismerni, követni a technológiai fejlődést. Ezért is vannak a könyvben mobilalkalmazással elindítható videók.