Orbán Viktor üzent, bárhogy lesz, ő lesz

A miniszterelnök március 15-i beszédének a legérdekesebb része az volt, amit nem tartalmazott. Nem vált be a jóslat, miszerint Orbán a nemzeti ünnepen az Európai Néppárt arcába vágja a Fidesz kilépését, egyúttal valamelyik populista pártcsaládhoz csatlakozását.

A miniszterelnök emlékeztetett arra, tíz hét múlva európai parlamenti választásokat tartanak, amit háborúként és történelmi sorsfordulóként értelmezett. Hiszen rendszerint mindent ekként értelmez. A választás Orbán szerint „új kezdet”, amikor megállíthatjuk Európa hanyatlását, hogy „Európa újra az európaiaké legyen”. Ezt kétszer is elmondta, hogy egyértelmű legyen az áthallás a „Magyarország a magyaroké” jelszóval. Ezúttal nem beszélt arról, hogy Brüsszel „fel akarja hígítani, ki akarja cserélni Európa népességét, odadobja kultúránkat, életformánkat”, de nem kétséges, hogy tavalyi szavai továbbra is érvényben vannak. Csak most egy kicsit elmaszatolta őket, hiszen éppen bocsánatkérő üzemmódra kapcsolt.

Fotó: MTI/Máthé Zoltán

Idén csak egyetlen konkrét brüsszelezés hangzott el a Múzeum-kertben, arra utalva, hogy amikor Brüsszelből Lengyelországot támadják, akkor minket is támadnak – és nyilván fordítva. Ám a „birodalomépítőknek” erős lengyel–magyar-kötelékkel kell számolniuk, amikor ellenünk törnek. Kiegészítő értelmezésért ismét bizalommal fordulhatunk a korábbi március 15-i szövegekhez, amelyek szerint „Brüsszelt meg kell állítanunk” (2017), „ha a népvándorlást meg akarjuk állítani, előbb Brüsszelt kell megfékeznünk” (2016), valamint „most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy bárhonnan bárki is diktáljon nekünk” (2011). Az évszámokból képet alkothatunk arról, azaz képet alkothatna az Európai Néppárt, hogy mióta zajlik Orbán Brüsszel-ellenes propagandája, amit nekik néhány héttel ezelőtt sikerült észrevenniük.

Hogy még véletlenül se lehessen eltéveszteni az üzenetet, két nappal az ünnep után Rogán Antal az állami rádióban ismét leleplezte a Brüsszel–Soros-összejátszást: „Úgy tűnik, hogy Brüsszelben sokaknak Soros György egyeteme és Soros György érdeke fontosabb, mint az amerikai kormányzatnak.” Ezt tételesen cáfolja az amerikai külügyminisztérium Magyarországról szóló elemzése, amely tartalmazza a CEU-val kapcsolatos kifogást. A propagandaminiszter megismételte azt a sokat hangoztatott tételt is, amely szerint Jean-Claude Juncker nem akadályozta meg a menekültek Európába érkezését és a britek unióból való távozását. Mintha az Európai Bizottság robbantotta volna ki a közel-keleti háborúkat és vitte volna bele a brit belpolitikát a népszavazási hazárdjátékba.

A Múzeum-kerti hallgatóság megtudhatta a miniszterelnöktől, hogy „az élet egy nagy romantikus kaland, ami igaz barátok nélkül fabatkát sem ér”. Ennek jegyében az ünnepség fényét emelte a lengyel kormányfő jelenléte. Mateusz Morawiecki nevét ezúttal sikerült eltalálni, nem úgy, mint tavaly, a Fidesz választási győzelmének éjszakáján, amikor Orbán összekeverte őt a rendszerváltás utáni első lengyel kormányfővel, Tadeusz Mazowieckivel.

Az 1848–49-es magyar–lengyel-barátság és bajtársiasság kétségtelenül a közös történelem legszebb lapjaira való. De amikor a lengyel miniszterelnök arról beszélt, hogy most is közösen harcolunk az igazságért, a jövőnkért, s hogy ebben a küzdelemben a magyar turul és a lengyel sas vezet bennünket, akkor ennek megvolt a maga politikai üzenete. A lengyel és a magyar kormány közös érdeke ugyanis, hogy a jogállamisággal kapcsolatos uniós vizsgálódásoknak vállvetve ellentartson. Az Orbán és Morawiecki közötti összhang azt is sugallta, hogy a ma még eltérő európai pártcsaládokhoz tartozó lengyel és magyar kormánypárt el tudja képzelni a közös jövőt, ha úgy alakul.

Tipikus orbáni politika: közös választási kampány egy másik pártcsaláddal a sajátja ellen, ahogyan évek óta zajlik a geopolitikai helyezkedés a saját szövetségi rendszerével szemben, annak legfőbb ellenfelével, Oroszországgal karöltve. Amikor a magyar miniszterelnök olyanokat mond, hogy „jól ismerjük a kéretlen elvtársi segítség természetrajzát, és felismerjük akkor is, ha nem váll-lapos egyenruhába, hanem jól szabott öltönybe bújik”, ahogyan 2012. március 15-én elhangzott, akkor Orbán furcsa módon sosem Putyin miatt aggódik.

Megjegyezhetjük, az orosz kapcsolat komoly problémákhoz vezethet a lengyelekkel fenntartott stratégiai szövetség kapcsán. Arról nem is szólva, mi lenne, ha Morawiecki pártja ősszel elveszítené a lengyel parlamenti választást a széttagoltság ellenére az együttműködésre képesnek mutatkozó ottani ellenzékkel szemben.

Addig azonban Orbán talán Morawiecki nevében is mondhatta: „azt kívánjuk Európa népeinek, hogy hulljon le a szemükről a hályog, szabaduljanak meg a farkasvakságtól”. A történelmi szemműtét célja, hogy a szabad és egyenlő nemzetek láthassák és élhessék a saját sorsukat, szemben azzal a fátummal, amit „a liberális európai birodalom” mér rájuk. Innen már tényleg egyszerű: liberálisok, Brüsszel, Soros. Továbbá bevándorlás, hiszen ez is a nemzeti ünnepre való téma. Orbánnál mindenképp, mivel az ő fejében a szabadságküzdelem évszámaiként 1848, 1956 és 2015 sorakoznak, két forradalom és szabadságharc, valamint a menekültek feltartóztatása a kerítéssel. 1989, amely sok egyéb mellett Orbán politikai berobbanásának éve is volt, és amit az orbáni állam éppen a maga szája íze szerint ünnepel, fel sem merült.

Mindazonáltal március 15-én az végül is nem derült ki, Orbán mire készül az európai színtéren. Ahogyan az sem, mennyire tudja befolyásolni még egyáltalán a folyamatot, amely akár a legnagyobb európai pártcsaládból való kiszorulásához is vezethet.

Ennek kapcsán Manfred Weber, a néppárti frakcióvezető és csúcsjelölt budapesti látogatása után már arról beszélt, hogy az eredeti három feltétel sem lehet elég, Magyarországnak az Európai Bíróság döntéseit is be kellene tartania. Vagyis megint napirendre kerülhetnek a magyar demokrácia állapotával kapcsolatos problémák. Hiába, a Néppárt gyorsasága felülmúlhatatlan ezen a téren is. Bár nehéz elvonatkoztatni a „ha nem akarsz megoldani egy problémát, hozz létre egy bizottságot” politikai aranyszabálytól, egy esetleges néppárti delegáció mégiscsak valamiféle állandó büntetésben tartaná a Fideszt. Amely most mindegyre azt hangsúlyozza, mint Rogán is a vasárnapi interjúban, hogy valójában a magyar kormánypárt képviseli az „eredeti” néppárti álláspontot. Világossá tette azt is, hogy a magyar kormány egyetlen vitás kérdésben sem változtatott az álláspontján, és nem is fog. Ennyit a bocsánatkérésről.

A hétvége folyamán Weber tovább cizellálta ötleteit. A populisták kiszolgálójának vádját az európai nem jobboldali populista közvélemény előtt magáról lemosni igyekvő néppárti csúcsjelölt egy amolyan független demokráciamérő bizottság felállítását javasolja az uniónak, azzal a kitétellel, hogy a fogyatkozó demokráciapontok uniós pénzek elvonásához is vezessenek. Az állam- és kormányfők tanácsában blokkolni lehetne a büntetőintézkedéseket, tehát nem igazán világos, mitől lenne ez más, mint a jelenlegi csikorgó szankciórendszer. De azért a politikai üzenet világos. Nevezetesen, hogy pénzt is lehet bukni a demokrácia rombolásán. Hátha erre fogékonyabbak az illiberális politikusok, mint az elvi kifogásokra. Habár az első reakció a magyar kormány részéről az volt, hogy ez birodalmi politika.

Weber helyezkedéséből egyre tisztábban kivehető, hogy a Néppárt többsége nem a populistákkal együttműködésben képzeli el a kontinens irányítását. Ami azt illeti, a Fidesz pontosan ezt veti a Néppárt szemére, és talán éppen ebből látszik, hogy Orbán mit akart elérni: a liberálisokkal, a szocialistákkal, a zöldekkel koalícióra lépő Néppárt helyett a populistákkal való néppárti szövetkezést az európai parlamenti választás után. Ebben a koalícióban Orbán kulcsszerepet szánt magának, csakhogy lépést vétett. Mert a Néppártban ugyan sokan nyitottak a szoft bevándorlásellenességre, ha az szavazatokat hoz, de jóval kevesebben arra, hogy azokkal a populista-nacionalista pártokkal boltoljanak, amelyek a nemzeti választásokon a jobbközép centrumpártok szavazótáborának szétverésére törekednek. A Néppárt ezért kezdte hirtelen blokkolni a magyar miniszterelnököt, és ezért került egyáltalán napirendre a Fidesz felfüggesztése vagy kizárása.

Mindezt látva Orbán számára a legfontosabb március 15-i cél a sajátjai megerősítése, híveinek lelkesítése volt. A miniszterelnök kétszer is közös szavalatra ösztönözte hallgatóságát, az ünnepi eseményt pedig a Kossuth-nóta zárta, amit a Fidesz már ugyanúgy kimazsolázott saját használatára a nemzeti kincsestárból, ahogyan 2002-ben a kokárdát állította kampányszolgálatba.

Saját rendszerének kilencedik évében Orbán már nem aggódott amiatt, hogy „Magyarország gyengeségének forrása a hatalmat gyakorlók elkényeztetett és kiváltságos klikkje, az új arisztokrácia, amely teljesítmény és felelősség nélkül élvez kiváltságokat”, ez csak 2007-ben zavarta. Most a „birodalmak árnyékában, civilizációk útkereszteződésében” arra készítette fel híveit, hogy bármi megtörténhet, de nekik akkor sem lesz más dolguk, mint őt követni.

Fotó: Merész Márton

A szokásos üzeneteket több ponton csak jelző, de ki nem mondó, kínosan taktikázó miniszterelnöki produkciót Gyurcsány Ferenc néhány órával később „üres ember gyáva beszédeként” aposztrofálta. Március 15-re készülve Gyurcsány valószínűleg elcsente a dakota közmondások gyűjteményét, mert Orbánt olyan emberként festette le, akit demokráciára szoktatni épp annyira nehéz lenne, mint „egy lovat megtanítani imádkozni”.

A DK ügyes húzása volt, hogy a közös ellenzéki tüntetés előtt saját rendezvényt is tartott, így a pártelnök és a párt európai listavezetője egyaránt szóhoz jutott az ünnepen. Mivel Gyurcsány jóformán kizárólag Orbánt ostorozta, Dobrev Klára a közös ellenzéki gyűlésen „nehéz, hazafias feladatról” szólhatott, a normális, élhető Magyarország megteremtéséről. „Na jó, ehhez meg kell törnünk és el kell kergetnünk Orbánt”, ismerte el, ugyanakkor világos célokat határozott meg: folytatni a lázadást, vagyis a radikális ellenzéki eszközök alkalmazását, az európai parlamenti választáson kisebbségbe szorítani a Fideszt, vagyis az ellenzéki listákat összességében 50 százalék fölé vinni, és visszavenni városainkat, vagyis az önkormányzati választáson közös jelöltállítással minél több győzelmet aratni. A hogyan kifejtése kevésbé volt részletes, ám Dobrev szerint az ellenzéki pártok tavasszal „önállóan, de nem egymás ellen”, ősszel viszont együtt, „egy az egy ellen” küzdenek majd a Fidesszel szemben.

Közös önkormányzati indulásra szólított fel a március 15-i ellenzéki rendezvényen Márki-Zay Péter is, ő azonban kifejezetten arról szólt, hogy a pártoknak hátra kellene lépniük, és minél több független jelöltet kell találni. Ehhez képest konkrétan beszélt a friss orosházi polgármester-jelölési megállapodásról, amelynek eredményeként a Jobbik helyi vezetője indulhat a többi párt támogatásával. Igaz, olyan modellben, amit Egerben is alkalmaznak az ottani jobbikos jelölt támogatására, tehát egy lokálpatrióta jelölőszervezet megalakításával. A hódmezővásárhelyi polgármester és a Jobbik felszólalója, Jakab Péter voltak azok, akik deklarálták, hogy a nemzeti egység a közös tüntetéssel már meg is született.

Ezt volt hivatott kifejezni az is, hogy a tüntetés végén a Szabad sajtó úton összegyűlt közönséggel ismertették az ellenzék márciusi pontjait. A hagyománnyal szemben csak nyolc pontot alkottak, igaz, a decemberi követelésekkel és a januári fogadalomtétellel együtt az ellenzéki pontok száma, ha jól számoljuk, eléri a másfél tucatot. A tüntetőknek az a része, amely Hadházy Ákos hívására a Kossuth térre vonult át, láthatta, ahogy ellenzéki politikusok többpárti csoportja a márciusi kiáltványt az Országház kapujának rácsára ragasztotta, aztán pedig szelfit készített.

Az ellenzéki közönség nagy kedvvel harsogta egész délután, hogy „O1G”, s ovációval jutalmazta, amikor Jakab Péter „a nemzetet foglyul ejtő elmebetegnek”, Jávor Benedek „Moszkvától függő köpcös kis bábhelytartónak” nevezte Orbánt, Gyurcsány pedig kétszer is egyenesen az ördöghöz hasonlította. Az indulat tapintható. Bár úgy tűnik, az elmúlt hónapok tiltakozásait követően az ellenzék éppen az európai választás küszöbére érve fogyott ki a mondanivalóból, a rendszer újabb megingásakor egy minden korábbinál hevesebb érzelmektől fűtött támogatói tábor áll majd mögötte.

Ők pontosan abban hisznek, amit Orbán mondott – tíz évvel ezelőtt: „Minél tovább húzza a régi hatalom, annál nagyobbat buknak, amikor eljön az igazság pillanata. Márpedig el fog jönni, ahogy eddig mindig eljött a történelemben.” Bizonyos, hogy nemzeti traumákkal jól el leszünk látva a jövőben is.