Orbán Viktor ma azt tesz az oktatás rendszerével, amit akar

Az ágazat, amely az elmúlt kilenc évben kezdetben örömmel, aztán csodálkozással és értetlenséggel, kisebb tiltakozásokkal, utóbb beletörődéssel, majd fásultsággal fogadta az átalakításokat, mára – tisztelet a kivételeknek – eljutott a mindent befogadni kész renyheség állapotába,

2019. április 12., 15:30

Szerző:

„Már Eötvös Loránd is mondta: az oktatási rendszerek minőségét semmi más nem határozza meg, mint a tanári kar minősége. (…) Olyan pedagógusokra van szükség, akik okosak, erkölcsösek, és ezeket az értékeket adják át a diákoknak. Ezért vagyok pipa, ha a tévében nézem, hogy borotválatlan, kócos, kockás inges tanári kar grasszál. Tudniillik egy tanár a megjelenésével is példát mutat a gyerekeknek. Legalábbis én így gondolom. De ebben benne van a 75 éves öregúr dohogása” – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek a mindig elegáns Klinghammer István akkori felsőoktatási államtitkár 2016 februárjában, de szavait hamarosan megbánta, mert olyan eszközt adott az oktatási átalakítás ellen küzdők kezébe (egészen pontosan: rájuk), amely alkalmas volt az ellenállás megtestesítésére: a kockás inget. Az interjú megjelenése után a közösségi médiát elárasztották a kockás inges fényképek, az ellenzéki civilszervezetek közül például a közoktatási reformot követelő Tanítanék Mozgalom jelképe is ez lett, kiegészülve az esernyővel, amellyel az esős időkben tartott demonstrációkra utaltak. Tiltakozásból ugyanis bőven kijutott a 2010 és 2018 közötti időszakban, kezdve a felsőoktatás átalakítása ellen küzdő Hallgatói Hálózat (HaHa), valamint Oktatói Hálózat (OHA) megmozdulásaitól a már említett Tanítanék Mozgalom, továbbá a szakszervezetek tekintélyes tömegeket megmozgató akciójáig bezárólag. Azonban a hatalmat mindez mintha meg sem legyintette volna. Az ellenállás legfeljebb pillanatnyi késlekedést okozott, de teljes meghátrálásra sosem kényszerítette a kormányt.

A legtöbb eredményt a felsőoktatás átalakítása, az állami ösztöndíjak számának csökkentése és az úgynevezett hallgatói szerződések ellen küzdő hálózatok érték el, de Balog Zoltán akkori humánminiszter megküzdött a feladattal: hosszú, kimerítő tárgyalássorozattal éket vert az ellenállók és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája, valamint a rektorok közé – a szalámitaktika ezúttal is eredményes volt. A demonstrációsorozat kifulladása után jelentkező újabb, egyebek mellett a közoktatás átalakítása ellen küzdő mozgalmak ereje már egyáltalán nem hatott bénítólag, hiába szerveztek néha valóban komoly erejűnek tűnő megmozdulásokat, ezeknek gyakorlati következményük nemigen lett. Ezeken a demonstrációkon is átütött a közösségi média torzító hatása: ami a Facebookon még elsöprő és megállíthatatlan folyamatnak tűnik, az a Kossuth térre érve már nem több egy újabb, csak egy szűk réteget megérintő megmozdulásnál. Ráadásul a mozgalmak vezetői gyakorta meglehetősen zavaros körülmények közt halkultak el, majd vonultak végképp vissza. E folyamat hátterében pedig föl-fölsejlett a NER árnyéka, elég csak például a nagy népszerűségnek örvendő tanár-igazgató, Pukli István ellen indított rendőri eljárást felidézni.

Pedagógussztrájk
Fotó: MTI/Balázs Attila

A kormány ugyanakkor szép lassan bedarálta a közoktatásban működő szakszervezeteket is, amelyek a kezdetektől eltérő taktikát alkalmaztak: a nagy taglétszámú Pedagógusok Szakszervezete Galló Istvánné vezetésével folyamatosan a „tárgyalva segíteni” elvet követte, és kétségtelen, hogy néhány részterületen sikerült megakadályoznia a még nagyobb bajt, de összességében nem tudott komoly ellenállást tanúsítani. Ám még ez az ellenállás is túl sok volt a kormánynak: 2018-ra megérett a helyzet arra, hogy Gallónét és a hozzá kötődő, rendkívül felkészült szakértőket, mások mellett Szüdi János egykori szakállamtitkárt – ő a választásokon a DK színeiben indult, így hivatalosan emiatt került hatókörön kívülre – eltávolítsák. Belső ellentét okozta Gallóné bukását, nem jelöltette magát újból az elnöki posztra, de ezt jó okkal tette: puccsal döntötte meg az úgynevezett Köznevelés-stratégiai Kerekasztalhoz való csatlakozás ürügyén belső ellenzéke, amely ekkorra, sokak szerint a kormánytól egyáltalán nem függetlenül, megerősödött. Míg Gallóné úgy vélte, hogy a szakszervezetnek nem szabad részt vennie a kerekasztal munkájában, addig az ellenzéke ezt leszavazta.

Elszánt, de meddő harcot vívott a kormány ellen a jóval kisebb létszámú Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete is, amely – szemben a jóval nagyobb PSZ-szel – nem volt hajlandó még csak tárgyalni sem a kormánnyal. A több mint két ciklusán át tartó folyamatos ellenállás azonban elkoptatta az elnököt, Mendrey Lászlót, és lecserélték. A kormány ugyanakkor létrehozta saját „ellenzékét”, a Nemzeti Pedagógus Kart, amelynek tevékenységét megalakulása óta folyamatos gyanakvás övezi, nem véletlenül: a szakszervezetek szerint „a kormány engedelmes tárgyalópartnert hozott létre magának”, s a szervezet léte „önmagában megkérdőjelezi a pedagógusok szakmai önállóságát, feltétlen engedelmességet követel meg”. Ez a félelem egyelőre alaptalannak bizonyult, a pedagóguskar, bár kétségtelenül nem vitézkedik, de számos ügyben szakmailag korrekt álláspontot képvisel – persze mindhiába.

Az ellenállás létező formáinak letöréséhez ugyanakkor valószínűleg kevés lett volna egyes kormányzati szereplők kétségtelenül létező taktikai érzéke, mint ahogy kevésnek bizonyult volna az erőpolitizálás is, ha a területet érő átalakítások nem találkoznak egyes, meghatározó jelentőségű társadalmi csoportok érdekeivel: a középosztályéival, például, amelynek lényegében önálló, az állami iskolarendszeren kívüli oktatási-továbblépési lehetőségeket teremtett az Orbán-kormány. Ez a háttér, amely mindazt, ami az elmúlt kilenc évben történt, jóval kisebb rosszként éli meg a kiegyenlítésre és a deszegrációra törekvő korábbi liberális elképzeléseknél, egyelőre szilárd támasza Orbán Viktor oktatáspolitikájának, amely a privilégiumok és az eleve meglévő hátrányok elmélyítésére épül.

Az oktatás szereplői közül mára lényegében már csak a diákok azok, akik érdemben lennének képesek hallatni a hangjukat, de a NER résen van: a kormány ellen többször és több fórumon is kiálló kecskeméti középiskolás, Nagy Blanka minősíthetetlen vegzálása – a kormány szennylapjai, az Origo, a Lokál, a Ripost már az ellenőrzőjéből közölnek részleteket gyomorforgató módon, miközben a diáklány sorra nyeri a pereket ellenük – azt jelzi, hogy a lehető legkisebb ellenállást is a csírájában akarják elfojtani. A HVG szerint mindazzal, ami a tanulóval történik, példát akarnak statuálni – egy 2022-ben már szavazó generációt megfélemlíteni.

A dolgok jelenlegi állása szerint Orbán Viktor ma azt tesz az oktatás rendszerével, amit akar: sem a pedagógushiány, sem a bérek, sem az oktatás folyamatosan romló színvonala, sem a szegény gyerekek háttérbe szorítása miatt nem kell komolyabb ellenállástól tartania

– az ágazat, amely az elmúlt kilenc évben kezdetben örömmel, aztán csodálkozással és értetlenséggel, kisebb tiltakozásokkal, utóbb beletörődéssel, majd fásultsággal fogadta az átalakításokat, mára – tisztelet a kivételeknek – eljutott a mindent befogadni kész renyheség állapotába.

Balogh Péter, a Védelmi Innovációs Kutatóintézet Reziliencia Központjának vezetője volt a Jazzy rádió vendége, aki arról beszélt, hogyan kellene megvédenünk a személyes adatainkat az internetes bankolás vagy a telefonhasználat során. A kibertér is háborús hadszíntérré vált, és a kibertérben végrehajtott támadások a civil lakosság életére is nagy hatással vannak.