Orbán ezt alaposan elszámította, úgyhogy most menne, mielőtt küldik
„Égnek a vonalak”, nyugtatta meg az aggódó riportert a miniszterelnök a Kossuth rádión. A néppárti kizárás árnyékában Orbán európai állam- és kormányfők sorával beszél telefonon. A Soros-ügynökként kiplakátolt távozó európai bizottsági elnökkel és a magyar kormány támogatásával megkínált néppárti csúcsjelölttel szintén folyamatosan konzultál.
A helyzet azt követően vált feszültté, hogy az Európai Néppárt az Orbán-kormány kilencedik évében nem az orosz befolyás, nem a CEU ügye, nem a bíróságok ellen intézett támadások, nem a médiatörvény ésatöbbi miatt, hanem Juncker néppárti bizottsági elnök kormányplakátra helyezése hatására rátalált a vörös vonalra. Ez már nem elfogadható, hiszen a Fidesz a saját pártcsaládja ellen folytat kampányt az európai parlamenti választáson a magyarországi voksokért küzdve.
Orbán egy német lapinterjúban azzal érvelt, hogy ő tulajdonképpen a maga módján lojális a pártcsaládjához. Hiszen a Fidesz az általa gyűjtött voksokat bedobja a közösbe, de azt meg ő tudja, Magyarországon mivel lehet szavazatot szerezni. Így tehát nem a saját politikustársa ellen kampányt folytató Fidesz az áruló, hanem az, aki emiatt a Fideszt támadja.
Orbán a Weltnek nyilatkozva nagyvonalúan megjegyezte azt is, ő bezzeg nem kezdeményezi a Benelux-államok vagy a skandináv országok konzervatív és kereszténydemokrata pártjainak kizárását az Európai Néppártból. Azt nem tette hozzá, hogy azok nem is bélyegzik meg hamis vádakkal Orbánt és nem bontják le a demokratikus intézményeket. Csupán – éppen ezek miatt – nem akarnak vele egyazon klubban tartózkodni.
A hazai kormánypropaganda egyik fő csapásiránya jelenleg az, hogy a Fidesz kizárását kezdeményezők csak egy töredékét teszik ki a Néppárt egészének. Mindazonáltal, a kizárási folyamat kezdeményezéséhez szükséges limitet most először simán elérték. Ettől kezdve a vita – s már ez is példátlan – nem puszta üzengetés, hanem hivatalos eljárás. Ismét egy olyan politikai fejlemény – a Sargentini-jelentés után megint egy –, amit Orbán sem feltartóztatni, sem előrejelezni nem tudott.
A miniszterelnök az elmúlt évek tapasztalatai alapján joggal bízott abban, és tulajdonképpen ez a várakozás nem is vesztette teljesen hatályát, hogy a Néppárt opportunizmusa a legnagyobb vitát is felvizezi. A végén pedig úgyse történik semmi. Szóbeli homlokráncolásból volt már rengeteg, Orbán ezektől nemhogy hátrahőkölne, inkább felbátorodik.
Most különösképpen ezzel számolhatott, hiszen reális esélye van annak, hogy a Fidesz delegációja dobogós helyre ér a következő Európai Parlament néppárti frakciójában. Egy kisebb képviselőcsoportban lehet nagyobb a Fidesz befolyása. Ez a magyar kormánypárt nélkülözhetetlenségét erősíti, valamint Orbán személyes érdekérvényesítő képességét is javíthatja.
Tavaly ősszel Kurz kancellár meglepte Orbánt annak a bejelentésével, hogy a Sargentini-jelentést az osztrák néppárti képviselők megszavazzák. Ez fordulatot jelzett az egész néppárti frakció magatartásában. Most Manfred Weber frakcióvezető-csúcsjelölt szintén váratlanul ultimátummal állt elő. Holott, Weber enyhén szólva nem a meglepetések embere. Hárompontos elváráslistájának teljesíthetősége mindazonáltal ujjgyakorlat is lehetne a propagandaosztály napi ügyeletese számára, hiszen a kormány a CEU itt-tartásáról következetesen azt állítja, hogy az egyetem el se ment, valamint a Soros és bandája plakátok nélkül is el tudja helyezni ugyanazt az üzenetet a leuralt médiában. Az ultimátum legravaszabb része voltaképpen a bocsánatkérés követelése volt a Fidesztől a megsértett néppárti társak iránt. Ilyesmivel a magyar kormánypárt nyilván nem fog szolgálni.
Olyannyira nem, hogy a ma reggeli rádióinterjúban a pártelnök-miniszterelnök arról beszélt, hogy „a bevándorláspárti politikusok megtámadtak minket a Néppártban”. Ezt tényleg nehéz bocsánatkérésként értelmezni. A magyar politikai gyakorlatban utoljára a kommunista párt támadta ilyen típusú indokkal a kisgazdapártot.
Orbán dialektikus érvelése szerint egyesek meg akarják változtatni a Néppártot, holott, mint az két mondattal később kiderült, a Néppártot ő akarja megváltoztatni. Előző nap Szájer József el is mondta egy interjúban: „Abban vagyunk érdekeltek, hogy az Európai Néppártot mint az európai politikai mező közepén álló pártcsaládot áthúzzuk a jobboldalra, továbbá, hogy az EPP a jövőben ne a bevándorláspárti erőkkel kössön koalíciót”.
Orbán akarata tehát az, hogy újraszeletelje az európai politikai mezőt a bevándorlás témája mentén, populista-nacionalista irányba rántsa Néppártot, valamint elérje, hogy a Néppárt és a populista pártok megállapodásai irányítsák a következő Európai Parlamentet. A híd e mozgalmakhoz ő maga lenne. Ez felértékelné szerepét a kontinensen. Orbán iránytűje ismét önmagára mutat.
Mindeközben azonban több ország jobbközép pártja azzal szembesült, hogy a saját választóik elvárják tőlük, hogy különbözzenek az Orbán-féle jobboldaltól. Éppen amiatt értheti őket szavazatveszteség, ha nem húzzák meg Orbánnal szemben azt a bizonyos vörös vonalat. Mert beszél ugyan erről a Néppárt jó ideje, ám mindig gyors mozdulatokkal eléri, hogy semmit se kelljen csinálnia. Mostanra még egyes tagpártok kiválása is lehetségessé vált emiatt, példa már van rá. Ha így nézzük, akkor az Orbán bent tartására, pacifikálására tett kísérletek végösszege negatívba fordulhat. Ez, és nem más élesztette fel a Néppártban a pislákoló határozottságot a Fidesszel szemben, amit persze továbbra is kezeljünk fenntartásokkal.
Viszont az mégiscsak változást jelez, hogy Orbán a ma reggeli interjúban egyértelműen beszélt róla: inkább a Néppártban maradást és a Néppárt átalakítását szeretné elérni, de készül arra az eshetőségre is, ha mennie kellene.
„Ha úgy alakul”, első körben a lengyel kormánypárttal tárgyal majd, sőt az ezzel kapcsolatos beszélgetéseket már a következő napokban elkezdi. Azonkívül senki sem cáfolta azokat az értesüléseket – az állami rádióban pedig nem kérdezték meg Orbántól –, hogy a Fidesz tapogatózó tárgyalásokat kezdett Le Pen pártjával is. A belpolitikában a Fidesz a Jobbik színeváltozásának hiteltelenségét akarja mindent bevetve bizonyítani, Le Pen azonban, úgy tűnik, rendben lenne, ha vele kellene esetleg pártcsaládot alapítani.
A távlati terv az lehet, amit a Magyar Nemzet csütörtöki vezércikke nemhogy megpedzett, de követelt: Orbán egyesítse az európai populistákat, terelje őket együvé, és, ha már ott van, álljon az élükre. „Csigavér”, reagált erre a miniszterelnök, minthogyha a Magyar Nemzetben bármi ilyesmi megjelenhetne legfelsőbb politikai engedélye nélkül.
Pillanatnyilag tehát úgy áll a helyzet, hogy a Fidesznek kinyitották az ajtót a Néppártban. Ennél fogva hirtelen aktuálissá vált, hogy a magyar kormánypárt barátkozása Orbán „hősével”, az olasz Salvinival, és más hasonszőrű politikusokkal minimum félhivatalossá váljon. Fontos, hogy hirtelen, mert bár Orbán még mindig elérheti, hogy ne rakják ki a Néppártból, azzal már szembesült, hogy a Néppárt nem a populistákkal akar boltolni a következő európai parlamenti ciklusban. Ez Orbán számára kedvezőtlen, hiszen így nem ő fújhatja majd a passzátszelet.
Ha másra számított, ha nem hitte, hogy a Néppártban akár csak addig eljutnak az események, hogy a kizárás témává váljon, akkor a magyar miniszterelnök elszámolta magát. Rögzítsük, ez azt jelenti, hogy a kormányfő rosszul mérte fel a legnagyobb európai pártcsalád erőviszonyait. Tette ezt akkor, amikor Magyarországnak a lehető legjobb tárgyalási pozícióra van szüksége az európai költségvetés előkészítése során. Ilyesmibe akár bele is lehetne bukni egy demokráciában.
Jellemző, hogy a Fideszben semmilyen vita nem zajlik egy olyan fajsúlyú kérdésről, mint a pártcsaládváltás lehetősége. Az egész dolog Orbán megérzései és akarata szerint zajlik, gyorsul fel vagy kap haladékot. Számára is nagy a tét, mert ugyan gondolhatja, hogy a populistáké a jövő, de azért nem mindegy, hogy egy olyan pártcsaládba kell távoznia, ahol rajta kívül egyetlen másik miniszterelnök található, vagy pedig benne maradhat a legtöbb állam- és kormányfőt adó pártcsalád véráramában.
Az meg Magyarország számára komoly tét, hogy miután a kormány összeveszett minden nettó befizető uniós országgal és a kormánypárt hozzáköti magát azokhoz az európai nacionalistákhoz, akik nem akarnak pénzt adni, mégis mi vár ránk egy eleve szűkülő uniós költségvetés korszakában. Ez Orbán után is, mert csak lesz egyszer ilyen korszak, gondot fog jelenteni. Nem sokra megyünk majd akkor az elmúlt nyolc-tizenkét-tizenhat évezéssel.
„Folyamatosan észnél kell lennünk”, mondta Orbán a pénteki interjúban, s mit is mondhatnánk erre egyebet: tényleg nem ártana.
