Oldja meg a család! – Biztosan őrizzük az európai utolsó helyet az idősellátásban
Az október 1-jei idősek napján a szociális államtitkár azt tartotta a legfontosabb kérdésnek, „tudjuk-e olyan helyzetbe hozni az időseket, hogy azt a segítséget, amit nyújtani szeretnénk nekik, azt ők megfelelő pszichés állapotban el tudják fogadni”. A hivatali bikkfanyelven megfogalmazott mondat nehezen kibogozható értelme vélhetően az, hogy az idős embereket a kormány a társadalom részének tekinti, és tisztában van azzal, hogy személyre szabott szolgáltatásokra van szükségük. Legalábbis a deklarációk szintjén. Fülöp Attila arról is beszélt, hogy 55 ezren élnek bentlakásos intézményben, az idősügyre pedig a kormány 61 milliárd forintot költ évente.
Szintén októberben, az Idősek Tanácsának ülésén a miniszterelnök hosszú beszédet tartott, ahogy minden évben. Egyebek mellett a következő eszmefuttatást tárta hallgatósága elé: „Most a 60 éves emberek, azt nem mondom, hogy virgoncok, de azt mindenképpen mondhatjuk, hogy jó erőben vannak, és nagyon sokan vannak, akik hajlandóak is, természetesen nem ugyanolyan időrendben és terhelés mellett, mint fiatalabb korukban, de hajlandóak azért a munkaerőpiacon továbbra is ott maradni.”
Ezekben a munkaerő-hiányos időkben nem csoda, hogy Orbán az országértékelő beszédében, a családvédelmi akcióterv részeként is kizárólag a nagyszülői gyed, vagyis a szülők munkavállalásának megkönnyítése kapcsán hozta szóba a virgonc nagyszülők korosztályát. Az Idősek Tanácsának ülésén a kormányfő hosszan kitért a migránsok és „betelepítésük” veszélyére, de egyetlen szót sem szólt arról, miként reagál a kormány az időskorral járó egészségügyi és szociális problémákra, holott egyre több ember hétköznapi gondjairól van szó.
Hogy legyen mivel összevetni a kormányzati számokat: az OECD 2015-ös adatai szerint a hosszú távú, tartós gondozásra fordított kormányzati és társadalombiztosítási kiadások terén Magyarország – huszonnyolc ország összevetésében – a legutolsó helyen áll. Ezt a helyet azzal sikerült kivívni, hogy a nemzeti össztermék 0,2 százalékát fordítjuk erre a célra, ráadásul a további OECD-adatokból az is kiderül, hogy Magyarország a gondozási célú kiadások növelésében szintén az utolsó helyen áll. Ez világos elkötelezettség amellett, hogy a kormány nem kíván többet költeni erre a területre.
Ezt támasztja alá az is, hogy a KSH adatai szerint az időskorúak otthonában, gondozóházában ellátottak száma évek óta stagnál. Az államtitkár által említett 55 ezer férőhely 2010-hez képest kevesebb mint hatszázalékos bővülés, szemben az azt megelőző hét év húszszázalékos férőhelyszámtöbbletével. A Szociális Ágazati Portál 2019. februári Várakozói jelentése alapján bentlakásos idősellátásra több mint 27 ezren várakoznak országszerte. Általában igaz egyébként, hogy a különféle szociális szolgáltatásokra várakozók száma a havi jelentések szerint kisebb-nagyobb ingadozásokkal folyamatosan meghaladja a harmincezret, és a legtöbben közülük az idősellátásba szeretnének bejutni. A Szociális Mintaprogram 2015-ös felmérésének egyik sokkoló megállapítása volt, hogy a várakozás ideje alatt a kérelmek fele megszűnik, legnagyobb részben a várakozó halála miatt. A 2017-ben éppen kormánykritikus Magyar Nemzet arról írt, akár több mint három évet is várni kell a bekerülésre, sőt a kapacitáshiány miatt a rászoruló idősek gyakran nem is ahhoz a szolgáltatáshoz jutnak hozzá, amit igényeltek.
A bentlakásos intézmények férőhelyhiányára valamiféle magyarázatot kínálhatna, ha a kormány az otthoni ellátásra koncentrálna. A házi segítségnyújtás az évtized elején valóban felfutóban volt, a 2009-es 63 ezerről 2013-ra 132 ezerre nőtt az ellátottak száma a KSH szerint. De aztán visszaesés kezdődött, és 2017-ben az ellátottak száma százezer alá csökkent.
Ahogyan Krémer Balázs fogalmazott 2015-ben megjelent, az idősödésről szóló könyvében: „a nyugdíj mindent visz” az idősellátásban, „önmagában négyszer akkora összeg az éves nyugdíjkiadás, mint minden más szociális ellátás kiadásainak összege”. A Krémer által bemutatott adatok szerint az időskorúaknak nyújtott szolgáltatásokra fordított kiadások aránya alig haladta meg a nullát a nemzeti összterméken belül már az előző évtizedben is.
Történik – vagyis Magyarországon nem történik – mindez egy olyan időszakban, amikor az egyik legfontosabb társadalmi jelenség világszerte, hogy az emberek tovább élnek. Bár hosszabbodik az egészségben eltöltött életút, egyre hosszabb az a periódus is, amikor „emelkedik a napi aktivitást korlátozó betegségek előfordulása”, ahogyan Széman Zsuzsa 2015-ben, az Esély című folyóiratban megjelent tanulmányában olvashatjuk. Országonként nagyon eltérő lehet az ilyen problémák mértéke és jellege, maga a tény viszont evidencia. Miként az is, hogy elsősorban a demencia, a csontritkulás, a kardiovaszkuláris betegségek, a stroke, a daganatos betegségek, a látás- és halláskárosodás a meghatározó időskori egészségi problémák. A demenciában szenvedő emberek száma az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint húszévente duplázódik, a WHO 2050-re 115 millió demens beteget jelez előre.
A WHO szerint 2050-re kétmilliárd, hatvan évnél idősebb ember él majd a világon, kétszer annyi, mint most. Az Európai Unióban 2010-ben a lakosság 16 százaléka volt 65 éven felüli, ez 2060-ra csaknem 30 százalékra emelkedik. Már 2020-ban 30 millió nyolcvan évnél idősebb ember lesz az unióban, és ez a korosztály 2060-ban több mint kétszer népesebb lesz. A KSH tavaly publikált Demográfiai portréja szerint a 2020-as években kétmilliónál többen lesznek Magyarországon a 65 évnél idősebbek, és számuk két és fél millió környékén tetőzik majd a 2040-es években. Mindennek alapján az Európai Unió azzal számol, hogy 2060-ra 13,9 millió ember kap majd formális (tehát az állam által számon tartott) otthoni gondozást, és 8,3 millióan bentlakásos ellátást, ami háromszoros növekedés lenne az évszázad elejéhez képest.
Széman Zsuzsa azt is jelzi, nemcsak a férőhelyek száma a kérdés, hanem az is, rendelkezésre áll-e majd a gondozáshoz szükséges munkaerő, illetve miként szabályozzák azoknak a családtagoknak – többnyire nőknek – a státuszát, akik a szüleik mellett maradnak. Ugyanakkor a tanulmány azzal is szembesít, mennyire sokrétűvé vált nemcsak a probléma, de a gondozási lehetőségek skálája is, amelyeknek központi eleme az infokommunikációs eszközök bevonása az idősek állapotának nyomon követésébe, önellátó képességük fenntartásába.
Egy másik tanulmány ebben a témában, amelyet Vajda Kinga jegyez, más irányban is kitágítja az idősgondozásról való gondolkodás látókörét. Az aktív időskorra alapozó megközelítés egyaránt magában foglalja a munkaerőpiaci aktivitás megőrzését – a munkaerőpiac befogadó hozzáállásának erősítésével – és a tartósan beteg idősek életminőségének fenntartását. A legfontosabb szempont, hogy az idősek a lehető legtovább az otthonukban maradhassanak, megszokott környezetükben élhessenek. Az új technológiákat annak érdekében kell alkalmazni, hogy nyomon követhető legyen az egészségi állapotuk alakulása, de azért is, hogy a társas szükségleteiket kielégíthessék, fenntarthassák a kapcsolatot a családjukkal és a barátaikkal. Meghatározó, hogy lehetséges mértékben fennmaradjon a mobilitásuk, részben azért, mert ez alapvető szükséglet, részben meg azért, mert a személyes szabadság és a vitalitás megélésének, vagyis a mentális egészség fenntartásának szintén fontos összetevője.
Magyarországon egyébként létezik Idősügyi Infokommunikációs Program, amelynek felelőse, Rubovszky Csilla jelenleg a Palkovics László vezette innovációs tárca miniszteri biztosa. A szociálpolitikus végzettséget is szerző KDNP-s politikus egyúttal a fővárosi V. kerület alpolgármestere, amely poszttal a miniszteri biztosság a jogszabályok szerint összeférhetetlen, de előző megbízója, az azóta megszűnt Nemzeti Fejlesztési Minisztérium arra hivatkozott: nem áll fenn összeférhetetlenség az önkormányzati pozícióval tudományos tevékenység végzése esetén. Nehéz volna megmondani, a miniszteri biztosság milyen mértékben tudományos munka. Mindenesetre a Rubovszky által kezdeményezett infokommunikációs program csekély kormányzati támogatottságát jelzi, hogy eddig országszerte 480 településen ötezer laptopot kaptak a 65 éven felüliek, és összesen 110 hordozható szívdiagnosztikai eszközt osztottak ki, holott Magyarországon a szív- és érrendszeri betegség az egyik legnagyobb egészségi kockázat.
A kapacitáshiányra a magyar kormány többféle választ ad, de megoldásnak egyiket sem nevezhetjük.
Először is, a 2015-ben bevezetett gondozási szükségletvizsgálat alkalmazásával a szolgáltatásokhoz való hozzáférés nehezebbé vált, gyakran olyan esetekben is, amikor a segítségre szorulók nem kapják meg a szükséges családi támogatást. Vagyis mivel nincs elég ellátási kapacitás, szűkítették a jogosultak körét. A képet továbbárnyalja – leginkább sötétíti –, hogy fennáll a „kettős gondozás tilalma” is, ami miatt nem rendelhető el otthoni szakápolás a szociális otthonokban lakóknak, nekik hiába az az otthonuk.
Másodszor: két évvel ezelőtt ötszáz ággyal elindult a szociális ápolási mintaprogram, ami elvileg azt szolgálja, hogy az egészségügyből a krónikus ágyak jelentős része kerüljön át a szociális ellátórendszerbe. Ily módon a gondozási teher csökkenne a gyógyító intézményekben, annak azonban nem lelni nyomát, tisztázta-e volna bárki, hogy ha a tartós ápolásra nincs pénzük az állami kórházaknak, akkor mitől lesz majd pénzük erre az állami szociális intézményeknek. Nem beszélve a szakképzett munkaerőről. A kormányzati portálon a mintaprogrammal kapcsolatos utolsó hír 2017 márciusából származik.
Harmadszor: folyik az intézményi kapacitások átterelése az egyházi szférába. Egy 2014-es esettanulmányban Virág Tünde írt egy vidéki település kapcsán arról, hogy „miközben az önkormányzat a kisvárosban csak a kötelezően előírt szociális szolgáltatásokat biztosítja társulási formában (bár azt is igen erősen megkérdőjelezhető minőségben és elérhetőségi lehetőségekkel), addig az egyházak szociális szolgáltatásai egyre bővülő kínálatot mutatnak”. A szociális szolgáltatások kiszervezése révén az egyházak a legjelentősebb helyi munkaadók közé is lépnek egyúttal.
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, az állam kimondatlanul arra vár, hogy majd a magánberuházások megoldják a kapacitáshiány gondját, mármint azoknak az esetében, akik a privát ellátást ki tudják fizetni.
Jelen körülmények között, mivel az igényekhez képest kevés a hely, az állam által engedélyezett magánotthonokban is számítani lehet többhavi várakozásra, annak ellenére hogy a „beugró” összege több millió forint is lehet, a havi térítési díj pedig a nyugellátás akár nyolcvan százaléka vagy a szerződésben vállalt ettől eltérő összeg. Más műfaj a nyugdíjasház, feltehetően a piaci ingatlanfejlesztés felfutó ágazata a következő években, amit lényegében idősbarát társasházként vagy lakóparkként kell elképzelni. Itt a díjszabást semmi más nem határozza meg, mint a fizetőképes kereslet, ebből kikövetkeztethető módon a jobb módú idősek elhelyezési, életviteli problémáját fogja megoldani.
Azok az idősek, akiknek erre nem telik, és nem jutnak be állami vagy egyházi szociális intézménybe sem, valamint nem kapnak a szükséges színvonalon szociális gondoskodást az önkormányzatoktól, a családjukra lesznek utalva.
Az Alaptörvény és a polgári törvénykönyv már tartalmazza a szülőtartás kötelezettségét, ami ily módon előkészítette azt, hogy – a családok éve sajátságosan kifordított értelmezése jegyében – a kormány azokra a családokra hárítsa a legnagyobb gondozási terhet, amelyek a legkevésbé tehetősek. Ez a gyakorlatban különösen a nők többletleterheltségéhez vezet majd, mivel a Gregor Anikó és Kováts Eszter által tavaly közreadott Nőügyek kutatás eredményei szerint a magyar társadalom nagy része a nők dolgának tartja, hogy az idős családtagokról gondoskodjon. Ez éppenséggel pontosan fordított, viszont jóval gyakoribb élethelyzet, mint amire a nagyszülői gyeddel a kormány reagál. Figyelemre méltó az is, hogy az ápolási díj emelésekor a kormány megkülönböztette a gyermeküket és a más hozzátartozójukat ápolókat, így a szüleikről gondoskodók, másokkal együtt, hátrasorolódtak.
Összességében tehát a szükségletek nagyobb részét az állam a piacra tereli, ahol viszont olyan beruházások jönnek létre, amelyek a várhatóan tekintélyes profitot célozzák meg, és azokat, akiknek van pénzük, nem pedig a legszélesebb kört érintő feladatra fókuszálnak, ami az otthoni gondoskodás fenntartását célzó elérhető szolgáltatások kiépítése lenne.
Mindazok, akik a magánintézményeket nem tudják megfizetni, a korlátozott számú és bővíteni láthatóan nem akart állami férőhelyekre pedig nem jutnak be, a családjukba záródnak vissza. Az állam erre csak annyiban készült fel, hogy kötelezettségként előírta a családoknak a szülőkről való gondoskodást, ennek azonban sem az anyagi, sem az intézményi feltételeit nem biztosítja kellő mértékben. Így indul neki Magyarország azoknak az évtizedeknek, amikor minden felmérés tanúsága szerint előre kiszámítható módon felgyorsul a társadalom idősödése.
