Ercse Kriszta: A 0. évfolyamról – és az ezer sebről, amelyből vérzik
A 2019. június végi, a köznevelési törvény néhány pontját módosító csomag szinte minden érintett területen nagy viharokat kavart. Ez már szinte természetes, az oktatás irányítói ugyanis senkivel nem egyeztetettek az érintett szereplők közül. Ennek következtében gyerekek – és családok tízezreiben lehet teljes a káosz: és most akkor mi van és mi lesz…?
A kétségek módosítók egyike a 6. betöltött (augusztus 31-ig) évben való kötelező beiskolázás, illetve az iskolaérettség/éretlenség megállapítási jogkörének einstandja. Az eddigi gyakorlatban a gyermek tankötelezettségének kezdetéről az óvoda vezetője és az iskolaérettséget vizsgáló szakértői bizottság dönthetett. A továbbiakban – pontosabban 2020. január 1-től – a szülőnek mindig a tárgyév január 15-ig kell kérelmet benyújtania a felmentést engedélyező központi szervhez, az Oktatási Hivatalhoz, amely a benyújtott papírok alapján adja meg engedélyt vagy sem, indokolt esetben szakértői bizottsághoz küldi a gyermeket. Volt még egy másik határidő is, ameddig még a hagyományos ügymenetnek megfelelően a szülők kérhetik az iskolaérettségi vizsgálatot, e kérelemnek azonban november 15-ig be kellett érkeznie. Nagyon sok szülő biztos, ami biztos alapon inkább már most a kezében tartaná a gyermekét az iskolától még távoltartó papírt, tehát kérvényezték, ugyanakkor nagyon sok szakszolgálat bizonytalan a hosszú távú direktívát tekintve, így biztos, ami biztos alapon nem vizsgál.
A kötelező iskolakezdés, az iskolaérettség tárgyában ezekkel az információkkal rendelkezünk. Az intézkedések iránya önmagában problematikus. Egy olyan eljárásban, ahol éppen, hogy az egyéni szükségletek, tulajdonságok, körülmények miatt kezdeményezik az általánostól való eltérést, a döntést kiveszik és kiviszik a helyi, a helyzetet, a gyermeket jól ismerő szereplők jogosultságai közül, és egy láthatatlan központi szerv adminisztratív teendői közé sorolják.
Ki ismeri a gyereket, ha nem a szülei, az óvónői? Ki látja nap, mint nap, hogy a tételesen felsorolható, lepapírozható jellemzők mögött valójában milyen a gyermek, mire áll készen, és mire nem?
Most nézzük meg, hogyan kerül ide a 0. évfolyam gondolata, és mivel mi a nagyon nagy baj.
Az egyik a már említett, az oktatásirányítástól megszokott eljárásból fakad, vagyis hogy tisztességes és demokratikus döntés-előkészítési folyamat nélkül senki nem ért és nem tud semmit. A végrehajtási rendelet – amelyből pontosan tájékozódni lehetne - még mindig nem érkezett meg, bár rossznyelvek azt beszélik, hogy már a fiókban várakozik készen, csupán a legeslegújabb, mégnemzetibb Nemzeti alaptanterv megjelenésére vár, hogy inkább abból derüljön ki először a 0. évfolyam bevezetése, mintsem a rendeletből, amely hivatkozik rá.
A médiában ez a hír szinte azonnal úgy jelent meg: mégis csak bevezetik a 9 osztályos általános iskolát. Ez nem így van, de oszlassunk még el néhány téves vélekedést.
A 0. évfolyam opcionális lesz,
nem minden gyermek vesz részt benne. Éppen ezért semmiképpen sem lesz integráns része az alapfokú oktatásnak. Semmiképpen sem fogja szolgálni azt az egyébként kívánatos célt, hogy minden gyermekben megerősítse az alapvető készségeket. És az a rossz hír – mert úgy tűnik, egyes szülői csoportok ebben a félreértésben vannak –, hogy nem lesz a gyermek számára pihe-puha átmenet sem az iskola előtt.
Érdemes részletesen végig gondolni, hogy miért nem. Számos szakmai szereplő – , például a Szülői Hang vagy a Magyar Óvodapedagógiai Egyesület – azzal érvelt, hogy az iskola-előkészítőként definiált évfolyam egyáltalán nem szolgálja a kisgyermekek érdekeit, hiszen az óvodában – kötelezően – eltöltött 3 év alatt ez folyamatosan történik, pont ennek az életkornak a sajátosságaira, pedagógiai feladataira felkészített óvodapedagógusokkal. A rugalmas beiskolázás gyakorlata éppen, hogy azt tette lehetővé, amit Rétvári Bence láthatóan egyáltalán nem ért: minden gyerek a neki megfelelő időpontban tudjon az iskola világába belépni, nem pedig erőszakoltan, eleve kudarcra ítélve. A szülőknek, akik érthető módon megörültek az átmenetnek megígért évfolyamnak, érdemes lenne azon elgondolkozni, hogy vajon mennyire teljesülhet a reményeik a biztonságos környezettel kapcsolatban, ha ugyanolyan iskolai tanítók lesznek felelősek az iskolaéretlen gyermekek felkészítéséért, akiket aggaszt az írás- és olvasástanítás erőltetett tempója, és vajon kapnak-e, lesz-e pénz és akarat őket felkészíteni a kifejezetten nem iskolás gyermekekkel való bánásmódra.
Magyarországon már nagyon régen nem beszélhetünk valóban egységes iskolarendszerről. Az oktatás szelektivitása, széttagoltsága, egyenlőtlensége - amely mélyíti a társadalmi szakadékot – már közhelynek számít. A 0. évfolyam csak arra jó, hogy ezt a széttagoltságot, a szegregációt növelje, mert ne gondoljuk, hogy akik a felzárkóztató osztályokban kezdenének, később bármikor is az „érettek” csoportjába kerülnének, és abban is legyünk biztosak, hogy igen hamar kialakulna valahogyan, hogy 0. évfolyamban a hátrányos helyzetű és a halmozottan hátrányos helyzetű roma gyerekek erősen felülreprezentáltak lennének.
Az oktatásirányítás indoklása szerint az intézkedés oka, hogy az elbírálás egységes legyen. Ennek szakmailag egyetlen mércéje lehet, mégpedig az, hogy minden döntés a gyermek érdekét szolgálja. És innentől kezdve pedig eleve kétes az egész módosítási eljárás: a gyermek érdekét az szolgálja, hogy az őt helyben ismerő, erre alkalmas szakemberek dönthessenek el az iskolára való alkalmasságáról.
De milyen problémát akar megoldani az Orbán-kormány a 0. évfolyammal? Azon kívül, hogy Rétvári Bencének fogalma sincs sem a közoktatásról, sem a fejlődéslélektani (vagy egyszerűbben, a gyermekekkel kapcsolatos) folyamatokról, ha nem a gyermeki érdekeket vették figyelembe, vajon mi mást?
Az Emmi erőforrás-politikája teljes kudarc. Elismeri a tárca vagy sem (Kásler Miklós tagadja), mi, akik benne élünk pontosan tudjuk, hogy hiány van. Hiány van óvodapedagógusból, pedagógusból – egy idő után már nem tűnik fel, hogy a biológia- matek- és nyelvtanár mellett már magyartanárt sem találni – hiszen a saját órájára sem ér rá az, aki helyettesít – gyógypedagógusból, minden olyan szakemberből, akinek ebben a közszolgáltatási rendszerben feladata lenne.
És mivel oktatásra költeni egyáltalán nem szeretnének, más módon kezelik azokat a helyzeteket, amely a saját hozzá nem értésüket mutató szabályozásból fakadnak, a statáriális módon kötelezővé tett óvodáztatás és iskoláztatás több gyereket jelent az óvodákban és iskolákban. Így ha valakiben megfogalmazódott már a kérdés, hogy a fentebb sorolt érvek ellenére vajon mitől életszerűbb, logikusabb az Oktatási Hivatalnak döntést hozni a tankötelezettség megkezdéséről, akkor jusson eszünkbe, hogy az Oktatási Hivatal rendelkezik részletes, területi, oktatásstatisztikai adatokkal, azaz ki más lenne alkalmasabb koordinálni a gyermekek elosztását a rendelkezésre álló erőforrások függvényében?
Összefoglalva: a közügyeink intézésével megbízott alkalmazottunk, az Orbán-kormány feladata az lenne, hogy olyan oktatási rendszert állítson össze és működtessen, amely minden gyermek számára biztosítja a rendszer alkalmazkodását a sokféle tanulási szükséglethez. 2010 előtt létezett egy szempont, amely szerepelt a kormányzatot orientáló dokumentumokban: a gyermek mindenek felett álló érdeke. Ezt a mondatot 2010-ben kitörölték, és valóban, nem történt semmi azóta az oktatásban, ami a gyermekek érdekeit vette volna figyelembe. Most családok ezreinek fogalma sincs arról, hogy mi történik majd a gyermekükkel tavasszal, ahogyan azoknak az ezreknek sem, akik a középfokú beiskolázás időszakában vannak. És mindezt amiatt, mert a kormányzati politikusok még mélyebbre menekülnek a saját alkalmatlanságuk létrehozta útvesztőben. A gyerekeken keresztül.
A szerző a Civil Közoktatási Platform szóvivője.
