Nyugdíjhomály – Orbán Viktor megvalósította a ravaszkodós finanszírozást

2019. április 29. 06:12 - szerző: Lakner Zoltán

Továbbra sem lesznek egyéni nyugdíjszámlák, mondta a Miniszterelnökséget vezető miniszter a legutóbbi kormányinfón. Korábban az Emmi államtitkára úgy fogalmazott, „nem értelmezhető” a munkavállalók által egykor a magánnyugdíjpénztárban felhalmozott összeg jóváírása egy társadalombiztosítási egyéni számlán. Csakhogy ezt a jóváírást maga a kormány ígérte meg a magánnyugdíjrendszer lerohanásakor. Az sem megnyugtató, hogy a befizetett járulékokról tájékoztató társadalombiztosítási nyilvántartásban nem érhetők el a 2013 előtti adatok.

Nincs itt semmi látnivaló – nagyjából ez a hozzáállás jellemzi a kormány magatartását a nyugdíjrendszerrel kapcsolatban évek óta. A 2010–2011-ben megígért társadalombiztosítási egyéni nyugdíjszámlák témája azért merült fel ismét, mert Mesterházy Attila MSZP-s országgyűlési képviselő írásbeli kérdéssel fordult az Emberi Erőforrások Minisztériumához, azt firtatva, tervezi-e a kormány, hogy korábbi ígérete szerint egyéni számlán tartsa nyilván a nyugdíjjogosultságot. Válaszában Rétvári Bence államtitkár – némi „nyolcévezés” kíséretében – azt írta, hogy „a társadalombiztosítás és a magánnyugdíjrendszer alapvető különbségéből adódóan a magánnyugdíjpénztári egyéni számlán felhalmozott összeg jóváírása a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben létrehozott egyéni számlán nem értelmezhető”. Ez a kérdés-felelet szolgáltatott alapot az ügy felvetéséhez a kormányinfón, ahol Gulyás Gergely szintén elutasította az egyéni számlák létrehozását.

Életkép - Budapest - Margitsziget
Fotó: MTI/Jászai Csaba

A felvetés elutasításában a kormánynak van már gyakorlata. Gulyás elődje, Lázár János egy 2015. októberi kormányinfón ütközött bele az egyéni számlák problémájába. Akkor erre azzal reagált, „miután igyekeztem kiképezni magam nyugdíjszámlaügyben, ami nem volt könnyű”, hogy kiselőadást tartott a társadalombiztosítási és a magánnyugdíjrendszerben használt egyéni számla különbségéről. Következtetése az volt, hogy a társadalombiztosítási számla nem arra való, „amit számon kérnek rajtunk, hogy a magánnyugdíjpénztárral kapcsolatos megtakarításokat nyilvántartsa, ez ezzel összeegyeztethetetlen, ennek a rendszernek nem ez a célja”, s ezt követelni „nem értelmes”.

A kormányzati érvelés alapja, hogy a felosztó-kirovó elven működő társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben a folyó befizetésekből fedezik a folyó kiadásokat, vagyis a jelenleg aktív korosztályok járulékaiból fizetik a mostani nyugdíjasok – a befizetők korábbi nemzedéke – járadékát. Az elosztás logikája tehát nem az, hogy mindenkinek a saját befizetése fial hozamot, hanem generációk közötti átcsoportosítás történik.

De így sem képtelenség az egyéni számla a társadalombiztosításban, hiszen a befizetés és a későbbi nyugdíj mértéke között van kapcsolat: a befizetett járulék összege és a szolgálati évek meghatározó szerepet játszanak a nyugdíjszámításban. A befizetések és a várható nyugdíj összege közötti kapcsolat számontartható, még akkor is, ha ténylegesen nem a saját pénzét kapja vissza a munkavállaló, amikor nyugdíjba megy. A kalkulációt befolyásolhatják szolidaritási szempontok is azáltal, hogy figyelembe veszik például egy-egy szakma nehezebb munkakörülményeit, vagy rögzítenek egy olyan minimumot, aminél kisebb nyugdíjat nem lehet megállapítani. A nyugdíjrendszer kialakításakor mindig a biztosítási és a szolidaritási elv keverési aránya a fő kérdés. Az egyéni számla általában a biztosítási elv erősítését szolgálja, vagyis azt, hogy szorosabb legyen az összefüggés a befizetett járulék és a később igénybe vehető nyugdíj összege között.

Sokáig pontosan ez volt a Fidesz álláspontja nyugdíjügyben. 2010 januárjában Varga Mihály a svéd modellel példálózott az akkori Figyelőnek nyilatkozva. Márpedig e modellnek része – amint arról egy tanulmányában Semjén András közgazdász írt –, hogy a befizetéseket „személyre szóló, ellenőrizhető egyéni nyugdíjszámlákon írják jóvá”. Igaz, Varga nagyon gyorsan kimenekült saját nyilatkozatából, mondván, a svéd modellből csak Ibrahimovic leigazolását tartaná kívánatosnak.

Igen ám, de az első Orbán-kormány az egyéni számlákra való átállás szándékát 2001 nyarán egy informális kormányülést követően már bejelentette. Néhány nappal később a területért felelős kormánytag, Harrach Péter szociális és családügyi miniszter a parlamentben ezt mondta erről: „Az állami nyugdíjrendszerben minden munkavállaló saját számlán gyűjti a befizetett nyugdíjjárulékot, aminek három előnye van. Az egyik az, hogy folyamatosan figyelemmel tudja kísérni a befizetéseit. A másik, hogy a nyugdíját majd a befizetés arányában fogják megállapítani (…) Ezeket (…) a kormány természetesen megalapozta azzal, hogy a koncepció kidolgozása előtt felmérést végzett a társadalmi igényről. Ez pedig azt igazolja, hogy az érintettek több mint 80 százaléka az említett saját számla bevezetését helyesnek ítéli meg.”

Úgy tűnik tehát, a Fidesz és csatolt részei akkoriban képesek voltak értelmezni a társadalombiztosítási egyéni számla fogalmát. A KDNP 2007-ben benyújtott egy kompakt nyugdíjügyi törvényjavaslatot is, ami az állampolgári jogon járó alapnyugdíj koncepcióján kívül az egyéni nyugdíjszámlák bevezetését tartalmazta. Még az egyéni számlák hozamának kiszámításához javallt matematikai képletet is közölték. Meg kell jegyezni azonban, hogy a 2010-es – mindeddig utolsó – kormányprogramban az egyéni számlák témája nem merült fel.

Az Országgyűlés plenáris ülése
Fotó: MTI/Kovács Attila

Mégis, a korábbi Fidesz-törekvések ismeretében látszott realitása annak, hogy a magánnyugdíjpénztárak elleni támadást követően az állami felügyelet alá vont pénzek jóváírása megtörténjen a társadalombiztosításon belül. Orbán Viktor akkoriban azt mondta, „2011 végére az állami nyugdíjrendszer át fog állni az egyéni számlán vezetett rendszerre”. 2010 decemberében a nyugdíjreformról szóló kormányhatározat rögzítette: „a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe átlépő magánnyugdíjpénztári tag egyéni számlán nyilvántartott felhalmozott, nyugdíjcélú megtakarítása az átlépést követően egyéni számlán kerüljön nyilvántartásra”. A 2012-es Széll Kálmán Terv 2.0 a következőket tartalmazta: „A nyugdíjrendszerben további kiigazítások szükségesek, amelyek vizsgálata, ütemezése, illetve mindezek alapján az új szabályozás meghirdetése 2012-ben esedékes. Ennek keretében kell kialakítani a nyugdíjrendszerben az egyéni számlavezetést, illetve az egyéni várománynyilvántartást.”

Amit tehát a kormány jó ideje sértődötten visszautasít, azt nemcsak politikai nyilatkozatokban ígérte meg, hanem jogszabályba és cselekvési tervbe foglalta.

Amikor a kormány 2010 őszén egyik pillanatról a másikra közölte a közvéleménnyel, hogy a magánnyugdíjpénztári tagdíjat 14 hónapig magánál tartja az állam, majd pár nappal később bejelentette, hogy az állam „többé nem utal pénzt” a magánpénztárakba, hitelesítő ereje volt az ígéretnek, amely szerint az állampolgárok az addigi magánnyugdíjpénztári befizetéseiket a jövőben is a sajátjuknak tekinthetik.

Hogy valami ezzel nagyon nem stimmel, az persze már a történet kezdetén látszott. Egyebek mellett akkor, amikor a közel 3000 milliárd forintra rúgó magánnyugdíjvagyont a kormány a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alapba helyezte – tehát nem a társadalombiztosításon belül számolta el. Az alap létrehozásakor, 2011-ben az volt az újabb ígéret, hogy az itt felhalmozott pénzt kizárólag nyugdíjra és adósságcsökkentésre használják. Utóbbi persze jó cél, azzal együtt is, hogy vitatható, a lehetséges legjobb árfolyamon tették-e pénzzé az alap birtokába került értékpapírokat. Az azonban egészen bizonyos, hogy ugyanazt a pénzt egyéni nyugdíjszámlára helyezni és belőle egyidejűleg államadósságot finanszírozni nem lehet. Márpedig a nyugdíjvagyon kétharmadát adósságszolgálatra fordították 2015 elejéig, amikor a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alapot a kormány megszüntette, mondván, hivatását beteljesítette. A háromezermilliárdból megmaradt mindössze százmillió forint ekkor a költségvetésbe került, mint ahogy a központi büdzsébe korábban is átfolyattak már innen majdnem félezer milliárd forintot.

Ez pedig a kormányzati gyakorlat egy további jellegzetességére hívja fel a figyelmet. Amikor Varga Mihály a kormányváltás előtt a nyugdíjrendszerről beszélt, egyik legfőbb kritikája az volt a szocialista kormányokkal szemben, hogy azok évente több száz millió forintot tettek át a központi költségvetésből a társadalombiztosítási nyugdíjkasszába. Ennek nagyrészt valóban a magánpénztárak voltak az okozói: mivel hozzájuk került a munkavállalói járulékok meghatározott hányada, a folyó nyugdíjakat csak úgy lehetett kifizetni, ha a kormány kipótolta a társadalombiztosítás számára az onnan hiányzó járulékösszeget. Varga a költségvetés és a társadalombiztosítás közötti folytonos átjárást akarta megszüntetni, ami két módon volt lehetséges: vagy úgy, hogy szigorú takarékossági intézkedésekkel egyensúlyba hozzák a nyugdíjalapot, vagy úgy, hogy államosítják a magánpénztári vagyont.

A Fidesz egyik megoldásról sem beszélt a 2010-es választás előtt, de utána mindkettőt végrehajtotta. Amikor az egykulcsos adó bevezetése miatt hatalmas állami bevételek estek ki, az Orbán-kormánynak sürgősen pénzre volt szüksége, ezért döntött a magánnyugdíjvagyon bekebelezéséről. A magánpénztárak államosítása mellett fontos intézkedés volt a rokkantnyugdíjasok kipenderítése a nyugdíjalapból. Ez már csak azért is döbbenetes húzás volt, mert a kötelező magánnyugdíjrendszert érő egyik fő szakmai kritika az volt, hogy nem folyósít rokkantnyugdíjakat, az erre rászorulókat visszaküldi a társadalombiztosításba. Ehhez képest a Fidesz magából a társadalombiztosításból száműzte a rokkantellátást, amit Szikra Dorottya szociálpolitikus történelmi fordulatként aposztrofált egy írásában, emlékeztetve arra, hogy a megváltozott munkaképességgel kapcsolatos ellátások 1928 óta a hazai társadalombiztosítási rendszer részét képezték.

A miniszterelnök 2011 elején úgy nyilatkozott, véget kell vetni annak a „ravaszkodós keresztfinanszírozásnak”, hogy a nyugdíjkasszából szociális ellátásokat és idő előtti nyugdíjba menetelt finanszíroznak. A rokkantsági kassza kiszervezése és a rokkantság felülvizsgálatának sokszor megalázó procedúrája után ugyan a nyugdíjkassza valóban egyensúlyba került, a rokkantellátást viszont egyszerűen csak más költségvetési soron számolják el. Szikra Dorottya arra is rámutat, hogy „a társadalombiztosítási alapok függetlensége mára eltűnt, azok a költségvetés »fiókjává« váltak, hasonlóan az államszocialista időkhöz”.

Ami a nyugdíjalap egyenlegét illeti, egy széles körben elfogadott, számos szempont figyelembevételével készített modellszámítás szerint – ezt Bajkó Attila, Maknics Anita, Tóth Krisztián és Vékás Péter publikálta a Közgazdasági Szemlében – „a kiadások először 2026-ban haladják meg a bevételeket, és ettől az évtől kezdve (…) a nyugdíjrendszer egyenlege folyamatosan negatív is marad”. Erre utalhatott Gulyás Gergely, amikor a kormányinfón azt mondta, a nyugdíjkassza fenntartható a 2020-as évek közepéig, a kormány egyelőre nem tervez intézkedést. Csakhogy a nyugdíjrendszer kifejezetten igényli a hosszú távú tervezést. Semjén András a Svédországról szóló tanulmányában arról is írt, hogy az ottani 1996-os nyugdíjreform első lépését 1984-ben tették meg, akkor kezdődött a helyzet felmérése, a megoldandó problémák azonosítása.

Otthonosabban mozognak az idősek a digitális világban
Fotó: MTI/Balázs Attila

Nem úgy tűnik, hogy a magyar kormány a társadalombiztosítás szisztematikus átvilágításán gondolkodna, miközben több ötlete érinti a nyugdíjrendszert, így például a szelektív termékenységösztönző politika bővítése hatással lehet a demográfiai folyamatokra. Emellett a Pénzügyminisztérium nemrég a nyugdíjcélú állampapírok bevezetéséről döntött. A Magyar Nemzeti Bank 330 pontos versenyképességi programjában a nyugdíj kapcsán az „alanyi jogú tagság a kiegészítő alapokban” ötletével állt elő. Ez abban különbözik a korábbi kötelező magánnyugdíjtól, hogy nem a társadalombiztosítási járulékból csípné le a befizetést, hanem azon felül várna pluszpénzt a munkavállalótól, s nem kötelező lenne a belépés, hanem automatikus és erősen ösztönzött, hogy minél kevesebben döntsenek a kilépés mellett. A kormány mindegyik idevágó ötlete azokat segíti igazán, akiknek magasabb a jövedelmük, jut pénzük nyugdíjcélú megtakarításra a járulékfizetésen felül.

Ami még ezenkívül állandó, az a kormányzati kommunikáció homálya a nyugdíj kapcsán, s ennek afféle állatorvosi lova az egyéni számlák kérdésköre. 2010 őszének viharos napjaiban Selmeczi Gabriella már előállt azzal, hogy az egyéni számla voltaképp a nyilvántartást szolgálná, „az lesz a fő funkciója, hogy mindenki pár perc alatt világosan lássa, hogy hol tart, mennyi a szolgálati ideje, mekkora átlagkereset után kell majd kiszámolni az öregségi nyugdíjat”.

A nyilvántartási célú számlák belengetésével az Orbán-kormány semmi egyebet nem tett, mint végrehajtotta az 1997-es nyugdíjtörvények egyik előírását. Az egyéni nyilvántartási számlák ennek megfelelően 2013-ban létre is jöttek, ám azonnal kiderült, hogy ezen nincsenek feltüntetve a korábbi magánnyugdíj-befizetések. Amikor egy sajtótájékoztatón erről Rogán Antalt, akkori Fidesz-frakcióvezetőt kérdezték, válaszul azt mondta, mégpedig az Orbán Viktorral és Varga Mihállyal folytatott konzultációra hivatkozva, hogy „legkésőbb ez év végéig az egyéni folyószámla-vezetési rendszeren belül a korábbi, magánnyugdíjpénztárban teljesített befizetéseket jóvá fogja írni a kormányzat”.

Azóta hat év telt el.

Nemrégiben az állami média arról adott tájékoztatást, hogy az állampolgároknak igenis van társadalombiztosítási egyéni számlájuk, amelyet az elektronikus ügyfélkapun keresztül bárki megtekinthet az államkincstár internetes oldalán. Csakhogy itt szó sincs a szolgálati idő nyilvántartásáról meg a majdani nyugdíj kiszámításának módjáról, pláne a régi magánnyugdíjpénztári befizetések nyomon követéséről. Mindössze azt láthatjuk ezen a felületen, hogy 2013 óta milyen nyugdíjjárulék-befizetéseink voltak.

Bár a kormány megpróbálta utólag átalakítani az emlékeket azzal kapcsolatban, hogy mit ígért az egyéni számlák ügyében, valójában sem a korábbi verzió („saját” pénzt tartalmazó társadalombiztosítási egyéni számla), sem a későbbi verzió (teljes körű áttekintést nyújtó, tájékoztató jellegű egyéni számla) nem bizonyult igaznak.

A nyugdíjak megvédése a kormány számára valójában azt jelentette, hogy belenyúlhasson a társadalombiztosítás fiókjaiba, amikor csak akar, és erről ne kelljen számot adnia. Ezt a tervét maradéktalanul teljesítette