Nagy Imre sírja – Darázsfészekbe nyúlt a 301-es parcella újratérképezője

2019. június 16. 07:35 - szerző: Kurcz Béla

„Tudtam, hogy megtalál” – mondta Pajcsics József rendőr ezredes, amikor Kurcz Béla, a Magyar Nemzet újságírója telefonon felhívta 1989 májusában a Gyorskocsi utcában, ahol egykor a titkos Nagy Imre-per is zajlott. Akkoriban már hónapok óta írta A 301-es parcella című, nagy figyelmet kiváltó sorozatát, kitaposván a rendszerváltáshoz vezető egyik bekötőutat. Egy lépéssel mindig a Németh-kormány előtt járt, ez biztosította a túlélését. Meg a nyilvánosság. Elnyerte érte a Magyar Újságírók Szövetségének nívódíját, és kitüntette Göncz Árpád köztársasági elnök is. Most, az újratemetés harmincadik évfordulóján ismét megszólaltatta a rendőr ezredest, aki annak idején azt a feladatot kapta, állapítsa meg, hol vannak Nagy Imrének és mártírtársainak a sírjai. Pajcsics József legfrissebb visszaemlékezése következik.

Inkább azt kellett volna mondanom akkor: számítottam rá, hogy megtalál. Ön foglalkozott szinte mindennap a témával a Magyar Nemzetben, nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb eljut hozzám is, a gyújtózsinór végére. Még az újratemetés előtt. Pallagi Ferenc vezérőrnagytól, főcsoportfőnöktől kellett engedélyt kérnem, hogy nyilatkozhassak.

Sokszor föltettem a kérdést magamnak, miért pont én kaptam az utasítást és a hálátlan feladatot, hogy találjam meg a nyughelyeket. Harangozó Szilveszter altábornagy hivatott magához 1988 májusában. Akkoriban osztályvezető-helyettes voltam, alezredesi rendfokozatban, a jogi alosztály, törzs alosztály vezetőjeként az anyagi-pénzügyi területtől a jogi véleményezésig terjedt a hatásköröm. A főnököm éppen szabadságom volt, a miniszterhelyettes pont ekkor kereste őt. Kérdezte, ki a helyettese, hát én voltam. Parancsot kaptam, hogy keressem fel. Négyszemközt a lelkemre kötötte, senkinek sem beszélhetek erről, még a főnökömnek sem. A feladat az volt, hogy menjek ki az Új köztemető legtávolabbi szegletébe, a 301-es parcellába, és a sírfeliratok alapján keressem meg, hol vannak eltemetve az 1958-os Nagy Imre-perben kivégzettek (Nagy Imre, Gimes Miklós és Maléter Pál). Szilágyi Józsefről és Losonczy Gézáról nem tett említést. Erről kézzel, nem a titkárnővel gépeltetve írjak jelentést, és borítékban, szigorúan személyesen neki küldjem el a belső postával.

Fotó: Fortepan

Még azt is hozzátette, hogy ne a temető főbejáratán menjek be, hanem a büntetés-végrehajtás külön kapuján. Azt várta el, hogy konspiráltan, álcázva keressem fel a parcellát. Abszurd utasítás volt, hiszen tudnia kellett, nem úgy van, ahogy előadta. Nem voltak sírfeliratok, sem hantok. Ő, aki évtizedekig volt a belső elhárítás munkatársa, majd lett a vezetője, később miniszterhelyettes, ne tudta volna, milyen állapotok uralkodnak a 301-es parcellában? Csak azt tudom feltételezni, azért adta ki az utasítást nekem, hogy nem voltam ugyan kezdő, de majd írok egy jelentést, és arról számolok be, hogy nem tudtam átvágni a gordiuszi csomót.

Aztán kiderült, hogy a nyolcvanas évek elején egy kollégám, Könczöl István már megkapta ugyanezt a feladatot, és akkor eredménytelenül zárult le a vizsgálat. Több embert is kihallgatott, fogdaőröket is azok közül, akik 1961 februárjában titokban kiásták a Kisfogház udvaráról a tetemeket, és átvitték a 301-es parcellába. A börtön elhárítási alosztályának vezetője, Potecz Sándor alezredes vezette ezt a csoportot. Ő is kézzel írt jelentésben számolt be, hogy kihantolták, átvitték, majd két sírba temették el a három személyt. Könczöl azt is tudta, hogy ez nagyjából a temető legtávolabbi sarka, vagyis a 301-es parcella, de hogy azon belül hol, annak kiderítése nem sikerült. Tűt keresett a szénakazalban. A parcellában átláthatatlan körülmények uralkodtak, annyira megnőttek a bokrok, a fák, hogy el sem lehetett igazodni. Harangozó még azt is utasításba adta, feltétlenül gyalog menjek a parcellához. Odamentem a főbejárathoz, leállítottam az autót, és megnéztem a temető térképét. Láttam, hogy nagyon messze van, beültem az autómba, s azon a girbegurba, rossz földúton, az emlékezetemre támaszkodva odazötyögtem a 301-eshez. Akkor még megvolt a régi parcellakő, amely később eltűnt.

Megállapítottam, hogy itt aztán nem lehet eligazodni. Erről saját kezűleg írtam jelentést, borítékba tettem, jelezvén, hogy szigorúan titkos, különösen fontos, kapja Harangozó altábornagy. Csend következett. Még örültem is, hogy békén hagynak, mert nem létezik, hogy a feladatot végre lehet hajtani. Eltelt pár hét, és megint telefonon jött az utasítás, a szokásos stílusban. „Na, Pajcsics elvtárs, nosza, lásson hozzá! Saját belátása alapján, legjobb tudása szerint járjon el!” – szólt a konkrét utasítás.

Először arra kértem engedélyt, hogy betekinthessek a Nagy Imre-per iratanyagába. A dossziékat a Belügyminisztérium pincéjében, az irattárban őrizték egy páncélteremben. Amikor ott jártam, az osztályvezető-helyettes nem tágított mellőlem, míg tanulmányoztam az aktákat. Ráakadtam egy vékonyka dossziéra, amelyre azt firkantották rá kézzel, hogy „Darázsfészek”. Utólag jöttem rá, hogy az állambiztonsági irattár akkori vezetője vette ki az iratokból a Potecz-féle kézzel írott jelentést, hogy hová temették őket, vagyis hogy a 301-es parcella 23. sor 7-8. helyére ásták el a három embert. A jelentés még azt is tartalmazta, kik vettek részt az áthantolásban, nevek, rendfokozatok, nyolc-tíz tiszthelyettes. Volt még két térképvázlat is. Az egyik Szilágyi József eltemetésének színhelyéről, a másik Losonczy Géza nyughelyéről. A temető kerítését mutatta, és lépésben voltak megadva a távolságok.

Fotó: Pajcsics József

Felkerestem a Budapesti Temetkezési Intézet igazgatóját, de mint kiderült, szabadságon volt. A helyetteséhez fordultam, Ladányi Jenőhöz. Neki földmérő mérnök volt a szakmája. Mondom, van ott egypár sírhely, amelyeket meg kellene találnom, tud-e segíteni. Nem mondtam meg, kiket keresünk. Hát, felelte, persze, csak hozzak neki egy térképet a temetőről. Kiderült, hogy nekik csak az a sematikus vázlat állt rendelkezésükre, amely a mai napig is ott virít a temető bejáratánál.

Végül a földhivatalból sikerült megszereznünk az 1800-as évek végén kialakított sírkert eredeti tervrajzait. A Honvédelmi Minisztériumból még egy légi felvételt is előkerítettünk. Ladányi megtalált még két olyan nyugdíjas sírásót is, akik ott dolgoztak korábban a 301-esben is. 1988. július végén lehetett, amikor kimentünk. Nagyon meleg volt. Akkor már nem volt meg a 301-es parcellakő. Azt sem tudtuk, hol lehet a parcella kezdőpontja. Ladányi mégis kimérte a terepet saját kezűleg. Voltak segédmunkások is, azokat nem érdekelte, miért vagyunk ott. A két sírásó is megjelent. Ladányi levert egy hatalmas karót, hogy itt van az origó. A sírásók azt mondták, meg tudják mutatni, hol van a 23. sor, ha ismerik az origót. Az egyik lábfejmértékkel elkezdett araszolni, elment a bozótba, onnan befordult, majd azt mondta, itt a hely. Ott levertünk még egy karót. Utána megkértük a másikat, ő is lépje ki. Mit ad isten, ugyanott kötött ki.

Tehát nem találomra ásták annak idején a sírokat, ki volt jelölve a három személy sírja, két sírhelyen, mert Malétert és Gimes Miklóst egymásra temették. Akkor megmutattam a térképet Ladányinak, meg tudná-e mondani, hol lehet a másik két sír. Szilágyi és Losonczy nevét nem mondtam, ő meg nem kérdezte. Nézte-nézte a térképet, majd azt felelte, persze. Neki lehet nagymértékben köszönni, hogy sikerült. A betonkerítéstől indulva kilépte, és azt is kijelöltük. Készített egy vázlatot is, hogyha legközelebb kimegyek, tudjam, mit hol kell keresni. Azért egy kollégámat, Wágner Györgyöt bevontam a felderítésbe, ha bármi történne velem, „képben legyen”.

Jelentést készítettem, kézzel írva, hogy nagy valószínűséggel megtaláltuk a Nagy Imre-per elhalálozott áldozatait, de ezt már csak a feltárás fogja igazolni. Megjelentek visszaemlékezések arról, hogy ezután mi zajlott a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság ülésein. Ment a huzavona, de arról én semmit sem tudtam. Mondtam Wágner Gyurinak, hogy nem elég ez a térképvázlat, mert nagyon megnőttek a bokrok. Vettünk egy vödör festéket, és megjelöltük sárga színnel a kerítésen, hol vannak a sírsorok, hogy legalább azt tudjuk. Két-három hetente kimentünk, hogy memorizáljuk, tényleg hová kell lépni, hogy ismét megtalálhassuk a sírokat. Mentünk ki halottak napja előtt, és már messziről láttuk, hogy két ember ás a parcellában. Úristen, mondtam, ezek észrevették a karókat.

Fotó: Pajcsics József

Odaértünk, láttuk, hogy a két idős ember két repkénnyel befuttatott sírt tisztogatott lapáttal, kapával. Jó napot kívánok! – mondtam. – Mit tetszenek itt csinálni? Hát, felelte az egyik, a testvérét kivégezték 1955-ben, és ide lett eltemetve. Furcsának tűnt, hogy tudja, hová. Kérdeztem tőle, anélkül hogy bemutatkoztam volna, honnan tetszik tudni, mert mi is keresünk itt valakit, de nem akadunk a nyomra. Azt felelte, hogy az édesanyjuk a kivégzés napján lesben állt a temető kerítésénél. Ő figyelte ki, hogy két embert végeztek ki, és még aznap mind a kettőt elföldelték. Azt nem tudták eldönteni, ki melyik sírba került. Azóta is gondozták mindkét sírt, készítettek róla térképvázlatot is.

Még azt is meg tudták mondani, hányadik sor, hányadik sír, mert 1956. november első napjaiban az édesanyja kérte a Legfőbb Ügyészségtől, mondják meg, hol van eltemetve a fia, és valaki megírta, Kossuth-címeres pecséttel ellátva, hányadik sor, hányadik hely. A 15. sor volt. Nekem fontos volt ez az adat, mert ebben a sorban volt Losonczy Géza is. Elmondták az őrök, hogy miután fulladás következtében meghalt, a boncolást követő éjjel kellett elföldelni, 1957 decemberében. Két sír között ástak egy gödröt, oda temették el. Vagyis szabálytalanul. Kérdeztem tőlük, kaphatnék-e másolatot a térképvázlatról. Igen, mondták, csak adjam meg a címemet. Egy közömbös címmel szolgáltam, nyilván nem a BM-essel.

Azt is mondták, hogy korábban volt ott egy villanyoszlop is, a sorral egy vonalban. Odamentünk a kerítéshez, fölmásztunk. Már csak a betontalp volt meg, de így is jelezte az irányt. Végül elküldték a térképvázlatot meg azt a levelet is, amelyet a Legfőbb Ügyészségtől kaptak, olvashatatlan aláírással. Úgy emlékszem, Szabadfinak hívták a fiatalembert, akit kivégeztek. Losonczyt így sikerült pontosan behatárolni. Szilágyi József sírjának kutatása kapcsán megtaláltam, hogy a BV-ben vezettek egy kézzel írott füzetet, amely a kivégzettek listáját tartalmazta, a kivégzések idejét és az alumíniumbiléta számát. Abban az is le volt írva, hányadik sor hányadik hely. A temető parcellakönyvében pedig úgy találtam meg bevezetve, hogy NNF, vagyis név nélküli férfi, adatai a vizsgálati osztályon.

A kihantolások előtt a családok, hozzátartozók, a Történelmi Igazságtétel Bizottság élharcosai semmit sem tudtak rólam. Már tájékoztattam az egészről a főnökömet, aki szinte könyörgött, hogy ne is menjek ki oda. Mutasd meg nekik, és kész, mondta. Előző nap már kint jártunk a szakértőkkel, Kralovánszky Alán jött többekkel felmérni a terepet. Megmutattam a megjelölt sírhelyeket, ahová a karók voltak leverve. Később fémrudakat is levertünk Wágner Gyurival, azzal a szándékkal, ha netán történik valami váratlan fejlemény, fémkeresőkkel meg tudjuk találni. Azt javasoltam, hogy a kettős sírral kezdjük, mert ha ott valóban két személy maradványai vannak, akkor bizonyos, hogy jó nyomon járunk. De Kralovánszky úgy döntött, Nagy Imre sírjának feltárásával kezdi.

Előtte néhány hónappal, valamikor januárban szólt nekem a BV (Tari Ferenc volt az akkori parancsnok), hogy elkezdték megtisztítani a terepet, vágták ki a fákat. Mondtam, hogy azonnal álljanak le, mert nekünk azok szolgálnak iránymutatóként a térképeken. Ezért csak jóval később tették rendbe a parcellát, a feltáráskor ki is kellett vágni egy nagyobb fát, épp Nagy Imréék mellett, mert útban volt.

Akkor ott tudták, hogy én vagyok, aki megtalálta a sírokat, a nevemet is ismerték, mert bemutatkoztam. Nagy Imre leánya, Nagy Erzsébet nagyon megvetően nézett rajtam végig. Közöltem az orvos szakértőkkel, hogy eredetileg nem itt voltak eltemetve, mert tudtam, úgyis rájönnek. Rá is jöttek, mert olyan növényi maradványok voltak a koporsókban, amelyekből jól látszott, hogy másodlagos temetés volt. Még a sírásók is észrevették. Nem mondhattam meg, hogy a Kisfogház udvarán voltak elföldelve, kiselejtezett bútorokkal, szeméttel fedve. Wágner Gyuri meg ott süketelt, amikor megkérdezték, azt felelte, innen néhány kilométerre. Nagy Erzsébet meg a férje, Vészi János, de mások is úgy reagáltak, hogy a hatalom még mindig titkolózik. Igazuk volt, mert miért ne lehetett volna megmondani. Aztán Nagy Erzsébet, amikor megtaláltuk a miniszterelnök maradványait, azt mondta, nem fogadja el, mert aranyfogat találtak, és az édesapjának nem volt aranyfoga. Meg hogy a cipője nagyon jó állapotban volt, még a nejlonzokni is előkerült, s az apjának kisebb lába volt. A végén megnyugodott, amikor véget ért az orvosszakértői azonosítás.

Fotó: Pajcsics József

Vészi János, aki közvetített Nagy Erzsébet és köztem, amikor már túl voltunk a két sír megtalálásán, azt kérdezte, meg tudom-e mondani, ki van a Nagy Imre melletti sírban. Sikerült a temető főkönyvéből megállapítani, hogy egy gyilkosságért kivégzett ember. Bementem a II-III. kerületi bíróságra, és kiderítettem, hogy az egyik villában megölt egy idős házaspárt. Húsz év volt az irat tárolási ideje, már réges-rég letelt, de a pincében, a selejtezésre váró akták közt megtaláltam a teljes dossziét. Őt is kihantolták, megkeresték utána a nővérét vagy a húgát, el akarja-e vitetni onnan a holttestet, de nem akarta, úgyhogy ott maradt.

A Hősök terén nem voltam ott, a televízión néztem a megemlékezést. Amikor átvitték őket a 301-es parcellába, oda nem akartak beengedi, mert volt egy őrség, az MDF biztosította hozzá az embereket. Szerencsére meglátott messziről Hegedűs B. András, mert vele tartottam a kapcsolatot, és invitált, hogy menjek. Meghívást kaptam a Budai Vigadóban rendezett esti fogadásra, oda is elmentem. A kihantolás befejezésekor Borics Gyula államtitkár meghívott a dolgozószobájába egy konyakra. Jelenlétemben felhívta Földesi Jenő miniszterhelyettest, és elismerően szólt a munkámról. A többi néma csend. Ki tudja, ha nem lett volna rendszerváltás, talán még el is marasztalnak.

Megírtam az egész történetet, a Belügyi Szemlében jelent meg 1992-ben. Nem kérte senki, nem engedélyezte senki, akkor már készültem távozni a rendőrség kötelékéből, úgy éreztem, számadással tartozom. Nem szólt senki egy szót sem, azt se, hogy jó, azt se, hogy nem kellett volna. De önnek ezt már 1989 májusában elmondtam, és megjelent a Magyar Nemzetben. Mindenki meg volt döbbenve. Az újratemetés előtt egy vagy két héttel.