Múlt idő

– Az, hogy egy diktatúrának az önigazoláshoz szüksége van a múltra, érthető, de miért rángatja elő a magyar demokrácia is már több mint huszonöt éve?

– Minden rendszer törekszik arra, hogy elhelyezze magát a történelemben, és ez a múlt értelmezése nélkül nem megy. A kérdés az, melyik rendszer milyen múltképet konstruál magának. Kiegyensúlyozott fejlődést maguk mögött tudó társadalmak általában erős kohéziójú és az alapértékekben egyetértő identitásközösségekkel rendelkeznek. Napnál világosabb, hogy a magyar nem tartozik ezek közé. 1989–90-ben azt gondoltuk, hogy a nemzeti ünnepek megváltoztatásával, a Budaörsi úti szoborparkkal és az utcanevek átírásával tiszta vizet öntöttünk a pohárba. 2010 után azonban kiderült, hogy ez nincs így. A jobb- és baloldali emlékezeti közösségek egymás diszkreditálására törekvő régi keletű harca napjainkban már súlyosan rombolja a társadalom mentális állapotát.

– De miért a Horthy-korszak került elő, miért nem a Kádár-éra? Hiszen az utóbbival kapcsolatban több generációnak lehet kibeszélni való élménye.

– A Horthy-korszak egy máig feldolgozatlan traumatikus eseménnyel kezdődött és egy másikkal fejeződött be: Trianonnal és a holokauszttal. Az államszocializmus éveiben többé vagy kevésbé mindkettő tabutéma volt. Úgy látszik, hogy ezek kibeszélésére még nem volt elég idő és mód. A Horthy-rendszert az 1980-as évekig differenciálatlanul fasizmusnak, vezetőit pedig fasisztáknak bélyegezték. Ez sokak számára elfogadhatatlan volt és ma is az. Kutatóként annak idején én is sokszor feltettem magamnak a kérdést: ha a Horthy-rezsimre azt mondjuk, hogy diktatúra volt, akkor minek nevezzük a Rákosi- vagy a Kádár-rendszert?

– Ha viszont demokrácia volt, minek nevezzük Nagy-Britanniát?

– Sohasem állítottam, hogy demokrácia volt, sőt mindig vitatkoztam azokkal, akik a rendszerváltás óta annak nevezték. Minden munkámban autoriter rendszernek vagy korlátozott parlamentarizmusnak tituláltam. Ezt egyébként nemcsak én, hanem hazai és külföldi kollégáimnak túlnyomó többsége is így gondolja. Persze érteni vélem, hogy a mindig leegyszerűsítő emlékezetpolitikák és a korszakot különbözőképpen átélő egyéni emlékezők számára ez a szakmai megközelítés nem eléggé markáns.

– Ami teljesen érthető, ha egy sor társadalmi réteg felől nézzük, amelyek zsigereiben ott él Orgovány, a föld nélküli parasztok nyomorúsága, a munkásellenes, a baloldalt üldöző politika, a numerus clausus, a zsidótörvények, a vidéki zsidóság deportálásához való hozzájárulás, a munkaszolgálat, a csendőri erőszak.

– Mindez a Horthy-korszak része, sőt fontos része. Mégis, ha csak erre szűkítjük le, történelmet hamisítunk. Nem feledkezhetünk meg a gazdaság teljesítményéről, amely a nehéz indulási körülmények ellenére biztosította a szinten maradást, a népiskolai programról, amelynek eredményeként megszűnt az írástudatlanság, a három vidéki egyetem, valamint egy sor gimnázium és polgári iskola építéséről, továbbá az állami szociálpolitikáról, ezen belül a nyugdíjjogosultság kiterjesztéséről, a fizetett szabadságról, a nyolcórás munkaidő bevezetéséről az iparban és így tovább. Utóbbiak vallási vagy faji diszkrimináció nélkül minden érintettre vonatkoztak. Természetes, hogy az emberek minderre másként emlékeznek. A történész azonban éppen attól történész, hogy – mint Paul Ric?ur írja – nem enged „a sérült és mások szerencsétlensége iránt néha vak emlékezetek egymással versengő követeléseinek”, hanem távolságtartóan és több szempontból vizsgálja kutatási tárgyát.

– Ezt nem vitatom, de a mérleg nyelvét nem nyomja le inkább a kiszolgáltatottság és a szenvedés? Nem mérgezi ez meg a korszak pozitív hozadékait is?

– De igen. Nem vitatható: sokkal jobb lett volna, ha az 1914 előtti állampolgári jogegyenlőség megmarad, ha nem emelődik állami szintre a vallási, majd a faji diszkrimináció, s ha mindez nem torkollik az 1944-es deportálásokba.

– A Fidesz-féle emlékezetpolitika 1944. március 19-ét tekinti olyan korszakhatárnak, amely után minden felelősség a megszálló németeké, tehát a deportálásokért is. Itt arra az érzésre játszik rá, hogy „mindig áldozatok voltunk, hogy lennénk hát bűnösök”?

– Történelmünk során tényleg sokszor voltunk áldozatok, de – ahogy Trianonnal kapcsolatban írom is – az illúzióktól terhes önsajnálatot ennek ellenére éppúgy el kell kerülnünk, mint a mazochista önostorozást. A Szabadság téri emlékműről ugyanez a véleményem. Bár a deportálásokra a német megszállás nélkül nem került volna sor, azok gyors és akadálytalan lebonyolítása elképzelhetetlen lett volna a magyar közigazgatás aktív részvétele nélkül. A műalkotás szimbolikája tehát, amely Magyarországot áldozatként mutatja be, félrevezető és önfelmentő.

– Ez kivetíthető a Horthy-korszak iránti igazi vagy felülről vezérelt nosztalgiák egészére is?

– Azt hiszem, hogy a társadalom nagyobb része egyáltalán nem foglalkozik azzal, amiről mi most beszélgetünk. A szimbolikus politika helyett inkább anyagi gondjainak enyhítése érdekli. Ami az állami emlékezetpolitikát illeti, úgy látom, hogy 2010 óta a közelmúlt és a félmúlt újragondolásának újabb hulláma vette kezdetét. Ennek lényege a polgári radikális, agrárszocialista és szociáldemokrata hagyományvilág háttérbe szorítása, illetve elhalványítása, s az annak idején politikai ellenfelüknek számító konzervatív, sőt alkalmanként jobboldali radikális irányzatok rehabilitálása, emblematikus alakjainak előtérbe állítása és példaképpé emelése. A Parlament előtt a Kossuth tér átrendezése és ennek részeként Károlyi Mihály szobrának eltávolítása, valamint Andrássy Gyula és Tisza István régi szoboralakjainak helyreállítása és elhelyezése, továbbá Bethlen István egész alakos szobrának felavatása a Várban ugyanúgy ezt a célt szolgálta, mint az utcanévadás újragondolása és az elnevezések akadémiai engedélyeztetése, az irodalmi kánon felülvizsgálata, s legutoljára a már említett Szabadság téri emlékmű. Horthy rehabilitálására azonban semmiféle kormányzati szándékot nem érzékeltem. Ez a Jobbik régi törekvése. Azt, hogy a Kossuth téri Károlyi-szobrot el kell távolítani és helyére Horthy-szobrot kell állítani, a Jobbik vetette fel még 2007-ben. Javaslatuk első fele megvalósult, a második azonban nem. Helyette a régi Tisza-szoborcsoportot állították helyre.

– Nekem továbbra is zavaros, hogy a Fidesz mit akar a Horthy-korszaktól, mit szeretne kimazsolázni belőle, illetve, ha a névadót nem vállalja, miért hallgat cinkosan.

– Erről a kormányt vagy a kormány emlékezetpolitikusait kellene megkérdeznie. Nekem erről semmiféle pozitív tudásom nincs. Abban azonban biztos vagyok, hogy a „kultúrharc” folytatása nemcsak emlékezetpolitikai szempontból káros, hanem a társadalom számára is nemkívánatos következményekkel járhat. Könnyen bekövetkezhet – s ennek már ma is vannak jelei –, hogy az ifjabb generációk évekre, sőt évtizedekre olyan ideológiák befolyása alá kerülnek, amelyeknek a rendszerváltás szellemi-etikai alapjául szolgáló humanista embereszményhez és a demokratikus világfelfogáshoz nagyon kevés vagy éppen semmi közük sincs. A jobboldali demokratáknak ez éppoly kevéssé áll érdekükben, mint a baloldaliaknak.