Most dagonyázás folyik – Felcsuti Péter: A sztenderd közgazdasági és politikai elméletek kudarcot vallottak

2019. január 14. 07:22 - szerző: Ónody-Molnár Dóra

A kapitalizmus súlyos válságba került, számos ponton változtatásra szorul – mondja a 168 Órának Felcsuti Péter közgazdász. A helyzet annyiban hasonlatos az 1929–1933-as világválsághoz, hogy akkor a kapitalizmus alternatívájának a fasizmus és a kommunizmus mutatkozott, ma pedig a populizmus. Felcsuti Péter szerint a legfontosabb feladat a társadalmi egyenlőtlenségek bebetonozódásának a megakadályozása. A közgazdász lefordította A kapitalizmus újratervezése című kötetet, amelyben neves nyugati közgazdászok azt mérlegelik, hol kell beavatkozni a rendszerbe, például miként alakítható át a növekedés szerkezete.

– Sokan és sokféleképp magyarázzák, mi az oka a fejlett világban a populizmus térnyerésének. Népszerű tézis a kapitalizmus válsága. Meglehet, de a 2008-as összeomlásból már kilábalt az országok zöme. És most, amikor a populizmus épp szárba szökkenne Európában, jól mennek a dolgok, csökken a munkanélküliség, bővülnek a gazdaságok. Nem inkább identitáspolitikai válságról van szó?

– Tíz éve robbant ki a 2008-as válság. Ez, mint a nagy válságok általában, pénzügyiként indult, majd átalakult gazdasági válsággá. A közvetlen pénzügyi fenyegetettség gyorsan elmúlt, de a gazdasági válság elhúzódó recessziót, magas munkanélküliséget, alacsony beruházási tevékenységet hozott. A gazdasági válság menet közben széles értelemben vett társadalmi válsággá alakult át. A fejlett országok a közvetlen gazdasági válságon túljutottak, bár a beruházások szintje továbbra is alacsony, a társadalmi válság azonban, vagyis az, hogy az emberek mennyire fogadják el azt a formációt, amiben élnek, egyáltalában, mennyire képesek együtt, egymást elfogadva élni, velünk maradt. Ahogy a kínzó kérdések is: mennyire bíznak az emberek abban, hogy e társadalmi formáció alkalmas az életük jobbra fordítására, mennyire biztonságos, igazságos és jó? Ezek élő kérdések, s e tekintetben 2008 óta semmilyen előrelépés nem történt, sőt a társadalmi kiúttalanság érzése a nagy társadalmi csoportokban még föl is erősödött. Ezek a csoportok vesztesnek érzik magukat. Elbizonytalanodtak, csalódtak, mert azt, amit liberális kapitalizmusnak nevezünk, nem tartják igazságosnak, sem képesnek arra, hogy az általuk jogosnak tartott igényeket kielégítsék. Egy fél évszázada most élünk át újra egy olyan időszakot, amikor nagyon sok ember egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy a gyermekei jobban fognak élni, mint ő, márpedig ez a fejlődés alapvető mutatója. A fő okot az egyenlőtlenségek növekedésében érdemes keresni. Mert igen, valóban csökkent a munkanélküliség, de az nem mindegy, milyen állásokat kapnak az emberek. Egy korábban viszonylag jól kereső detroiti autómunkást, aki most esetleg a McDonald’s eladója, és jóval kevesebbet visz haza, nehéz lenne azzal vigasztalni, hogy csökkent a munkanélküliség, és örüljön, mert van állása. Érdemes észrevenni azt is, hogy nemcsak a pénzről beszélünk, hanem az önbecsülésről, az önértékelésről is. A foglalkoztatási számok nem beszélnek a foglalkoztatás szerkezetének változásáról. Lehet azt mondani, hogy van munkahely, csak azt nem teszik hozzá, hogy nem feltétlenül nyolcórás, nem feltétlenül állandó, hanem esetleg csak ideiglenes, részmunkaidős, határozott idejű állásokról beszélhetünk, amelyeket bármikor és következmény nélkül fel lehet mondani. Ezért az is tény, hogy az ilyen állásokban nagyobb fokú a kiszolgáltatottság, mint a „normális” munkahelyen. Vagyis az átfogó mutatók, amilyenek a munkanélküliségi adatok is, keveset mondanak arról, hogy konkrétan hogyan változnak a munka- és életkörülmények, így nem igazán alkalmasak arra, hogy kijelentsük, a válságnak vége van. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a válságnak nem akkor van vége, amikor a makrogazdasági adatok javulnak, hanem akkor, amikor az emberek többsége úgy gondolja, hogy a dolgok jó irányba változnak.

Fotó: Bazánth Ivola

– De a fogyasztási mutatók is javulnak. Lehet, hogy nagy a bizonytalanság a munkaerőpiacon, de közben valakik megvásárolják a méregdrága Audikat.

– Audit nem az átlagemberek vesznek, és igen, egyszerre van jelen a luxusfogyasztás bővülése és a szegénység, valamint a nélkülözés növekedése. A különbség drámai. Ebbe könnyen belefér az is, hogy számos, korábban luxusnak számító fogyasztási cikk valóban elérhető lett az alacsonyabb jövedelműek számára is. Ez utóbbihoz két dologra van szükség: az egyik a hitel, amiből ezek az emberek a fogyasztásukat finanszírozni tudták, a másik az ilyen fogyasztási cikkek árának relatív csökkenése, mely utóbbi a globalizáció pozitív hozadéka. A hitel nyilván csak átmeneti eszköz lehet, hiszen a kamatos kamat kíméletlen szabálya, hogy nem görgethetjük magunk előtt örökké az adósságot. A fogyasztásba azonban bele kell értenünk más javakat is, amilyen az egészségügyi ellátás vagy az oktatás, amelyek legalább annyira fontosak, mint a mobiltelefon. Ha az egyenlőtlenségeket ilyen széles értelemben nézzük – jövedelem, vagyon és életesély, életminőség –, akkor a helyzet a fejlett oszágokban nagyon kevés kivétellel az utóbbi két évtizedben drámaian romlott. És ha az emberek nagy csoportjai úgy érzik, hogy nem bánnak velük méltányosan, akkor az épp regnáló – jobb- vagy baloldali – elitet hibáztatják. Hihető alternatíva híján fogékonyak lesznek az egyszerű és könnyen érthető válaszokra, amelyeket összefoglalóan populizmusnak nevezünk. Mindegy, hogy az Egyesült Államokról vagy a nagyon liberális Németországról beszélünk, mindenütt előtörtek az egyszerű válaszokat kínáló, a világot fekete-fehérnek láttató politikai erők.

– Valóban, de a prosperáló gazdaság a társadalom minden szegmense számára esélyt kínál, azaz a magasabb jövedelműek fogyasztása lehetőséget teremt az alacsony jövedelműeknek.

– Ez jó esetben féligazság, rosszabb esetben inkább csak mese. Nyilván igaz az, hogy a nagyobb jövedelműek fogyasztásának része, hogy másokat foglalkoztatnak. De sem a bejárónői, sem a kertészi állás nem fizet túlságosan jól. Arra bizonyosan nem elég, hogy hosszú távon megoldja az ide tartozó társadalmi csoportok helyzetét. Az ilyen állások nem adnak annyi jövedelmet, amennyivel normális életet lehetne élni, például jó iskolában taníttatni a gyereket, vagy tisztességes egészségügyi ellátást biztosítani a családnak. És a dolog ennél is rosszabb: ha nőnek az egyenlőtlenségek, és az állam kényszerű takarékoskodásból vagy ideológiai megfontolásból nem vagy csak keveset költ közösségi szolgáltatásokra, oktatásra, egészségügyre, akkor a társadalmi mobilitás is lelassul vagy leáll. Híres mondás volt, hogy az Egyesült Államokban az utcaseprőből is lehet milliomos. Ez régóta már csak illúzió: a társadalmi mobilitási mutatók ott rosszabbak, mint Európában, ahol a helyzet szintén sokat romlott. Arról van szó, hogy a gazdag, magasan kvalifikált ember gyermekéből nagy valószínűséggel szintén gazdag, magasan kvalifikált felnőtt lesz, míg a szegény, rosszul iskolázott ember gyermeke nagy valószínűséggel szegény és rosszul iskolázott lesz. Frusztráló helyzet, ha az embereknek nincs esélyük arra, hogy változtassanak a saját vagy a gyerekeik státuszán. Így bebetonozódnak a társadalmi különbségek, ami azt jelenti, hogy a különböző társadalmi csoportoknak eltérőek lesznek az élményei és az, hogy mi fontos a számukra, és mi nem. Azoknak, akik megengedhetik maguknak, hogy a gyerekeiket jó színvonalú, fizetős iskolába járassák, jobb politikai érdekérvényesítő képességük van, mint a szegényebbeknek. És innen már csak egy lépés az, hogy ezek az emberek azzal lépjenek föl, hogy az állam ne herdálja el az adófizetők pénzét, ne szórja alacsony hatékonyságú közösségi ellátásra. Ez ördögi kör, amelyben az egyenlőtlenségek rögzítik a társadalmi különbségeket, és az elkülönült társadalmi csoportok közül az erős érdekérvényesítési képességgel bírók ezt az államgépezet működésében is kifejezésre juttatják. Az egyenlőtlenség nem egyszerűen erkölcsi kérdés. Nem csak arról van szó, hogy mi ezt esetleg nem tartjuk helyesnek. Az a tét, hogy a társadalom szétszakad-e, fennmarad-e a társadalom működéséhez minimálisan szükséges kohézió, vagy sem, fennmaradnak-e azok az alapértékek, amelyek a társadalmi csoportokat összekötik. A túlzott mértékű egyenlőtlenség ebben az értelemben súlyos, bátran egszisztenciálisnak nevezhető kihívás a mostani kapitalizmus számára.

– E bizonytalan közegben nehéz mit kezdeni azzal, ha Trump az eliteknek kedvező adócsökkentéssel és az Obamacare (a mindenkire kiterjedő egészségbiztosítás korábbi programja) kinyírásával kampányol. Az előbbi megvalósult, az utóbbi nem. A Brexitnél is látni: azok voltak kilépéspártiak, akik hosszú távon rosszabbul járnak, mint a kilépést ellenző, képzettebb, jobb módú városi polgárság. A racionalitás vagy az elemi érdek kevéssé jelent meg ezekben a döntésekben.

– Az Obamacare nagy tömegek ellenállását váltotta ki, és nem csak a jobboldalon, hiszen annak a húszszázaléknyi ellátatlannak, aki így egészségbiztosításhoz juthatott, közvetlenül a nyolcvan százalék állja a költségeit. Az adócsökkentés – ami a gazdagokat kedvezményezi – pedig Trump „kékgalléros” híveit nem érdekli. Őket az érdekli, hogy jött valaki, aki retorikájában elitellenes, megmondja a tutit, és kimond korábban okkal kimondhatatlannak tartott, de azért sok ember fejében ott lévő előítéletet kisebbségekről, bevándorlókról, nőkről. Úgy is fogalmazhatnék, hogy Trump, és persze nem csak ő – gondoljunk hazai viszonyainkra – a választók legrosszabb ösztöneire apellál. A választók többsége alapvetően érzelmi természetű döntéseket hoz, és most, amikor frusztrációt és elitellenességet éreznek, keresnek valakit, aki tudja a megoldást, ami egyszerű, csak végre kell hajtani. Hiszen ez a populizmus definíciója: tudom, mit kell tenni, ami nem bonyolult, csak annak hazudja a korrupt elit, és a végrehajtásához van elég elszántság bennem. De a populizmus nemcsak ebben hazug, hanem abban is, hogy hirdetői nem feltétlenül azt csinálják, amit ígértek. Orbán Viktor sem. Ő olyan társadalom- és gazdaságpolitikát épít, ami masszívan kedvez a felső 30 százaléknak, akik meg lent vannak, gondoskodjanak magukról, ahogy tudnak. Eközben folyamatosan a nemzet egészéről beszél, „konzultál” a választókkal.

– Nem arról van inkább szó, hogy a kapitalista formában működő országok kormányai folytattak rossz adópolitikát, rossz oktatáspolitikát és így tovább?

– Nem hiszem, hogy ez így lenne.

Fotó: Bazánth Ivola

– Az, hogy egy kormány milyen újraelosztást támogat, független a kapitalizmustól.

– A politikusoknak ritkán van önálló véleményük, inkább bizonyos ideológiákból, elméletekből merítik az elgondolásaikat. Igaz ez a szakpolitikákat illetően is. A nyugati országokban ma hatalmon lévő politikusok egyfajta, mondjuk úgy, sztenderd közgazdasági és politikai elméletek igazságait vallják, és megpróbálják az ezekből levezethető lépéseket jól-rosszul megvalósítani. Nekem úgy tűnik, hogy a bevett közgazdasági és politikai elméletek közül sok részben vagy egészben kudarcot vallott, mert láthatóan már nem tükrözi a nyugati társadalmakat jellemző valóságot. Természetesen vannak javaslatok arra, hogy ezeknek az elméleteknek miként kellene megújulniuk. Az általam fordított tanulmánykötet szerzői az uralkodó közgazdasági elméletek különböző részterületein javasolnak megújulást.

– Nem lehet a populizmus poszttraumásstressz-szindróma, megkésett reakció a 2008-as válságra?

– Vannak bizonyos analógiák. A legismertebb az 1929–1933-as válságé. Ez az analógia arról szól, hogy a kapitalizmusnak az épp akkor működő verziója súlyos kudarcot vallott. Mi most populizmusról beszélünk, akkor a fasizmusról és a kommunizmusról beszéltek, és mindkettőnek sok híve volt értelmiségi körökben is. Vagyis megjelent az alternatíva az akkor működő liberális, demokratikus kapitalizmussal szemben, ami egzisztenciális kihívással szembesült: képes-e átalakítani magát úgy, hogy az emberek elfogadják a maguk számára működőképes társadalmi formációként, vagy inkább más berendezkedést választanak? Más szavakkal: a kapitalizmus útkeresése az egzisztenciális válsággal szembesülve nem a mi korunk sajátja. Akkor is hosszú ideig tartott ez az útkeresés, ha a második világháborút is ideszámoljuk, több mint tíz évig. És rettenetes árat kellett fizetni ezért, miközben nem vitás, a kapitalizmus rátalált az új útra. A kihívások most sem kisebbek. Nincs kommunista-fasiszta fenyegetés, de van globális felmelegedés, terrorizmus, az európai projekt válsága. Jó lenne, ha a globális kapitalizmus megtalálná a kiutat, mert jó alternatíva nem nagyon látszik, a rosszaktól pedig a jóisten mentsen meg.

– Igen, de ahogy említette, a politikusok, a közgazdaság-tudomány fő áramát alakítók még a probléma felismeréséig sem jutottak el.

– Most a dagonyázás fázisát éljük, a viták korát, ahol a gyakorlattal senki nem elégedett, de az elméletben nincs változás. Viszont szükség lenne rá.

– Az útkeresést akár a globális felmelegedés is gyorsíthatja.

– A fenyegetések durvák, és nincs garancia arra, hogy az emberiség jó válaszokat ad. Ebben legfeljebb csak reménykedhetünk. Az Egyesült Államok például simán kilépett a párizsi klímaegyezményből, ami komoly visszalépés. A nagy erők tehát most mozognak, ütköznek, egyelőre látható haszon nélkül. De hangsúlyozom, épp egy folyamat kellős közepében vagyunk.

– Eddig a növekedés volt a sikeresség alapja. Nehéz olyan alternatívát találni, ami ne rúgná fel ezt az alaptételt.

– A kötetben van egy, a globális felmelegedéssel foglalkozó tanulmány, amelynek szerzője azt állítja: nem kell a növekedést megállítani, viszont a szerkezetét át kell alakítani. Ez tehát nem a doktriner környezetvédő álláspont, amely szerint nem kell fogyasztani, növekedni, hanem azt javasolja, hogy át lehet, illetve át kell alakítani a termelést, az elosztást és a fogyasztást úgy, hogy kevesebb legyen a felhasznált anyag, több az információ, és sokkal kevesebb a szén-dioxid.

– Ez szükségszerűen bekövetkezhet, hiszen a technológia fejlődése, a robotizáció szabadidőt, vagyis új igényeket teremt.

– Igen, és így olyan fogyasztói szokások jelennek meg, amelyeknek kevesebb az anyagtartalmuk. Hagyományos vásárlásnál be kell menni a légkondicionált áruházba, s az ehhez szükséges áram szén-dioxid-kibocsátással jár. Az internetes eladásoknál erre nincs szükség. Az e-könyvekhez sem kell papír. Az elektromos autókkal is hasonló a helyzet, vagy az olyan fogyasztói szokásokkal, mint például az autók közös – társas, bérleti alapú – használata. Át lehet tehát alakítani a termelés, az értékesítés és a fogyasztás módját úgy, hogy sokkal kevesebb anyagot használjunk fel, mégis egyre jobban éljünk.