A túlerő döntött Mohácsnál – Államadósság és suttogó propaganda a 16. században

2019. augusztus 29. 05:50 - szerző: Lakner Zoltán

Augusztus 29. az évfordulója az egyik legdrámaiabb magyar történelmi fordulópontnak, a mohácsi csatának. A vereség okairól és emlékezetéről beszélgettünk B. Szabó János történésszel, a Budapesti Történeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársával, aki résztvevője az MTA és a Pécsi Tudományegyetem Mohács 1526–2026 kutatási projektjének is. A csatáról szóló könyve eddig már három kiadást ért meg. A középkori politika a pártharcok, a propaganda és a pénz szerepét illetően nem sokban látszik különbözni a maitól, ugyanakkor éppen Mohács olyan strukturális változásokat ösztönzött, amelyek lehetővé tették az európai államoknak, hogy felvegyék a versenyt az Oszmán Birodalommal.

– Miért fordult ismét Magyarország felé az Oszmán Birodalom érdeklődése 1526-ban?

– Az oszmánoknak hosszú volt a memóriájuk, nem feledkeztek el a kudarcaikról. Márpedig Magyarország ellenállását százötven éven át nem tudták megtörni. Miközben a négy égtáj felé tágították a birodalmuk határait, azt az aktuális körülmények befolyásolták, hogy éppen mely iránynak volt prioritása. 1520-ban meghalt Szelim szultán, aki vallási okokból elkötelezte magát a keleti hódító politika mellett, a szunnita iszlám zászlóvivője volt a síitákkal szemben. Óriási sikereket aratott, amivel mérhetetlenül kitágította az Oszmán Birodalom lehetőségeit mind stratégiai, mind anyagi értelemben. Ez azonban népszerűtlen politika volt, mert hadseregének mostoha körülmények között, gyakran étlen-szomjan kellett hadakoznia más muszlimokkal, és a szultán iszonyatos teljesítményt követelt a katonáitól. Európa felé viszont csak alacsony intenzitású konfliktusokat vállalt, sőt, Szelim kifejezetten baráti viszonyt ápolt egy korábbi ellenséggel, Velencével. Elkezdődött tehát a kooperáció egyes európai hatalmakkal, a megosztásuk céljából. Ez folytatódott később Szulejmán alatt is, például a franciákkal és a protestáns hatalmakkal.

– És a keresztény hatalmak eszerint kaphatók voltak erre.

– Kaphatók voltak, ha kézzelfogható hasznot húzhattak az együttműködésből. Már Hunyadi Mátyás Magyarországának is voltak békésebb időszakai az oszmánokkal, amikor a király nem vette rossz néven, ha az átengedett oszmán csapatok a Habsburg-területeket dúlták Magyarország helyett.

Fotó: Merész Márton

– Szulejmán trónra lépésével ez az európai szempontból békésebb periódus ért véget?

– Az új uralkodót gyengekezű hercegként tartották számon, bizonyítania kellett tehát, hogy hódító apjának méltó örököse. Nyugaton pedig ott volt a meggyengült Magyar Királyság, amely külpolitikailag is elszigetelődött az 1520-as évekre. Velencét sikerült a törököknek korábban leválasztani, majd a Lengyel Királysággal is békét kötöttek, Rodoszt pedig elfoglalták. A magyarok oldalán ekkor már egyetlen hagyományos szövetségest sem lehetett felvonultatni, és akik meg támogatták volna az országot, messze voltak. A dinasztikus rokonság miatt a Habsburg-tartományokból és a modern államnak nem nevezhető Német-római Birodalomból lehetett számítani segítségre, de a birodalmi gyűlés összehívása, az adó megszavazása, behajtása, aztán a hadsereg kiállítása hosszú időbe telt. Szeptemberben lehettek volna itt a csehek, októberben a német katonák. Külföldről nézve lehetségesnek is tűnhetett, hogy a magyar hadsereg őszig kitarthat. De 1526-ban már nem húztuk addig.

– Mi volt a szultán célja az 1526-os hadjárattal? Hiszen ekkor még nem foglalja el a magyar területeket.

– Amikor 1521-ben az oszmánok elfoglalták Nándorfehérvárt, a Magyar Királyság elveszítette azt a déli bázisát, amely képes volt a törökök huzamosabb feltartóztatására. Innentől kezdve a törökök szinte akkor jönnek ide, amikor akarnak, és oda mennek, ahova csak akarnak. Hacsak nem vív velük a magyar hadsereg egy nagyszabású nyílt mezei ütközetet, csakhogy a cél éppen ennek elkerülése volt, mivel a legtöbb ilyen csatát elvesztettük már akkor is, amikor Magyarország még erősebb volt, az oszmánok pedig gyengébbek. 1526-ra tehát nagyon rossz stratégiai helyzet alakult ki. Időt kellett volna nyerni, hogy a külső katonai és pénzügyi segítség az országba érhessen, de a fontos végvárak elvesztése miatt nincs mivel időt húzni. A szultán pontos terveit nem ismerjük, de abból, hogy a csata után kerestette a magyar királyt, mert ajánlatot szeretett volna eljuttatni hozzá, arra lehet következtetni, hogy talán olyan megállapodást akart kikényszeríteni, ami Magyarország betagozódását jelentette volna az oszmán hatalmi rendszerbe, adófizető államként.

– Olyasmi lehetett volna a Magyar Királyság státusza, mint amilyen később az Erdélyi Fejedelemségé?

– Erdély jó példa arra, hogy később valóban kiépült az Oszmán Birodalom északi határán egy pufferzóna, amely oszmán kontroll alatt állt, legyen szó a külpolitikáról, a gazdaságról, a helyi uralkodó kiválasztásáról, miközben érvényesült azért valamilyen mértékű belső autonómia.

– Afféle „közelkülföld”, mint a későbbi szovjet vagy orosz befolyási övezetek esetében?

– Ahhoz hasonló. Erdélynek ebben a körülményekhez képest még nagy szerencséje is volt. Ha a Habsburgok birodalmi hálózata nincs jelen az Oszmán Birodalom nyugati szélén, akkor talán Magyarország is lehetett volna egy darabig Erdélyhez hasonlóan félig-meddig autonóm pufferország. Én hajlok is rá, hogy a szultán ekkor még csak ezt célozta meg. De ezt csakis azzal érhette el, ha döntő győzelmet arat a magyar hadsereg felett.

– Ha tehát úgy vesszük, nem is Buda 1541-es elfoglalása a török fennhatóság kezdete?

– Mohács után I. (Szapolyai) János még tizenöt éven keresztül uralkodott királyként. Ha a talpán marad a Habsburg-kihívással szemben, akár még a szultán és a francia király Habsburg-ellenes szövetségének részese is lehetett volna. Csakhogy 1528-ra kiszorult az országból, és már csak török segítséggel tudott visszatérni. A törökök 1529-ben megostromolták és elfoglalták az ellenkirály, Habsburg Ferdinánd zsoldosserege által védett budai várat, és visszaadták Szapolyainak. Ettől kezdve az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” oszmán csapatok lakták Budát, és oszmán flottatámaszponttá is vált. A várban kisebb-nagyobb janicsárkontingens állomásozott Szapolyai támogatására és szemmel tartására, és a török katonaság aktívan segítette Szapolyait a Ferdinánd elleni harcokban.

– Visszalépve még a mohácsi csata előzményeihez: miben állt a Jagellók Magyarországának gyengesége? Ez volt az egyik legjelentősebb közép-európai dinasztia, házassági szerződés révén Lajos király szövetségben állt a Habsburgokkal. Ezek kedvező adottságoknak tűnnek.

– A Jagellók idején nem gyengült meg annyira a királyi hatalom Magyarországon, mint azt sokszor hangoztatni szokták. Az elmúlt évtized kutatásainak egyik fontos eredményeként kezdünk sokkal reálisabb képet nyerni a Jagelló-korszakról, ami a török szomszédság nélkül akár a történelmünk egyik legvirágzóbb periódusa is lehetett volna. A Jagellókkal súlyosan kritikus beszámolók nagy része egy sajátos politikai helyzet terméke, a csatavesztés és a király halála után ugyanis új „pártok” alakultak.

– És velük együtt új magyarázatrendszerek születtek?

– Így van. A mohácsi csata a Jagellókhoz kötődő legszűkebb elitet jórészt fizikailag eltüntette, aki meg túlélte, sürgősen próbálta elfedtetni, hogy köze volt a dinasztiához. Nem is annyira Szapolyai bélyegezte meg a régi hatalmat, hanem a Habsburgok. Ez a saját legitimációjuk részét képezte: az előző, rossz kormányzattal, és persze Szapolyaival állították szembe a jó Habsburg-kormányzat képét.

– Milyen eszközök álltak rendelkezésre egy ilyen propagandaakcióra a 16. században?

– A legújabb kutatás azt mutatja, hogy tulajdonképpen ugyanazok, mint ma: tollforgató értelmiségiek, suttogó propaganda.

– Nyilván egy sokkal szűkebb politizáló közvéleményt kellett befolyásolni.

– Még ebben sem vagyok biztos. Létrehozták a propaganda köznyelvi változatait is. Információt nemcsak interneten vagy nyomtatott sajtóban lehet terjeszteni, hanem szóban is. Az emberek hajlandósága az összeesküvés-elméletekre pedig akkor is megvolt. Ez is csak egy pártharc volt, amelyben az egyik pártnak minden jó, ami a másiknak rossz.

– Említette a külföldi segélyeket, amelyek nehezen vagy egyáltalán nem érkeztek meg a csata előtt. A könyvéből kiderül, hogy valamennyi európai uralkodó úszott az adósságokban. Mi volt ennek az oka?

– Az évekig húzódó intenzív háborúskodásnak sehol nem voltak meg az anyagi alapjai. Tulajdonképpen az akkori háborúk szülték meg lassacskán a finanszírozás intézményrendszerét, ösztönözték a hatékonyabb adókivetést, adóbeszedést és a modern állam más funkcióinak kialakulását. De Mohács időszakában ebből még szinte nincs semmi. A kortársak közül VIII. Henrik az elkobzott egyházi javakat is felélte uralkodása végére. A Habsburgok V. Károly alatt pedig a fülükig eladósodtak. Egyetlen uralkodó nincs eladósodva Európában, és ez a szultán. Az oszmán kincstár éves bevétele több mint négymillió arany volt, míg a magyar királyé az újabb becslések szerint is csak négy-ötszázezer. Mi több, Fodor Pál új kutatásai szerint a tímárbirtokos katonaság fenntartására beszedett adót és a szultáni magánkincstár bevételeit is bele kellene számolni az oszmán állami bevételbe, ami ezzel együtt már tízmillió aranyra rúg. Mohács korában még V. Károly német-római császár, spanyol király éves bevétele is csak egymillió aranyat tett ki.

– Ahogy a könyvében írja, a törököknek nemcsak sok pénzük volt, de jól szervezett államuk is.

– A hadviselés és az ezt kiszolgáló intézményrendszer, a bürokrácia működtetése, az úthálózat karbantartása, a központi raktárak feltöltése nem oszmán innováció volt. Ők megörökölték, megtanulták és fenntartották ezeket. Amellett a török hadsereg jóval fegyelmezettebb is volt a keresztény csapatoknál.

– Ez azt jelenti, hogy a Jagellók hasonló problémákkal küszködtek, mint más európai uralkodók, de sokkal rosszabb földrajzi, stratégiai helyzetben voltak?

– Azok a struktúrák, amelyek mentén az európai keresztény államok szerveződtek, nem voltak versenyképesek az Oszmán Birodalommal szemben. Átalakulásukhoz hosszú időre volt szükség, és a szükségesség puszta felismerése nagyjából akkor kezdődött, amikor Magyarország Mohácsnál elbukott. A 16. századi Magyarország azért gyengült meg, mert szinte állandóan hadban állt az oszmánokkal, még ha ez a konfliktus jó ideig nem is volt túl intenzív. A Jagellók 1526-os veresége – ami óriási megdöbbenést váltott ki Európában – tulajdonképpen a negyedik oszmán háborújuk során következett be. Pusztán az, hogy a hadsereg hosszú éveken át ott van a déli határon, már önmagában kimerítette az erőforrásokat. Mondhatjuk, hogy a Jagellókhoz képest a Habsburgok innovatívabban uralkodtak, de nekik is újabb százötven évig tartott, amíg óriási európai összefogással legalább Magyarországról kiszorították a törököket.

– Mennyire volt egységes a török támadással szemben Magyarország elitje?

– Mindig vannak részérdekek. Az, hogy jön a török, egész másképp hangzik Szegeden, Pécsen, mint mondjuk Kassán. A 15. században például a kassaiak leélhették úgy az egész életüket, hogy Magyarország minden évben hadat visel a törökök ellen, de ők soha egyetlen törököt nem látnak. Előfordult, hogy amikor a király engedélyt kapott a pápától az egyházi kincsek beolvasztására, hogy pénzt verjenek belőlük, a felvidéki városokban kicsit egyezkedtek a királyi biztosokkal, ne kelljen már mindent beszolgáltatni. Szép dolog a szolidaritás, de mégiscsak a polgárok adták össze az aranyat, ezüstöt a templomi kegytárgyakra. Összességében azonban az újabb kutatások szerint – a több okból speciális helyzetű Horvátországon kívül – a Magyar Királyságban mindenki elég komolyan vette a török veszélyt. A hadra fogható nemesség valóban elment a háborúba, bár a pontos számokra vonatkozó kutatások még csak most folynak.

Fotó: Merész Márton

– A középkori viszonyokhoz képest a Mohács előtti csapatösszevonás kimondottan jelentősnek számít, mégis történelmi vereség lett az eredmény. Végül is mi döntötte ezt el?

– A török túlerő.

– A csatát övező tévhitek, legendák abból nyerik az erejüket, hogy ezt nehéz elfogadni?

– Úgy tűnik, a magyar lelki alkat nem tud ezzel mit kezdeni. Nincs olyan vesztes konfliktus, amellyel kapcsolatban abban maradt volna magával a magyar történelmi tudat, hogy az ellenség erősebb volt, ennek következtében legyőztek minket. Idén például Görgeynek kellett egy rehabilitációs kiállítást csinálni a Nemzeti Múzeumban, pedig kimutatásszerűen ismerjük, milyen erejű hadseregekkel nézett szembe 1849-ben a magyar honvédség. És ez innentől kezdve a mindenkori aktuálpolitika terepe. Mindig voltak, akik azt gondolták, politikai szempontból hasznos lenne a történteket máshogy elmesélni, mert abból nem nagyon lehet profitálni, ha azt mondjuk, az ellenség erősebb volt. Így például az, hogy Magyarország végzetét a Jagellók gyengesége meg a nemesség széthúzása és passzivitása okozta…

– …beleillett a Habsburg-narratívába.

– Nemhogy beleillett, hanem, ahogy Tóth Gergely nemrég kimutatta, tulajdonképpen ők teremtették meg. A legújabb kutatásunk egészen élesen rávilágított: az is a kérdés, miről szól a történész mestersége. El kell ismételnie, amit egy rég elmúlt politikai szituációban egy bizonyos nézőpontból megfogalmaztak, vagy megpróbálja mindezt kritikus vizsgálat alá vetni, feltárva a korabeli források szerzőinek személyes és politikai motivációját?

– A könyvében azt is leírja, hogy a 20. századi történelmi események miatt mennyire eltérő a mohácsi csata idején érkező lengyel és cseh segítség emlékezete.

– A dinasztiák államközösségbe kényszerítették a cseheket és a magyarokat, akik között már Mohács idején is erős ellenszenv feszült, ez nem Trianonnal jött. A cseheknek is megvan egyébként a maguk Mohács-értelmezése, e szerint a magyarok azért vesztettek, mert nem várták meg a csatával a cseheket, nem akartak osztozni a remélt sikeren, ezzel aztán jól megcsinálták a bajt mindenkinek. Annak az emlékét, hogy több ezer cseh áldozta az életét Mohácsnál, a 20. században sikerült teljesen kigyomlálni. Remélem, hogy az ötszázadik évfordulóra sikerül ezt méltányosabban kezelni, és az eseményt már nem pusztán Trianon árnyékából fogjuk szemlélni.