Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

A világszínvonaltól a középszerig – II. rész: A magyar agrárium Trianonja

2020. június 29. 06:21 - szerző: dr. Gazdag László

Bábolna, Nádudvar, Szekszárd vagy Baja hallatán a nyolcvanas években a nyugati szakemberek megemelték a kalapjukat, mert a kapitalista tulajdonviszonyok között elképzelhetetlen volt olyan módon koncentrálni a növénytermesztés, valamint az állattenyésztés területeit, mint Magyarországon, s ezzel világszínvonalú hozamokat produkálni. Dr. Gazdag László agrárközgazdász, kandidátus, egyetemi tanár előző számunkban felvázolta, milyen korszerű eszközökkel és sikeres gazdálkodási módozatokkal érkezett el a hazai mezőgazdaság a rendszerváltáshoz, amikor is elkezdődött a sokszínű, százezreknek biztos megélhetést nyújtó ágazat lebutítása. A szomorú mérleg röviden: az állati termékek exportálóiból nettó importőrök lettek, a keleti piacokat nagy csinnadrattával elhagyták, ahová így azonnal benyomulhatott a nyugati konkurencia. A jól működő gazdaságokat pedig szétprivatizálták.

Ne csak az Antall-kormányt hibáztassuk! A Horn-kormány 1994-ben leállíthatta és visszafordíthatta volna a kedvezőtlen folyamatokat, de nem tette. Szolgai módon átvették a koalíciós partner, az SZDSZ programját, folytatták a jól működő, hatékony nagyüzemi rendszer szétverését. Ugyanakkor a Bokros–Surányi-csomag része volt a világszínvonalú magyar élelmiszeripar kiárusítása, leépítése is. A nyugati vevő nem kapacitásokat szerzett olcsón, hanem piacokat, mégpedig a mi keleti piacainkat is, a hazai belső piac mellett. Afrikai törzsfőnökök kótyavetyélték el nemzeti kincseiket üveggyöngyökért. Ezzel a szűklátókörű politikával a hazai baloldal, az MSZP, a saját biztos vidéki bázisát számolta föl. És ma krokodilkönnyeket hullatnak azért, mert a vidék a Fideszé…

Külön fejezetet érdemel a kérdés jogi oldalának vizsgálata, hiszen a szövetkezet ugyanúgy kollektív magántulajdon, mint a részvénytársaság! Semmi köze az állami tulajdonhoz, tehát semmilyen állami szerv, de még a parlament sem rendelkezhet vele sehol a világon. Egyedül Magyarország a kivétel. A szétverésük éppen a magántulajdon szentségének súlyos megsértése volt! És jött a kárpótlásnak nevezett bohózat! Mit és kit kárpótoltak az egy-két hektár földre szóló, tehát semmit nem érő kárpótlási jegyekkel? A harminc évvel korábban „elvett” (valójában el se vett) egy-két hektárnyi törpebirtok, a ló a lókapával, az egy-két tehén jelentette volna a „veszteséget”, amit a politika nagylelkűen kárpótolt? Ami 1990-ig létrejött egy szövetkezetben két-három nemzedék megfeszített együttes munkájával, az értékében ezerszerese volt az egykorinak: komplett állattenyésztő telepek, korszerű technika, ültetvények, szőlészet-borászat, feldolgozó üzemek, stb. Ezt kellett volna szétosztani értékben, papíron persze, másként nem lehetett. Milliókat kellett volna adni minden téesztagnak, az lett volna a valódi kárpótlás. Ami történt ehelyett, azt nyugodtan nevezhetjük intézményesített kifosztásnak.

Sajnos a menedzsment vérszagot kapott, rájött, hogy most mindent fillérekért megszerezhet! Persze a többi 1000-1500 téesztag, a kisemberek rovására, hiszen másképpen nem lehetett. Közgazdasági szakmai szempontból katasztrofális volt ami történt, erkölcsi szempontból pedig minősíthetetlen. Hol volt a szakmai értelmiség, a szélesebb értelemben vett értelmiség eközben, hol volt a baloldal?

Hagyni kellett volna ezeket a nagyüzemeket működni tovább, megszabadítva a régi rendszer pár idejétmúlt maradványától, mint például a szabad kilépés tiltása. A termelési rendszerek kezelésébe kellett volna adni egy tollvonással az élelmiszeripart és a kereskedelmet, megteremtve ezzel a komplex termelő-feldolgozó-forgalmazó szféra vertikális integrációját, amely egyedülálló lett volna az egész világon. A nyugati agrárközgazdászok erről álmodnak már évtizedek óta. És a magyar élelmiszer-gazdaság, a vidék ma prosperálna, Nyugaton is csak csodálnák, mint az 1980-as években.

Fotó: Pixabay

1990-ben a holland mezőgazdasági miniszter Magyarországra érkezett, és egy magyar származású államtitkár, Gábor Dzsingisz kísérte. A furcsa név megmaradt bennem, azóta tudom, hogy szerte a világon 26 millió (valódi) leszármazottja él Dzsingisz kánnak, ez nem kitaláció, több ezer gyermeket nemzett. Genetikai vizsgálatok igazolták ezt a tényt. Talán a mi Dzsingiszünk is utánanézett a felmenőinek. Nos, évekkel később Gábor Dzsingisz megint Magyarországra jött, és mesélt ama korábbi látogatásukról. Nagy Ferenc József, a kisgazda földművelésügyi miniszter fogadta őket 1990-ben. A magyar tárgyalópartnerek egyfolytában szidták a kolhozrendszert, mármint az ittenit. A holland agrárminiszter nem szólt semmit, ő nagyon is tisztában volt a valósággal, és váratlanul azt kérte, hogy vigyék el őket a Komáromi Mezőgazdasági Kombinátba. Teljesítették a kérést, és ott a holland agrárminiszter jó hangosan felkiáltott: „Ilyen üzemeket szeretnénk mi látni Hollandiában”. Nagy Ferenc József és társai leforrázva hallgattak.

1994-ben a Pécsi Tudományegyetem Agrárközgazdasági Tanszékén (ma már nincs ilyen, a diákok semmilyen agrárgazdaságtani ismeretet nem kapnak) vendégül láttunk egy japán professzort, aki elmondta, hogy náluk nagyon kicsik az üzemek, 1,4 hektár az átlagterületük, és szövetkezetekbe szeretnék egyesíteni őket. Azért jött ide, mert a magyar szövetkezeti modellt tartja a legjobbnak. Mondtuk neki: jókor jött, jó helyre… Egy évvel később visszatért, és előadást tartott az agrárszakos hallgatóknak. Azzal kezdte: nem értem, hogy mi folyik ma a magyar mezőgazdaságban. Mondtuk neki: mi sem!

1999-ben Gödöllőn, az egyetem aulájában, ahol a világ legnagyobb bronzplasztikája található – Amerigo Tot A mag apoteózisa című műve –, meghallgattam egy brazil farmer, Roberto Rodriguez előadását. Ez a név nem sokat mond, de ha hozzáteszem, hogy ő a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségének (SZNSZ) elnöke, és 800 millió taggal ez a világ legnagyobb civil szerveződése, akkor kissé más a súlya a mondanivalójának. Ez a nyugati szervezet az 1980-as években egyedül a magyar TOT-ot (Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa) vette föl a tagjai közé a keleti blokkból, ezzel elismerve, hogy a mi termelőszövetkezeteink már nem kolhozok. Sőt, az SZNSZ egyik elnökhelyettese a magyar Zsarnóczai Sándor lett, aki 1999-ben a szövetkezetelméletről írt, és summa cum laude (maximális pontszámmal) megvédett kandidátusi disszertációm vitáján elnökölt.

Rodriguez úr elmondta, hogy amikor az Egyesült Államokban találkozót kért Ronald Reagan elnöktől, azonnal fogadta őt. Tudni kell, hogy Reagan mindenfajta állami dotációt leépített az amerikai gazdaságban, például a szövetkezeti CoBank hálózatnak nyújtott évi 100 milliárd dolláros támogatást is. A CoBank csak fejlesztésre ad hitelt, és erre jár a kamattámogatás. Ha a farmer új gépet vesz, felújítja az ültetvényt stb., akkor kap támogatott hitelt. Nincs területalapú támogatás, mint az EU-ban, és Reagan a parlagoltatásra korábban adott támogatást is megszüntette. Csakhogy a hiteltámogatás leépítése miatt amerikai farmerek ezrei mentek tönkre, mert a megemelt kamatokat nem tudták tovább fizetni.

Fotó: Bazánth Ivola

Rodriguez kérte Reagant, hogy adja vissza ezt a támogatást a farmereknek. És az egyébként szinte minden kérdésben hajthatatlan elnök elfogadta Rodriguez érveit, visszaállította a támogatást. Amikor Rodriguez és Zsarnóczai Sándor Indiában járt, Radzsiv Gandhi elnök azonnal fogadta őket, az ENSZ-ben Butrosz Gáli főtitkárral tárgyaltak. Ám amikor Rodriguez 1991-ben eljött Magyarországra, hogy lebeszélje Antall Józsefet a magyar szövetkezetek szétveréséről, a miniszterelnök nem volt hajlandó fogadni őt. És ő mindezt 1999-ben elmondta Gödöllőn, nem titkolt keserűséggel.

 

 

Ma, harminc évvel a rendszerváltás után, a magyar mezőgazdaság csak az árnyéka a három-négy évtizeddel ezelőtti önmagának. A magyar agrártermelő kisembert a háború után kétszer tették tönkre, semmizték ki: először a kádári kollektivizáláskor, másodszor a szövetkezeti nagyüzemi rendszer szétverésekor. És ebben nincs ellentmondás. A kollektivizálás borzalmas erőszak volt a falvak népén, rengeteg személyes tragédiával. A téeszesítés 1961-es befejezése után azonban rögtön elkezdődött a távolodás a kolhozmodelltől. Tulajdonképpen ez lett 1956 igazi, maradandó pozitív hatása: itt már nem lehetett kolhozt csinálni! A szövetkezeteket nem integrálták a direkt utasításos, tervlebontásos rendszerbe, nem volt profilkötöttség, és bárki bármit állít ma, igenis működött, egyre inkább érvényesült a szövetkezeti demokrácia. Valóban a tagság választotta vezetőit, hamar kikoptak az oda „leküldött” munkáskáderek, „pártfunkcik”.

Ez komoly presztízsveszteséget jelentett a helyi pártállami oligarcháknak, le is szoktak az ilyesfajta „segítségről”, vagyis már nem küldték el saját jelöltjeiket a falvakba elnökválasztáskor. Majd 1968-ban az agrárszektorra jellemző indirekt gazdaságirányítási rendszert terjesztették ki Nyers Rezső és reformertársai az egész gazdaságra. A jól működő példa ott volt előttük.

A rendszerváltás után aztán megismételtük a kollektivizáláskor már elkövetett hibát: a józan, racionális megközelítés helyett érzelmek vezérelte irracionális megoldások következtek. Mindig akkor ment jól a hazai mezőgazdaságnak, a vidéknek, amikor nem tudott rátelepedni az ideológia vezérelte politika, ki tudta harcolni az autonómiáját. És mindig az okozta a katasztrófát, amikor ez a politika erőszakot tudott tenni rajta.

Mind a kollektivizáláskor, mind a szövetkezeti nagyüzemi rendszer szétverésekor a vidék, az agrártermelő kisember lett a vesztes.

 

A 168 Óra július 1-én, szerdán megjelenő, következő számában a kilábalás lehetőségeiről olvashatnak.