Megszervezhető-e az ellenzék a még agresszívabb Orbánnal szemben?

2018. április 20. 06:55 - szerző: Lakner Zoltán

A listás szavazatok csaknem 50 százalékát szerezte meg a Fidesz április 8-án a végleges adatok szerint, az pedig már a választás éjszakáján kiderült, hogy az egyéni választókerületek majdnem felében abszolút többséggel győzött a kormánypárti jelölt.

Az európai országokban példátlanul magas szavazatarány a Fidesz által 2011-ben bevezetett választási rendszer közreműködésével ismét kétharmados többséggé dagadt a parlamentben. Történt mindez magas, 70 százalék körüli részvétel mellett, csak belföldön több mint 2,6 millió választópolgár támogatásával, a külhoniakkal együtt pedig a Fidesz több voksot szerzett, mint 2010-ben.

Ha egy párt három, egymást követő választáson parlamenti többséghez jut, akkor úgynevezett predomináns pártrendszer jön létre. Úgy tűnik, 2018 Magyarországán teljesül a tankönyvi definíció minden kritériuma. Giovanni Sartori olasz politikatudós pártrendszer-tipológiája azonban azt is kiköti, hogy ennek a helyzetnek tiszta versenyben kell előállnia, amikor a politikai folyamatok egyszerűen úgy alakulnak, hogy ugyanaz a párt újra és újra nyer. Arra az esetre, ha nincsenek fair viszonyok, a szereplők nem azonos szabályok szerint küzdenek, Sartori egy másik fogalmat vezetett be, a hegemón pártrendszert, amelyet a nem versengő párttípusok közé sorolt. Ha nem is akarunk definíciós vitákba bonyolódni, annyit azért rögzíthetünk, hogy láthatóan elmozdultunk a hegemón pártrendszer felé.

Fotó: Merész Márton

Egy másik megközelítés szerint politikai rendszerünk „hibridizálódik”, vagyis a demokrácia és a diktatúra közötti szürke zónába került, választásos autokráciává vált. Sokat lehet arról vitatkozni, milyen mértékű és tempójú ez a változás, de a hatalommegosztás mechanizmusainak gyengítése tény, és a vertikális elszámoltathatóság is sérül, hiszen például a média szabadságának korlátozásával gyengül az állampolgárok joga arra, hogy alternatív információforrásokból tájékozódhassanak, miként az államigazgatás átláthatósága is jelentősen csökkent az elmúlt években. Névleg ugyan a liberális demokrácia minden intézménye a helyén van, működésük tartalma azonban átalakult, az elvileg továbbra is elkülönülő hatalmi ágak homlokzata mögött egyre kevésbé a hatalom ellenőrzése zajlik, mint inkább a kormányhatalom mindenáron való megtartása.

Erre rímel két másik politikatudós, Steven Levitsky és Daniel Ziblatt Hogyan halnak meg a demokráciák? című könyve, amelyből a Népszava a választás előtt közölt egy fontos részletet. Ahogy a szerzők írják, ma már ritkák az államcsínyek, ehelyett a demokráciát a törvényhozás jóváhagyásával ássák alá az erre törekvő kormányok. Ilyenkor, bár továbbra is létezik a sajtó, sok médiumot megvásárolnak kormányoldalról, átalakítva irányultságukat, illetve öncenzúrára késztetik őket. Az állampolgárok elvileg bírálhatják a kormányt, de válaszul, mondjuk, megjelenik náluk az adóhatóság.

Ezek a módszerek társulnak a tekintélyelvű kormányzati magatartással, valamint a társadalom, legalábbis egy jelentős társadalmi szegmens gondolkodásának átalakításával. Juhász Attila és Krekó Péter a múlt heti Élet és Irodalomban az összeesküvés-elméletek és az ellenségképek elterjesztését, ezzel párhuzamosan a szakpolitikai és a korrupciós ügyekre való érzéketlenítést emelik ki az illiberális áthangolás lépései közül. Az eredmény olyan információs gettó, amelyben a választók a kormány számára kedvezőtlen tényekről nem értesülnek, módjuk sincs a mérlegelésükre. Ennek a folyamatnak a létezését támasztja alá az EBESZ választási megfigyelőinek előzetes jelentése, amely sok egyéb mellett a gyűlöletkampányt és az információkhoz való korlátozott hozzáférést emelte ki, ami együtt járt a kormánypárt túlnyomó anyagi fölényével, az állami források folyamatos, kampánycélú használatával.

A permanens kampánnyal a Fidesz a menekültválságot felhasználva markánsan erősítette az idegenellenességet, nemzetközi összeesküvés ügynökeiként, nemzetbiztonsági kockázatként állította be bírálóit, és a szélsőjobb irányába tolta el a politikai centrumot.

Hogy még egy politológust idézzünk, a populista pártok világhírű kutatója, Cas Mudde egy tavalyi budapesti konferencián, történetesen a CEU-n arról beszélt, hogy a magyar demokráciát fenyegető legnagyobb veszély már nem a Jobbik, hanem a Fidesz. Ezt a véleményét idén márciusban a brit The Guardian számára írt cikkében megerősítette, és javasolta, hogy a liberális ellenzék a Fidesz legyőzése érdekében működjön együtt a Jobbikkal. Megítélése szerint a Fidesz számos kérdésben sokkal inkább jobboldali populista álláspontot foglal el, mint a Jobbik, továbbá a két párt közül a Fidesz a veszélyesebb, mert hatalmon van, ezzel szemben a Jobbiknak a kizárólagos hatalomgyakorlásra nincs esélye.

Túl azon, hogy viták folynak az ellenzéki közvéleményben a Jobbik néppártosodásának hitelességéről, amivel Mudde nem számolt, az a baloldali-liberális ellenzék megosztottsága. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a könnyebbnek látszó feladat, a liberális demokráciát támogató pártok együttműködése nem sikerült. Ennek eredményeként az úgynevezett demokratikus ellenzék beragadt a csaknem 1,6 millió szavazaton, és a voksok még többfelé osztódtak, mint négy éve.

Fotó: Merész Márton

A választás előtti heteket jellemző visszaléptetési viták csak egy hosszú folyamat végét jelentették, egyúttal szembesítésként szolgálhattak (volna) azzal, hogy az ellenzéki pártok korábbi stratégiai döntései milyen következményekre vezettek. Évekkel korábban azt kellett eldönteniük, részt vesznek-e az Alaptörvény és az annak alapján hozott választási törvény által meghatározott egyenlőtlen politikai küzdelemben. Miután úgy ítélték meg, hogy a rendszeren kívül helyezni magukat nem tudják, céljaikat a fennálló, általuk igazságtalannak tartott szabályokhoz kellett igazítaniuk. Márpedig a választási rendszer kifejezetten bünteti a széttagolódást, ehhez képest a demokratikus ellenzéki oldalon mégis ez volt és maradt a meghatározó trend. Az ezzel ellentétes kezdeményezések, amilyen az előválasztás vagy a közös lista létrehozása, zátonyra futottak vagy szándékosan elsüllyesztették őket. Talán helyénvaló éppen itt idézni a Juhász–Krekó-szerzőpáros elegánsan formulázott mondatát, miszerint „több ellenzéki pártban vannak a kormánypárti érdeket érvényesítő politikusok”.

Nem történt meg a stratégiák általános felülvizsgálata hat-kilenc-tizenkét hónappal a választások előtt sem, holott ekkor a pártok már számíthattak volna arra, hogy a támogatottságuk döntő mértékben nem módosul. A létrejövő együttműködések, az MSZP és a DK, valamint az LMP és az Új Kezdet között részben gyengének bizonyultak, részben puszta alibiként szolgáltak a további szövetségkötési nyomás elhárítására. S habár a Jobbikkal való együttműködésről élénk diskurzus zajlott a demokratikus ellenzéki közvéleményben, Vona Gábor nem tett gesztust a baloldali-liberális oldal felé. Valószínűleg arra számított, hogy ellenszolgáltatás nélkül is szavazókat szerezhet a demokratikus pártoktól.

A hódmezővásárhelyi időközi választás és az országgyűlési voksolás közeledése aztán forró témává tette az úgynevezett taktikai szavazást, vagyis azt, hogy a széttagolt ellenzéki oldal néhány hét alatt találjon megoldást arra, amire évek alatt nem sikerült: a választási rendszer kényszereihez illeszkedő jelöltállításra.

Márki-Zay Péter február végi, váratlan hódmezővásárhelyi sikere hirtelen megváltoztatta a választás tétjét, a Fidesz legyűrésének felcsillanó reménye nyomás alá helyezte a demokratikus ellenzéki pártokat, hogy akarjanak többet egymás lebirkózásánál. Ettől kezdve a kampány központi témája volt a visszaléptetés, ami helyenként okot adott a bizakodásra, de olykor meg a 2009-es miniszterelnöki casting parádés jeleneteit juttatta a hírfogyasztók eszébe. Emellett lehetőséget teremtett a mozgósításra a kormánypártnak. Orbán azzal tüzelte híveit, hogy ellenzéki együttműködés esetén minden szavazatra szükség lesz a győzelemhez, és persze a migránsinvázió megállításához.

A korábbi stratégiai döntéseket a korlátozott taktikai visszalépések nem tudták teljesen felülírni az ellenzéki oldalon. A mégiscsak létrejövő megállapodások és egyoldalú gesztusok nélkül nem született volna ellenzéki siker tizenöt választókerületben, ugyanakkor ez a szám messze elmarad attól, amit több szakértő kimatekozott a Fidesz hatalmának határát keresve. Az is valószínű, hogy a visszaléptetési vita minden korábbinál szélesebb körben terjesztette el az esélyes jelölt támogatásának gondolatát a választópolgárok körében. Kmetty Zoltán szociológus az Index számára írt elemzésében a választókerületi adatok alapján arra következtetett, hogy 77 választókerületben történt legalább 15 százalékos átszavazás a Jobbik és a baloldal hívei között. E nélkül a Fidesz győzelme még nagyobb lett volna – abban a helyzetben, ami a korábbi évek politizálása miatt kialakult.

Mialatt az amúgy is hátrányban lévő ellenzék óriási energiával továbbamortizálta magát, Orbán új szavazókat gyűjtött. A kormányoldal mást olvasott ki a 2016-os népszavazásból, mint az ellenzéki közvélemény nagy része, amely – jogos – örömmel konstatálta, hogy a bojkott és tudatos érvénytelen szavazás miatt nem sikerült a Fidesznek az érvényességi küszöb fölé tornásznia a részvételt. Csakhogy Orbán ekkor több mint 3,3 millió ember voksát szerezte meg, messze túlnyúlt saját pártja táborán. Ettől kezdve végképp semmi másra nem törekedett, mint a bevándorlásellenesség napirenden tartására. Bár lehettek olyan választási visszaélések április 8-án, amelyek befolyásolták az eredményt, talán legalábbis a kétharmadot, ez sem kérdőjelezheti meg a bevándorlási/betelepítési tematika iszonyatos erejét. A választásban szerepet játszó döntés fő szempontja alapján az ország valósággal kettéhasadt. Vannak, akik szerint a migránsok beözönlése közvetlen veszély, amit kizárólag Orbán erős keze háríthat el, mások szerint az egész nem egyéb a kormány gigantikus figyelemelterelő blöffjénél. A Fidesz javára torzító választási rendszer, a helyzethez nem illeszkedő ellenzéki pártszerkezet és a közpénzből előállított kormányzati médiafölény együttesen vezettek a migránstéma és így Orbán győzelméhez.

Fotó: Merész Márton

Négy éve sem tétlenkedett a kormány, a választás után rögtön felállította a Szabadság téri emlékművet és üldözőbe vette a Norvég Alapot. Most az ambíciók még messzebbre törnek. Simicska Lajos azonnal az ágyában találta a levágott lófejet, aminek láttán brutálisan elbánt saját alkalmazottjaival, azonnal bezárta a Magyar Nemzetet és a Lánchíd Rádiót. Orbán ezzel világossá tette hívei számára is, már ha valakinek kételye lett volna, hogy az újabb kétharmad birtokában gondoskodni fog arról, soha senki ne érezhesse magát társuralkodónak. Aki pedig ellene fordul, azzal kegyetlenül leszámol. Eközben a Figyelő megkezdte a kormányt bírálni merészelők listázását, és ez csak a kezdet, megmondták. Lesz továbbá Stop, Soros!, aminek alapján betiltanak civil szervezeteket, nekifutnak a bírói függetlenség felszámolásának, és az önkormányzati, feltehetően elsősorban a budapesti önkormányzati autonómiák maradékába is belehasítanak. Az ellenállást egzisztenciálisan is ellehetetlenítik, hiszen munkahelyek vesznek a semmibe. Az egyik rendszerideológus mindenkit biztosított arról, ujjukat a ravaszon tartják, és lőnek, ha kell. És nyilván kell.

Orbán nem folytatja, hanem új kormányzást kezd, amely gyors lesz, hatékony és pontos a lehetséges ellenállás alapjainak felszámolásában. Nem tesz engedményeket az ország ellene szavazó másik felének, hanem elégtételt vesz rajta. A kormánypropaganda alig várja, hogy a tiltakozók hibát kövessenek el, az erőszak minduntalan beharangozásával előre hergeli a demonstrálókat. Nincs messze az idő, amikor a kormány provokációval teremt magának lehetőséget a tüntetések megfékezésére.

Ebben a helyzetben az ellenzék nem újjá-, hanem újraszervezése minden eddiginél nehezebb, de talán egy tényező kivétel ez alól: soha nem volt még ilyen erős indok az eddigi struktúrák és gondolkodási formák lecserélésére.

A választás utáni tüntetések arra biztosan alkalmasak, hogy a csalódott szavazók érzékeljék a hasonlóan érző többiek jelenlétét, politikailag pedig esélyt kínálnak a rendkívül heterogén összetételű tömeg ellenzéki táborrá szervezésének megkezdésére. El kell majd aztán dönteni, hogy az ellenzék pártjai be se üljenek az autokrácia parlamentjébe, egyesüljenek egymással, vagy mind húzzák le a rolót – mindegyik elvárás megfogalmazódik a depresszió és a hiperaktivitás jeleit egyaránt mutató Facebook-ellenzékben. A tüntetésekből arra is következtethetünk: újra igény mutatkozik rá és újabb kísérlet történik arra, hogy az ellenzék centrumában ne a parlamenti pártok álljanak, amelyek ezt nyilván nem tartják ugyanennyire jó ötletnek, miközben most még a vártnál is kevesebb hívüknek mutatják be az idei vereségmagyarázatokat.

Egy többközpontú, Házon belüli és kívüli ellenzék rövid távon éppen hogy nem az egységes Orbán-ellenes tábor képét vetíti előre, és kérdés, nem rettennek-e meg a szereplők és a támogatók attól, hogy még a meglévő szervezeti formák is lebomlanak.

Sokan lehetnek, akik utoljára fogták be az orrukat a létező ellenzékre szavazva, ám ettől még kérdés: most akkor le velük vagy be velük egy hatalmas antiorbáni olvasztótégelybe? Mindenesetre a dolgok így nem maradhatnak.

A legfőbb kihívás mégis az, hogy létezhet-e olyan ellenzéki politika, amely közelebb tolja az ország Fidesz elleni, városias felét azokhoz a vidéki, alsó osztálybeli Fidesz-szavazókhoz, akik valójában a NER legnagyobb vesztesei és becsapottjai.

Más kérdés, mennyi értelme van ennek az óriási belátást, önfeláldozást, energiát és sajnos időt igénylő munkának rögtön a kezdetén új választást követelni, miközben egyszer majd tényleg kell tartani egyet. S azért, hogy az tiszta választás legyen, egészen biztosan meg kell küzdeni.