Megalázta magát az Isten előtt - Antiszemita karaktergyilkosság a filoszemita Jókai ellen

2020. április 22. 06:00 - szerző: Dési János

A „legnagyobb magyar író”, Jókai Mór, mindig is kiállt a zsidók jogegyenlősége mellett. Az egyik legnépszerűbb magyarként a szava igenis sokat nyomott a latban. Aztán élete utolsó éveiben feleségül vette a zsidó Nagy Bellát – és ekkor példátlan antiszemita támadás indult ellene. Az addig szeretett íróból egy csapásra közellenség vált. Ma már tudjuk, hogy egy tudatos lejárató kampány áldozata lett minden idők legolvasottabb magyar szerzője. Ráadásul az akció szervezője, vagy legalábbis ihletője, minden bizonnyal Jókai hőn szeretett nevelt leánya, Feszty Árpádné, Jókai Róza lehetett.

„A koszorús költő ridegnek találta a puszta magányos babért, és nyíló rózsát tűzött közéje: Jókai Mór hosszú özvegysége után megházasodott és feleségül vett egy bájos fiatal drámai színésznőt, Nagy Bellát” – kezdte kétoldalas nagy tudósítását a szenzációs esküvőről a Pesti Hírlap 1899 szeptemberében. Ez a romantikus házasság az, ami aztán elindította a karaktergyilkosságot Jókai ellen.

Mert az még hagyján, hogy az „ifjú pár” tagjai között több mint ötven év a korkülönbség, de a házassággal veszélybe került Jókai nevelt leányának, Jókai Rózának a mesés öröksége. Ezért Feszty Árpádné Jókai Róza vezényletével lejárató kampány indult Jókai és jövendőbelije ellen. Próbálkoztak azzal, hogy az írót beszámíthatatlanná nyilváníttassák, hogy így akadályozzák meg a házasságot, s mikor ez nem jött be, akkor kijátszották az antiszemita kártyát – Nagy Bella ugyanis zsidó volt. S bár a századforduló liberális hangulata a zsidó emancipáció szerencsés korszaka, komoly zsidóellenes érzelmek e korban is sűrűn előkerültek.

A történetet két dolog mindenképpen színezi. Az egyik Jókai viszonya a zsidósághoz. A másik Jókai családi-szerelmi ügyei.

Kezdjük a családiakkal, csak a legfontosabbakat felvázolva. Mert Jókai-regényhez méltó bonyolultságú volt mindez. Azt, hogy első feleségét, Laborfalvi Rózát is botrányok között vette el hősünk, nagyjából mindenki tudja. A híres színésznő idősebb is volt jó pár évvel a férjnél, és volt már egy házasságon kívül született leánygyermeke, s ez abban a korban polgári szemmel nehezen elfogadhatónak számított.

II. Rózának – ki szintén Jókai háztartásában nevelkedett – 16 éves korában született egy leánya, III. Róza. Apja a városi legendák szerint gróf Andrássy Gyula, de ez sosem bizonyosodott be. Miután az anyja – II. Róza – igen fiatalon meghalt, Jókai örökbefogadta III. Rózát, aki sokáig nem is tudta, hogy Laborfalvi és Jókai nem az édes szülei. Aztán ez a III. Róza már felnőttkorában elszerette a festő Feszty Árpádot addigi élettársától, Jászai Maritól, összeházasodtak, és az ő lányuk Feszty Masa.

A mozgalmas családi képet színesíti, hogy Jókainak több szerelme is lehetett, még Laborfalvi életében is. A legismertebb egy másik gyámleánya, Lukanics Ottilia, aki szintén sok évtizeddel volt fiatalabb nála. Bródy Sándor beszámolója szerint az író a napi penzuma teljesítése után – ami, ismerve több mint százkötetes életművét, nem volt kevés – még hosszú szerelmes leveleket írt a szőke kislánynak is. Laborfalvi persze rájött e kapcsolatra, s nagy családi veszekedések törtek ki. Lukanics Ottilia még húszéves sem volt, amikor elhunyt, így lett vége ennek a kapcsolatnak, ám Jókai több regényének női főhősét – így például Noémit Az arany emberből – állítólag róla mintázta.

Laborfalvi halála után az akkor már igen népszerű, jól kereső, komoly politikai befolyással bíró író sokáig egyedül élt, míg össze nem jött a szegénysorból származó Bellával, akinek támogatta színésznői ambícióit. Rákosi Szidi híres színiiskolájába járatta, s aztán egy balatonfüredi sétájukon megkérte a kezét.

No ekkor tört ki a haddelhadd.

Az akció szervezője, ahogy már említettük, tehát Jókai nevelt lánya, III. Róza, azaz Feszty Árpádné volt. S miért tette mindezt? Egyrészt a remélt Jókai-örökségért. Az agg szerző korábban elképzelhetetlen nagyságú jogdíjakat kapott, és feltételezhető volt, hogy halála után az örökség is mesés méretű lesz. Jókai az ötvenéves írói jubileumára megjelent könyvsorozatért százezer forintot kapott, miközben a balatonfüredi villája 13 ezer forintba került. Kukorelly Endre, kiszámolva egy írásában Jókai jövedelmét, megemlíti, hogy akkoriban egy író két novella megjelenése után kapott pénzből fél évig is rendesen meg tudott élni. És Jókai nem két novellát írt egy évben. Sok pénzt adott a rokonainak, barátainak, általában mindenkinek, aki megkörnyékezte. Rengeteg ment el arra, hogy képviselő legyen – igen, akkoriban ezért pénzt adtak, és nem kaptak –, de tisztes vagyona maradhatott. Jó néhány cég az igazgatósági tagjává választotta. Nehezen ellenőrizhető számítás szerint az összjövedelme mai pénzben 600 millió forint fölött lehetett.

Ám házassága után az örökösévé az új feleségét tette meg. Jelentős részben azért, mert megsértődött, hogy III. Rózáék milyen módon akarták megakadályozni e kapcsolatot.

A másik ok a botrányra, mint erre Láng József, a Jókai Mórné Nagy Bella emlékiratai című kitűnő tanulmány szerzője rámutat, hogy az események mögött „a Jókai által adoptált Feszty Árpádné állott. (…) Nagy Bella zsidó, mégpedig szegény zsidó származásának ténye miatt. (…) A szegénysorsból jött Nagy Bella, akinek úri köreikbe való befogadására még egy Jókai kedvéért sem voltak hajlandók”.

Építhetett a lappangó antiszemitizmusra Fesztyné, aki kitartó szorgalommal terjesztette, hogy a „zsidó” Nagy Bella kizsákmányolja, zsarolja, megtéveszti, tönkreteszi, kifosztja és meggyilkolja a nagy írót.

Szétkürtölték még a házasság előtt, hogy Nagy Bella terhes, és nyilván nem az írótól, mert ugye az már túl öreg lenne ehhez. Aztán az következett, hogy Bella egész zsidó családja rátelepedett Jókaira – tény, hogy együtt élt sógoraival és anyósával –, és szinte erővel kényszerítik munkára az agg mestert, hogy eltartsa őket. Jött még az öregkorára megbolondult verzió is. (Az Orvosi Hetilapban a hetvenes években egy alapos kórkép jelent meg Jókairól, és abból kiderül, egészen az utolsó napjaiig kitűnő szellemi és fizikai állapotnak örvendett.)

Az összes támadás közül a leghatékonyabb éppen a zsidóellenes hecckampány lett. Az antiszemita közhangulatban mind többen készségesen elhitték, hogy megjelent itt a patás ördög egy zsidó képében, aki tönkreteszi a legmagyarabb írót – akitől el is fordult a közönség egy része. Jókai kiadója katasztrófaként írta le a történteket, az addig sosem látott példányszámban eladott könyveket nem vásárolták az olvasók „büntetésből”, amiért Jókai egy „zsidó” nőt vett feleségül. Derék magyar ifjak tüntetéseket szerveztek a pár ellen, sorra jelentek meg a denunciáló cikkek.

Színházi előadásokon tüntettek Nagy Bella ellen – csak azért, mert zsidó létére „elszerette” a nemzet nagy íróját. Kifütyülték és megdobálták. A pozsonyi polgármesternek személyesen kellett bocsánatot kérnie a nemzet koszorús költőjétől, s nem mellesleg főrendi házi tagjától, aki Ferenc József által bárói rangra emeltetett egy ilyen antiszemita tüntetés után.

S hogy a „kegyetlen” Nagy Belláról szóló vádak puszta koholmányok? Ez már akkor sem érdekelte azokat, akik hinni akartak a „nagy zsidó összeesküvésben”.

S nem is voltak kevesen.

Igaz, olyanok is akadtak, akik kiálltak a pár mellett. Ma talán a legismertebb közülük Ady Endre, aki harcias cikkben védte meg a támadások ellen Nagy Bellát és Jókai Mórt. Még verset is írt erről:

„Az a nő legyen százszor áldott, / Aki szivét ejtette meg,/ Aki örök tavaszt varázsolt / A tarlott őszi táj felett. / Ne érje gáncs a nászok nászát, / A sors választott öregét, / Ne bántsátok a legutolsó, / De talán legcsodásb regét!”

Jókai halála után Fesztyné újra képtelen vádakkal állt elő. „Legyalázta, leköpte, öngyilkossági kísérletig üldözte, ruháitól megfosztva fogolyként elzárta, éheztette” – állították a bíróság előtt, de a felperesek kénytelenek voltak elismerni, arra vonatkozó bizonyítékaik, tanúvallomásaik nincsenek, hogy Jókai a végrendeletet fizikai kényszer hatása alatt írta volna. 1907-ben végül peren kívül megegyeztek, Fesztyné a jogdíjak 10 százaléka fejében lemondott követeléséről. Később újra beperelte az özvegyet, 1927-ben viszont 12 ezer pengő fejében a korábbi részesedéséről is lemondott.

Az 1940-es évek elején a nyilasok támadtak ismét az akkor már Londonba menekült Nagy Bellára. Egy Oláh György nevű nyilas képviselő a parlamentben, majd lapjában, a zsidók ellen minden vádnak helyet adó Egyedül Vagyunkban hozta újra és újra elő, hogy a magyar törvényhozás személyre szabott jogalkotással – mert nincs új a nap alatt – vegye el Jókainétól a szerzői jogokat, mégsem kaphat pénzt egy „zsidó” egy magyar író alkotásai után. (Nagy Bella 1947-ben halt meg, hagyatékában húsz font maradt.)

Interpellációk, nagy cikkek követték egymást. Ebben a nyilas érzelmű, szélsőségesen antiszemita lapban jelent meg írása III. Róza – azaz Feszty Árpádné Jókai Róza – lányának, Feszty Masának is.

S hogy egy alaposan megszervezett karaktergyilkosság állt Jókai és felesége lejáratása mögött, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Jókai sosem rejtette véka alá filoszemitizmusát. Az Én és a zsidók című életrajzi novellájában így ír: „Én bizony gyermekkoromban antiszemita voltam, mint sok fejletlen ember. A szolgálóink telemesemondázták a fejemet azzal, hogy a zsidók a pászka ünnepükhöz keresztyén gyermekek vérét használják!” Aztán leírja, miként próbálta megverni egy idősebb zsidó iskolatársát, akivel egy költészeti kérdésben vitatkoztak össze. Nevezetesen, hogy a „h” a jambikus költészetben magán- vagy mássalhangzónak számít-e. Ökölharc lett a vitából. Amikor az édesanyja ezt megtudta, keményen ráförmedt Jókaira:

„ – De hát ezért minek kellett valakit megütni? – kérdé az anyám.

– Hiszen csak egy zsidó volt!

– Mit? – kiálta fel az anyám. – Te azt mondod, hogy csak egy zsidó volt. Hát teelőtted a zsidó nem olyan ember, mint más? Te lenézesz mást a vallása miatt? Te elfelejted, hogy a vallásunkat még ötven év előtt éppen így üldözték ebben a városban, ahogy te üldözöd most a zsidót? Ezt nem tanultad te éntőlem, se boldogult édesapádtól! Most rögtön eredj, és keresd fel azt a zsidó diákot, akit megütlegeltél, kérj tőle bocsánatot, és hozd tőle nekem írásban, hogy teneked megbocsátott.

El voltam szörnyedve a drákói keménységű ítélet fölött.

– Én megalázzam magamat az előtt a zsidó előtt?

- Megalázod magad az Isten előtt, aki a zsidót veled egyenlőnek teremtette.”

A történet jól végződik, s a zsidó iskolatárs azt feleli, megbocsát, sőt: „Azért van az a jó erős öklöd, hogy azzal majd megvédd a zsidókat”.

„Ettől a perctől fogva lettem én filoszemitává” – fejezi be írását.

Első műve, A zsidó fiú, történelmi dráma Szerencsés (Fortunátus) Imréről, amelyet az Akadémia pályázatára adott be Petőfi keze írásával, s ahol már díjat nyert vele. Később az ország egyik legnépszerűbb embereként, íróként – tessék csak A jövő század regénye Dávidjára, vagy a Rab Rábyra gondolni –, politikusként egyaránt kiállt honfitársai mellett. Sokat idézik e sorait: „Magyarországon a Mózes hitvallás népe, a héber faj mindenkor a legbuzgóbb híve volt és maradt a magyar állameszmének, a szabadságnak. A legnagyobb megpróbáltatás korszakában, a 48/49-iki szabadságharcz alatt bizonyította ezt be legigazabban. Amidőn a hazának minden másajku népfajai, amelyekkel a magyar szabadságát megosztotta, amelynek fiait jobbágyságból felszabaditolta, földeiken úrrá tette – fegyverrel támadtak ellene –, ugyanakkor a héber faj vérét, vagyonát és szelleméit hozta áldozatul a magyar nemzet, az alkotmányos szabadság megvédelmezésére: – az a héber faj, melyet egyedül felejtett ki a törvényhozás az alkotmány sánczaiból, az a zsidó nép, mely egyedül nem kapott polgárjogot, egyenlőséget e haza milliói között. Mégis szerette a’ hazáját.”