Még mindig van lejjebb a hazai egészségügyben

2017. január 14. 07:19 - szerző: Baráth József

Összeomolhat-e a magyar egészségügy? Újból és újból elhangzik ez a kérdés, mióta megkezdődött az erőltetett forráskivonás az ágazatból, amely az egész unióban és az egész OECD-ben egyedülálló. Mára eljutottunk odáig, hogy egészségügyi intézmények területén többnapos hullákat lehet találni, hogy sebészek olyan kórházakban végeznek el műtéteket, ahol nincsen fertőtlenítőszer. A bíróság börtönre ítélt egy orvost, aki hamis diagnózisokkal hajtott el olyan betegeket, akiktől nem várhatott pénzt. Az érintettek bele is haltak. Interjú Kincses Gyula kutatóval, egészségpolitikussal.

– Lehet, hogy a magyar egészségügy már összeomlott?

– Rossz hírem van, mindig van lejjebb. A válaszhoz meg kellene határoznunk, hogy milyen mutatók alapján állítjuk fel a diagnózist. Ha arról beszélünk, hogy mi lenne az ország gazdaságához, kulturális hagyományaihoz méltó egészségügy, és ezzel hasonlítjuk össze a mostani helyzetet, akkor tényleg kijelenthetjük: a magyar egészségügy összeomlott. Ha azt nézzük, hogy működnek-e az intézmények, fogadnak-e betegeket, végeznek-e gyógyító tevékenységet…

– Akkor megállapíthatjuk, hogy Burkina Fasóban például még rosszabb a helyzet.

– Nem csak ott. Romániában és Bulgáriában, sőt sok szempontból még Lengyelországban is. De tény: az egészségügy hagyományos, 2010 előtti rendszere már nem tartható fenn, és ha késik a be­­avatkozás, akkor a helyzet tovább­­romlik majd. De nem lesz egy olyan határnap, amikor azt kell mondanunk: vége, Magyarországon nincs működő egészségügy.

– Van egészségügy, és úgy működik, hogy nálunk kétszer annyian halnak meg elkerülhető betegségekben, mint az uniós átlag, és másfélszer ­annyian, mint a hozzánk hasonló fejlettségű országokban. Az infarktus, a méhnyakrák, a vastagbélrák másutt megelőzhető, elkerülhető. Nálunk 100 ezer lakosra 245 ilyen halálozás jut, míg például Szlovéniában 118. Mennyi ebből az egészségügy sara és mennyi a sajátunk? Hiszen mi, magyarok iszunk, dohányzunk, stresszben élünk.

– Ezekkel a halálokokkal kapcsolatban minden lehetséges körülmény rosszabb nálunk, mint a miénkhez hasonló fejlettségű országokban. Tény, hogy a daganatos megbetegedések új előfordulása is gyakoribb nálunk, mint bárhol a környezetünkben, és ezt nem lehet az egészségügy nyakába varrni.

– Magyarországon mérgező az élet?

– Igen, megbetegítő, ahogyan élünk. Minden, az egészségre ártalmas klasszikus tényező együtt van nálunk: a dohányzás, az ital, a mozgásszegény életmód, a túlsúlyosság, az egészségtelen étrend. De ehhez hozzá kell tenni, hogy a szív- és érrendszeri problémák, a daganatos betegségek kialakulásában nálunk nagy szerep jut a mentális közállapotoknak is.

Fotó: Kovalovszky Dániel

 


Kincses Gyula


kutató, egészségpolitikus 1952-ben született, 1976-ban végzett a Debreceni Orvostudományi Egyetemen. 1980-ban fül-, orr-, gége­­szakorvos lett, 2001-ben szerzett egészségügyi­­menedzser-diplomát.

1990–92-ben informatikai laborvezető, 1992–98-ban a Gyógyinfok igazgatóhelyettese, 1998–2000-ben kormány-főtanácsadó. 2001-től a Medinfo, majd az Egészségügyi Stratégiai Kutatóintézet főigazgatója.

1990 és 1994 között az MDF országgyűlési képviselője, 2007–2008-ban az Egészségügyi Minisztérium államtitkára.

Az AlternatívaKör egészségpolitikai szakértője, a Piréz–Magyar Baráti Társaság alapító tagja.


 

– Tehát annak, hogy itt szinte már norma lett a kulturálatlan, konfliktuskereső, magyarán bunkó viselkedés a magánkapcsolatokban, a munkahelyeken, a villamoson és persze a közéletben, a politikában is?

– Így van, a súlyos betegségek kialakulásában a pszichés faktorok is nagy szerepet játszanak. Vannak helyzetek, amikor az emberek betegségbe menekülnek a konfliktusok elől. Biztos, hogy a társadalom megosztottsága, a felszított gyűlölködés is oka ennek. De menjünk tovább az egészségügy felelősségére. A túlélés esélyének egyik fontos feltétele, hogy a daganatos betegségeket időben ismerjük fel. Ez függ az emberek egészségügyi kultúrájától is, például attól, hogy elmennek-e szűrésekre.

– És hogy vannak-e szűrések. Vagy 120 ezer forintot kellene költeni egy kolonoszkópiára, miközben Magyarországon az egyik legelterjedtebb halálok olyasmi, amit jobb helyen könnyen megelőznek, a vastagbélrák. Amely amúgy sokkal többe kerül a társadalomnak, mint amennyit a szűrésre kellett volna fordítani.

– Indokolt esetben azért elvégzik ezt a vizsgálatot, legfeljebb nem feltétlenül altatásban. Kétségtelen viszont, hogy ha az ellátórendszerhez fordult valaki, akkor szó szerint életbevágóan fontos kérdés, hogy mennyi idő alatt tud végleges diagnózishoz jutni, és miután megvan a diagnózis, mennyi idő múlva kezdik meg a kezelését. Mennyi idő múlva kapok CT-időpontot, mikor jutok el MR-vizsgálatra? Hónapok telhetnek el várakozással. Ha a beteg végre eljutott a megfelelő centrumba, akkor elvben hozzájut a legmodernebb terápiákhoz. A gond az, hogy a legdrágább gyógyszereket csak egyedi engedély alapján adják ki. Igaz, előbb-utóbb mindenki megkapja az engedélyt.

– Ha megéli.

– Hát ez az. Előbb kérvényt kell írni, azt az orvos véleményezi, majd az OEP-nél végig kell várni az engedélyezési eljárást.

– Miért? Szándékosan húzzák az időt, hogy haljanak meg minél többen a kérvényezők közül, és akkor kevesebb fogy a drága gyógyszerből?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez egy fék kiadási oldalról. Ha az onkológus automatikusan fordulhatna a szerhez, akkor esetleg olyankor is felírná, amikor nincs esély a gyógyulásra, és ez elviselhetetlen terheket róhatna a gyógyszerkasszára.

– A gyógyszerkassza pedig 2010 óta szűkül. Egészségügyre – egy kivétellel – az unió minden országában a nemzeti jövedelem nagyobb hányada jut, mint nálunk. Egyszerűen nincs elég pénz az egészségügyben.

– Még ez sem egyértelműen igaz. Tény az, hogy az állami költés, a 4,8 százalékos arány kevesebb, mint amennyit a többi uniós állam költségvetése erre szán, de a GDP-ből mégis nagyjából annyi megy egészségügyre, mint más, hozzánk hasonló fejlettségű országokban. Csakhogy a különbséget mi, állampolgárok saját zsebünkből fizetjük ki. Kiemelkedően magas nálunk a magánkiadások aránya.

– Az egyébként kiemelkedően alacsony jövedelmünkből. Legalább jól hasznosul a pénzünk?

– Abszolút rosszul. A pénzt megfelelő információ híján próbálgatásos alapon költjük el. Nincs olyan internetes tanácsadó oldal, amely eligazítást nyújtana a magánszolgáltatókról. A költésnek nagyon nagy része hálapénz, de magas azoknak a gyógyszernek nem minősülő készítményeknek és azoknak a természetgyógyászathoz sem sorolható szolgáltatásoknak – aurahegesztéseknek és egyéb nemzeti csodavárásoknak – az aránya is, amelyeknek a haszna kétséges, legalábbis biztosat nem tudunk róluk, és senki sem minősíti őket. Ez százmilliárdos piac!

– A magyar egészségügy látszólag megkettőződött. Mintha lenne egy állami egészségügy mindenkinek és egy magánegészségügy a gazdagoknak. Ez azonban csak a látszat. Addig van így, amíg valaki nem igazán beteg. Mert a súlyos betegségekkel a magánegészségügy nem tud mit kezdeni, visszaküldi őket az állami intézményekbe, ahol az adófizetők pénzéből VIP-ellátást kapnak és zsebbe fizetnek. Elképzelhetetlen ennél erkölcstelenebb rendszer. Ön tud megoldást?

– Biztos, hogy a jelenlegi modell rossz. És biztos, hogy nem is fenntartható. Nincs két egészségügyi rendszerre való orvosunk, és nem is kell, hogy legyen. Szakmailag nem is lehetséges például, hogy működjön magánonkológia magán sugárterápiás centrummal, vagy olyan magántraumatológia, amely éjjel-nappal kész fogadni a súlyos sérülteket. De ilyesmire nincs is szükség. Már csak azért sem, mert bizonyos esetszám alatt nem lehet egyes beavatkozásokat megfelelően begyakorolni. Az a hegedűművész, aki csak hatszor hegedül egy évben, ugyanúgy elveszíti a készségeit, mint a bonyolult műtéteket végző sebész, aki kiesik a gyakorlatból. A magánszolgáltatások szerepe ma kettős. Van, ahol párhuzamos egészségügyként olyan szolgáltatásokat vásárolunk, amelyek a társadalombiztosítás terhére is járnának, egy másik részüknek – ahogy egészségpolitikusok fogalmaznak – hálapénz-realizáló funkciójuk van. Azaz az állami ellátásból valójában fizetni hívják át a beteget a magánrendelésre.

– Akkor mi lehet a működő modell?

– A szabályozott együttműködés a két szektor között. Abból kell kiindulnunk, hogy nincs visszatérési pont a 2010 előtti, a kényszerszolidaritásra épülő rendszerhez. Ma már csak egy Potemkin-paravánt tartunk az emberek elé, amikor azt hazudjuk nekik, meg fogjuk oldani, hogy ennyi járulékból mindenki mindent ingyen kapjon, jusson hozzá a legjobb, legmodernebb eljárásokhoz. Valójában egyre kevesebb ember egyre több beteg egyre drágább ellátását kénytelen fizetni. Ez így nem fog menni.

– És mi megy?

– Első lépésként meg kell mondani, hogy azért a járulékért, amit az ember befizet, ingyenesen mi jár. És hogy hol, mennyi időn belül. Ha valaki többet akar, hamarabb, másutt, más orvosnál akarja, akkor viszont fizessen érte. A köz- és a magánfinanszírozás összekapcsolása azonban jogosan veti fel az igényt, hogy aki egész életében fizette a járulékot, az a magánszolgáltatónál is kapja meg az OEP által biztosított keretnek legalább egy részét, mondjuk 70 százalékát.

– Tényleg jogos lenne. Csak éppen a kormány központosítási lázában épp mostanában szünteti meg az OEP-et a Tisztiorvosi Szolgálattal együtt. A tervek szerint e lépést jelentős elbocsátások kísérik majd. Milyen következményekre számít?

– Azt gondolom, hogy az elbocsátások nagyobb kárt okoznak, mint önmagában az OEP-nek, tehát a társadalombiztosítás intézményének a megszüntetése. Az egészségbiztosítás ugyanis eddig sem volt valós biztosítás, eddig sem volt egyértelmű és kikényszeríthető, hogy mi jár a befizetett pénzünkért. Sajnos borítékolható, hogy az elbocsátások ez esetben pazarláshoz és nem megtakarításhoz vezetnek. Ezermilliárd forint szakszerű, okos elköltése önmagában is pénzbe kerül. Viszont megéri, hiszen az a cél, hogy a befizetett pénzünkért minél több egészségnyereséget és hozzáférési igazságosságot vehessünk. Ehhez pedig fejleszteni kell az ellátási protokollokat és az ellenőrzést. Ha lesz elektronikus recept, akkor annak működését elemezni kellene, és észszerűsíteni a gyógyszerhasználatunkat. Ezzel jól járna a járulékfizető és az OEP is, hívják bárhogyan is, ami lesz belőle. Az ÁNTSZ szervezetének szétverése nyilvánvalóan veszélyezteti a járványügyi biztonságot, egy ilyen intézkedés különösen érthetetlen egy olyan kormánytól, amelyik lépten-nyomon kifejezi, mennyire tart a bevándorlóktól.

– Mostanában valamivel több pénz áramlik az egészségügybe, mint eddig. Túl vagyunk-e a mélyponton és jó irányba mennek-e a dolgok?

– Nem vagyunk túl a mélyponton és nem mennek jó irányba a dolgok. Az a Lázár János által állandóan emlegetett 500 milliárd forint, amely egyébként még a Gyurcsány-kormány döntése alapján uniós pénzből áramlott az egészségügybe, a szakmai szabályozás és érdekeltségi rendszer átalakulásának elmaradása miatt nem szolgálta jól az eredetileg megfogalmazott célokat. A terv az volt, hogy járóbeteg­­központok lesznek, tömegével végez­­nek egynapos műtéteket, nappali kór­­házi kezelést, kivizsgálást, és ­emiatt kevesebb, de jól felszerelt, pénzzel megfelelően ellátott kórház működhet majd. Erre nem került sor. Persze sokat számít, hogy élhetőbbek, szebbek lettek a vidéki kórházak, jobb a felszerelésük, kulturáltabbak a mellékhelyiségek, de az egészségügy fenntarthatóságának szempontjából mindez semmit sem jelent. Ami pénzt pedig most beletettek, az nem több, mint a szükségesnél sokkal kisebb béremelés fedezete, de ettől a kórházaknak még az adósságállománya sem csökken. Ettől tehát nem változik meg az állapot, amelyre néhány, Angliából hazatért fiatal orvos rácsodálkozott, és a közvélemény előtt tette fel a kérdé­­seit. Micsoda? Itt nincs kézfertőtlenítő? Nincsenek egyes betegségekre lebontott szakmai protokollok, helyettük az van, amit a „főorvos úr” éppen kitalál? Nem operálhatok, mert a „főorvos úr” akar mindent a hálapénz miatt? Akkor hogyan tanulom meg a szakmát? Hiszen ez tarthatatlan! Igen, az egész tarthatatlan.