Még a fájdalom is ehhez a földhöz köt – Külföldi fiatalok zsidó sírokat gondoznak a Kozma utcában

2018. augusztus 10. 20:01 - szerző: Cseri Péter

Mit keres egy német egyetemista a budapesti Kozma utcai zsidó temetőben, ha egyetlen magyarországi felmenője sincs? És ha már itt van, miért súrolja le a sírköveket, miért tépi ki a gazt, miért festi újra az elhalványult feliratokat? Ráadásul mindezt önként, pusztán belső késztetésből. Ennek jártunk utána a német ASF nevű szervezet és a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület közös táborában, ahol Európa különböző országaiból érkezett fiatalok ismerkedtek a vészkorszak hazai történetével, a zsidó és az evangélikus kulturális örökséggel. A résztvevők nemcsak temetőket és múzeumokat látogattak, hanem holokauszttúlélőkkel is találkoztak. A személyes sorsokkal való szembesülés fel is kavarta őket.

– Nyolcvanhat éves vagyok. Surány Lászlónénak, Daisy néninek hívnak. Van három dédunokám, négy unokám, két gyermekem. És holokauszttúlélő vagyok. Rengeteg szörnyű élményem volt 1944–45-ben, olyasmiket éltem át, amik egész életemre hatással voltak. Később középiskolai tanár lett belőlem, de évtizedekig hallgattam arról, amin keresztülmentem. Aztán egy harmincéves érettségi találkozón – nem az enyémen, hanem a tanítványaimén – felszakadt belőlem a múlt, és elárultam, hogy zsidó vagyok. Azóta tudok beszélni a borzalmakról.

A Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban ülünk, a törékeny asszonyt egy tucatnyi fiatal hallgatja. Tolmács segít, mivel a lányok nem magyarok. Németek, lengyelek, belgák, fehéroroszok, görögök – többségük egyetemista. Előkerül néhány papír zsebkendő, többen a szemüket törölgetik. Mindannyian a német ASF (Aktion Sühnezeichen Friedensdienste) nevű szervezet magyarországi táborának lakói, két hetet töltenek Budapesten. Az ASF nevének szó szerinti fordítása Bűnjel Békeszolgálat Akció, de a „bűnjel” helyett talán az engesztelés-jóvátétel kifejezés pontosabban fogalmazza meg a kezdeményezés lényegét. A német evangélikus egyház égisze alatt működő szervezet létrehozását a nemzetiszocializmus bűntetteivel és annak hatástörténetével való szembenézés motiválta. Az ASF különböző programjaival a németek háborús bűneiből próbál meg jóvátenni annyit, amennyit ma, a háború után több mint hetven évvel egyáltalán még lehetséges. A honlapjukon ez olvasható: „A megbékélésért és egymás megértéséért dolgozunk.”

Fotó: Merész Márton

A jóvátétel ez esetben nagyon is kézzelfogható. A tábor résztvevői a délelőttöket a Kozma utcai zsidó temetőben töltik, önkéntes munkában sírokat gondoznak. Nem is munkának tekintik, inkább szolgálatnak.

– Nézem a sírokat, látszik, hogy az egyiket gondosan ápolják, a másikhoz hosszú évek óta nem jött senki – mondja a 20 éves Paula. – Jó érzés megszépíteni az elhanyagolt köveket: letisztítjuk, újrafestjük a betűket, közben nagyokat beszélgetünk. Béke költözik a szívünkbe. Felemelő, ahogy a végén visszanézel a sorra, és már egyik sír sem lóg ki, mindegyik ugyanolyan szépen ragyog a napfényben.

Paula a strasbourgi egyetemen tanul közgazdaságtant. Német-lengyel vegyes családba született, mindkét nemzet múltját a sajátjának érzi. Szerinte nagyon sok német és lengyel érez felelősséget a nemzete és az emberiség jövőjéért. Ő legalábbis sok ilyen fiatalt ismer. A budapesti tábort pedig nem csupán jószolgálati önkénteskedésnek tekinti, hanem tanulásnak és nyaralásnak is.

Ez érthető, hiszen a táborlakók a délelőtti munka után délutánonként különböző kulturális programokon vesznek részt, esténként pedig – ha kedvük tartja – belevethetik magukat a főváros forgatagába.

A programok szervezésében a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike) segít a német alapítványnak. A két szervezet egymásra találása Braun Verának köszönhető, aki több évtizede él Németországban, és zsidó gyökereinek keresése közben ismerkedett meg a Mazsike egyik vezetőjével. Braun Vera ekkor már tagja volt az ASF-nek, és kötelékében különböző önkéntes jószolgálati akciókban vett részt. Személye aztán összekapcsolta a német és a magyar szervezetet, ennek nyomán az ASF tavaly hirdette meg első alkalommal a budapesti tábort, a felhívásra az elmúlt évben és az idén is számos európai országból jelentkeztek az érdeklődő fiatalok.

A Mazsike házigazdaként elsősorban arról gondoskodik, hogy a résztvevők a két hét alatt minél alaposabban megismerhessék a magyar zsidó közösség múltját, történelmi örökségét. Találkozókat szerveznek történészekkel, művészekkel, hogy az Európa különböző részeiről érkező fiatalok képet kapjanak arról, miként éltek a zsidók Magyarországon a múlt századi világháborúk előtt, mi történt velük ezek közepette, és hogyan tudták feldolgozni a holokausztot. Milyen tehertől nem sikerült még megszabadulni, mi az, amit még ma is hurcolnak magukban az egymást követő generációk? A beszélgetések, filmvetítések témája az is, milyen szerepet játszott a zsidóság Magyarország történelmében, amitől elválaszthatatlan saját históriája.

– Nemcsak a zsidó örökséggel ismerkednek a fiatalok, hanem a magyar evangélikus egyházzal is: találkoznak Fabiny Tamás püspökkel, Donáth László lelkésszel, részt vesznek a békásmegyeri gyülekezet istentiszteletén – tudjuk meg Bálint Annától, a Mazsike projektkoordinátorától. – Bár egyik résztvevőnek sincs személyes kötődése a holokauszthoz, a programokon nagyon aktívak, figyelmesek, érzékenyen reagálnak, látszik rajtuk, hogy igazán érdekli őket a magyar történelem és kultúra. Ez persze annak fényében érthető, hogy odahaza egyetemistaként zömében bölcsészetet, társadalomtudományt hallgatnak.

A programok sorában kiemelt helyen szerepel a Holokauszt Emlékközpont meglátogatása, ahol a fiatalok magyar holokauszttúlélőkkel is találkozhatnak. Most éppen Daisy néni emlékezik. A hangja nem remeg, inkább határozott, ilyen lehetett, amikor órát tartott a diákjainak. Úgy idézi fel a saját történetét, mintha csak egy távoli ismerőséről mesélne. Nem komorul el a tragikus pillanatoknál, nem mosolyodik el a szerencsés fordulatoknál. Mintha minden pont úgy történt volna, ahogy történnie kellett.

– A skót misszió középiskolájába jártam, nálunk nem volt faji megkülönböztetés. Amikor ’44 tavaszán bejöttek a németek, a vidéki osztálytársaimat sokáig nem engedték haza a kollégiumból, ingyen is Pesten tartották őket, csak hogy mindenkit megvédhessenek. Aztán persze be kellett zárni a kollégiumot is, a lányok hazamentek. Otthon már nem védte meg őket senki, mindenkit elvittek Auschwitzba, egyikük sem jött haza. Én pesti lány voltam, a holokauszt idején még csak 12 éves, a fővárosban bujkáltam a felszabadulásig. Hónapokig egyedül voltam, a családom szétszakadt, semmit nem tudtunk egymásról.

Daisy nénit többször is megérintette a halál, olykor már ki is nyújtotta érte a kezét, de egyszer sem sikerült magával ragadnia. Sokáig egy fiúárvaházban bujkált, aztán hol a svájci, hol a svéd nagykövetség védett lakásaiban húzta meg magát, járt a Bethlen téri zsinagóga menekültjei között is, egyszer a nyilas pártközpontba, az Andrássy út 60.-ba is bevitték, máig nem érti, hogyan szabadulhatott ki onnan.

– Már az is kész csoda, hogy túléltem, de volt egy ennél nagyobb csoda is – mondja Daisy néni. – Amikor februárban felszabadult a gettó, visszamentem a régi lakásunkba. Hihetetlen, de otthon találtam a szüleimet és a nővéremet is. Elsodródtunk egymás mellől, azt hittük, hogy soha többé nem látjuk egymást, de valahogy mindannyian életben maradtunk.

Megint előkerülnek a papír zsebkendők. Paula is meghatódik.

– Annyi mindent tudok erről a korszakról, de a személyes sorsok óhatatlanul megindítják az embert – mondja a 20 éves lány. – Nagyon meg kell becsülnünk az ilyen pillanatokat, egyre kevesebben lesznek, akik elmesélhetik nekünk a történetüket. Az is fontos, hogy okuljunk az egykori hibákból. Lengyelországban és Magyarországon is olyan irányba mennek a dolgok, hogy jogos a félelem: talán nem tanultunk eleget a történelemből.

Daisy néni mellett a 89 éves Lebovits Imre idézi még fel a vészkorszakot.

– Apámék öten voltak testvérek, anyámék tízen. Csak a szűk családunkból hetven embert öltek meg a holokauszt idején. Alig maradtunk meg néhányan – mondja Lebovits Imre. Többször is hangsúlyozza, kizárólag a szerencsének köszönheti, hogy életben maradt. Tizenöt éves volt a német megszállás idején, Pesten tanult szűcsinasként. Amikor bejöttek a németek, hazaindult Tiszafüredre, már az is csoda volt, hogy nem szedték le a vonatról. Otthon aztán bekerült a téglagyári gettóba, de tíz nappal a bevagonírozás előtt megjelent egy honvédtiszt a táborban, és néhány fiatalt kiválasztott munkaszolgálatra. Belőle is kényszerkatona lett, kamaszként került a keleti frontra, biztos volt benne, hogy meghal. Mégis túlélte a harcokat, miközben a tiszafüredi rokonai odavesztek az auschwitzi gázkamrában. Ahogy hazatért a frontról, már ő sem úszta meg a lágert, de akkor már Nyugatra szállították a zsidókat, így került Mauthausenbe. Túlélte a tífuszjárványt, megérte a koncentrációs tábor felszabadítását. Mehetett volna nyugat felé is, de inkább hazaindult. Mérnök lett belőle, évtizedekig tanított a műszaki egyetemen.

– Közel a kilencvenhez sem hagy nyugodni a gondolat, vajon törvényszerű volt-e, hogy elpusztuljon hatszázezer magyar zsidó – mondja Lebovits Imre. – Nem vagyok történész, de évtizedekkel a tragédia után is azt gondolom, nem volt szükségszerű, hogy ennyi áldozata legyen a vészkorszaknak. Nagyon tisztelem a németeket amiatt, hogy utólag szembe tudtak, szembe mertek nézni a bűneikkel, ez Magyarországon nem sikerült.

Már az is kész csoda, hogy túléltem – mondja Daisy néni
Fotó: Merész Márton

Hosszú csönd. Aztán az egyik lengyel fiatal teszi fel a kezét. Nem érti, miért nem menekültek el Magyarországról a zsidók még a német megszállás előtt, ha egyszer tudták, mi folyik a megsemmisítő táborokban.

– Nem tudtuk. Fogalmunk sem volt róla, hogy a munkatáborokban halomra gyilkolják az embereket – mondja Lebovits Imre. – Beszéltek persze ilyesmit, de senki nem hitte el, hogy ez megtörténhetne. Meg aztán hova menekültünk volna? Nem volt hova mennünk.

Paula jelentkezik. Daisy néni és Lebovits Imre egyszerre néznek rá.

– Ennyi szenvedés után képesek egyáltalán szeretni a hazájukat, büszkék tudnak lenni a magyarságukra?

A két idős ember bólogat.

– Ez az ország a hazám, ide születtem, ezt a nyelvet ismerem a legjobban, ez az irodalom az enyém. Persze hogy van bennem rossz érzés a múlt miatt, de még a fájdalom is ehhez a földhöz köt – mondja Daisy néni.

– Nincs gyűlölet a szívemben, de aggodalom igen. Remélem, hogy soha többé nem térnek vissza azok az idők – folytatja Lebovits Imre, közben régi fotókat vesz elő, és kiosztja a hallgatóságnak. A fekete-fehér képek a holokauszt idejéből valók. – Mutassátok meg ezeket otthon! Mondjátok el, mit hallottatok! Nagyon köszönöm nektek, hogy segítettetek a zsidó temető rendbehozatalában. Szép volt, mese volt. Még igaz is volt.