Már nem győzik a munkát, annyi ember lesz családon belüli erőszak áldozata Magyarországon

2018. november 6. 07:41 - szerző: Farkas Ágnes

Új kampányt indított az Ökumenikus Segélyszervezet A szeretet nem árt mottóval. Fölhívják a figyelmet arra, hogy fölállítottak egy új krízisambulancia-hálózatot, amely az ország hét pontján – Miskolcon, Szolnokon, Orosházán, Budapesten, Devecserben, Mosonmagyaróváron és Kaposváron – várja a kapcsolaton belüli erőszakot elszenvedők jelzéseit. Az ambulancián jogász, szociális szakértő és pszichológus próbál segíteni a bántalmazottaknak. Mindez a humántárca által e célra adott hárommilliárd forintból valósulhat meg.

Rácsok Balázs, az Ökumenikus Segélyszervezet szakértője szerint a bántalmazó kapcsolatok többségére az a jellemző, hogy

az egész család őrzi a színfalak mögött zajló erőszak titkát.

Az áldozatok megpróbálják fenntartani annak látszatát, hogy szeretetben élnek, de a bántalmazás és annak elleplezése lényegében fölemészti őket. A látszat és a belső feszültség közötti ellentétet szimbolizálják a most induló kampányban azok a matrjoskababák, amelyek ilyen-olyan formában valamennyi, a krízisambulancia-hálózatban részt vevő városban megjelennek majd, hogy fölhívják a figyelmet az immáron elérhető segítségre.

Márpedig a segítségre nagy szükség van, mert jelenleg még annak a helyzete sem egyszerű, aki rászánja magát, hogy szakít a bántalmazójával.

– Amikor benne éltem ebben a kapcsolatban – meséli Judit –, nem voltam képes gondolkodni a bántalmazás tényén. A verés, a félelem, a menekülés szinte folyamatos volt, és azt vettem észre, hogy megszoktam. Valójában kiszámítható volt, és ehhez alkalmazkodni is tudtam. De a hirtelen, váratlan és indokolhatatlan ütésekre nem voltunk felkészülve a gyerekekkel. Az én páromnál még az is durva volt, amikor csak játszott. Persze a gyerekkel együtt nevettünk rajta, hiszen jaj de jó, az apu játszik. Csakhogy a három-négy napos borostája már durván szúrt. Csupa viccből, csupa „játszásiból” elkapta a fejem, tartotta, és tiszta erőből beledörzsölte a nyakamba az arcát, amíg csak jól ki nem röhögte magát. Véresre horzsolt a borosta. Ha tudná, hogy most hol vagyunk!

De az apa nem tudja. Igaz, lassan már Judit sem, aki a titkos menedékházból előbb az úgynevezett félutas házba, aztán a családok átmeneti otthonába költözött. Hogy onnan hová kell majd mennie, maga sem tudja.

Sok mindent nem tehet: törvények írják elő a hozzá hasonló helyzetű nők és gyerekek útját, azt, hogy honnan hová, mettől meddig kell menniük, és mit hogyan tehetnek. A menekülés első stációja a titkos menedékház, amely az országban bárhol lehet. De oda el is kell jutni valahogyan. Ehhez első lépésben föl kell hívni az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) ingyenes vonalát.

Az 1997-ben elfogadott gyermekvédelmi törvény szerint „a gyermeknek joga van ahhoz, hogy a védelme érdekében eljáró szakemberek – különösen a gyermek bántalmazásának felismerése és megszüntetése érdekében – egységes elvek és módszerek alkalmazásával járjanak el”. Nos, az életben az egységesség leginkább abban nyilvánul meg, hogy a bántalmazottaknak kell menekülniük, hátrahagyva megszokott környezetüket – sokszor saját tulajdonú otthonukat –, minden személyes holmijukat. Jó esetben egy plüssállatot vihetnek magukkal, vagy azt sem.

Gyakori, hogy a bántalmazottak speciális élethelyzetükből adódóan egyszerűen elszöknek. Volt, aki megvárta, például Judit, amíg elalszik a részeges a férje, megszokásból az ágy mellé készítette a pálinkát, kéznél legyen, amikor felébred, úgy indult az ország másik végébe. Másnap éjjel érkeztek meg a gyerekekkel, összefagyva, éhesen a titkos menedékházba.

Itt kétszer huszonnyolc napig lehet maradni. Ez idő alatt kéne megnyugodni, tervezni és cselekedni. De ez egyedül nagyon nehéz, szinte természetes, hogy az ember azonnal megpróbálja a rokonait értesíteni. Onnantól kezdve viszont már semmi nem titkos, minden kiderül:

sokszor az a vége, hogy a menekülő visszamegy a bántalmazójához, és kezdődik minden elölről.

Aztán újra menekülőre fogja, ha még képes rá, jöhetnek az újabb titkos menedékházak, az újabb kétszer huszonnyolc napok. Akadt olyan asszony, akire két hétig rázárták a dolgozók az ajtót, a telefonját elvették, nehogy hívhassa a rokonait. De ez sem megoldás. Ilyenkor aztán megesik, hogy szembefordul a bántalmazott és az, aki segíteni próbálna rajta.

Ez persze máskor is előfordul. Van úgy, hogy a szakemberek, akiket a társadalom lényegében semmire nem becsül, hiába teszik ki a lelküket is, a helyzetükből adódóan szembekerülnek a bántalmazottakkal, és a kicsiny család már nem is a bántalmazó, hanem éppen őelőlük menekül. Megtörtént, hogy a család egy tanyán élt, és a nő a gyerekét kecsketejjel etette. Ez a védőnő és a gyermekjóléti szolgálat szemében elhanyagolásnak számított. Megmondták, hogy ha így megy tovább, elveszik a gyereket. Az apának valahogy sikerült beméretnie a nő mobiltelefonját. Utolérte őket. Együtt költöztek tovább, és kezdődött minden elölről.

Donkó Erzsébet egy Pest megyei titkos menedékházban dolgozik. Náluk egyszerre két családnak jut hely, de van az országban olyan is, ahol egyidejűleg tíz családot is képesek befogadni.

– Októberig az idén negyven család fordult meg nálunk. Van persze olyan hely is, ahol mindig telt ház van – mondja. Hozzáteszi: nem tudják, hogy az OKIT milyen szempontrendszer alapján dönti el, melyik családot hová küldik. A segítséget kérő is csak az utolsó pillanatban tudja meg, hová kell mennie.

A kétszer huszonnyolc nap nem sok idő. Hogy mennyire kevés, azt jelzi, hogy a Donkó Erzsébet intézményében idén fölbukkanó negyven családból csak egyetlenegy jutott be a menekülés második stációját jelentő úgynevezett félutas házba. Az ide való bejutáshoz már pályázni kell. Erről egy szakemberekből álló csapat dönt, elvileg mindig a legkiszolgáltatottabbak javára. De hogyan is lehet ilyen esetekben a kiszolgáltatottságott méricskélni? A Donkó Erzsébetéktől továbbkerülő asszony mellett például az döntött, hogy a nő az újszülöttjével együtt menekült. A pályázatot a dolgozók segítségével írta meg az anya.

Neki, ha úgy tetszik, szerencséje volt: a félutas házban öt évig maradhat, ami viszonylag hosszú idő, talán tudnak valamit kezdeni az elrontott életükkel. És talán kikerülhetik a családok átmeneti otthonát, ahová törvényszerűen azok kerülnek, akiknek a pályázata nem sikerült. Az átmeneti otthonban a családok lakhatnak, van közös konyha és mosókonyha, a fürdőszobákon általában két-három család osztozik. Az átmenti gondozásért a családok térítési díjat fizetnek, amely felnőtteknek és gyermekeknek egységesen általában havi 7500 forint. De ennek kifizetéséhez – sokszor új helyen, új körülmények közt – munka kell.

– Nagyon sokan vannak a bántalmazottak, és egyre többen lesznek.

Már nem győzzük a munkát – mondja az OKIT illetékese, Boglacsek Tímea. Azt, hogy hány érintettről tudnak, nem árulhatja el, ahogy azt sem, hogy az idén és a korábbi években mennyien vették igénybe a titkosmenedékház-szolgáltatást. Nem kapunk választ sem arra, hogy hányan mentek vissza a bántalmazójukhoz, miként arra sem, hányan haltak meg kapcsolati erőszak következtében.

Az Ökumenikus Segélyszervezet készített ugyan egy ilyen irányú felmérést, de ennek részleteit ők sem tehették közzé. Egyedüli kiindulópontot továbbra is csak a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen adataiból szerezhetünk. A statisztika azt mutatja, hogy a partnerbántalmazás az esetek 95 százalékában férfi elkövetőt és női áldozatot jelent. Minden ötödik nőt rendszeresen bántalmaz a férje vagy a partnere, de a folyamatos lelki erőszakban élő nők száma ennél jóval magasabb. Magyarországon a családon belüli erőszak következtében hetente legalább egy nő meghal.