Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Már egymás ellen és nem egymás mellett élünk – Dávid-Barett Tamás a fideszes nagycsalád diktátumairól

2018. március 4. 06:33 - szerző: Barát József

Az oxfordi Trinity College oktatója fejtegetéséből kiderült: a családi hálózatok korábbi szerepét manapság jól-rosszul működő baráti kapcsolatok, klubok, érdekcsoportok próbálják betölteni.

– Előadását hallgatva az jutott eszembe, hogy a mai Magyarországon furcsa kettősség alakult ki. A hatalmi piramis csúcsán a fideszes nagycsaládok, klánok diktálják az egész társadalom számára kötelező jogi normákat, amelyek valójában saját értékrendjüket és érdekeiket tükrözik. Azok célja, hogy a közjavak nagy részét saját maguk között oszthassák szét.

– Nincsen abban semmi újdonság, hogy a normákat egyes nagycsaládok érdekei diktálják. Ez így volt az emberi történelem hosszú évezredein át. Az archaikus társadalmakban a demográfiai viszonyok is azt tükrözték, hogy melyik nagycsalád milyen mértékben jutott hozzá az erőforrásokhoz. A relatív jólétben élők között alacsonyabb volt a gyermekhalandóság, magasabb a várható élettartam, tehát az embereknek sokkal nagyobb rokoni hálójuk volt a társadalom csúcsain, miközben alul csak töredezett, kis hálók alakultak ki. Mindennek hatására a felül lévők erősebb hálózatának normái váltak érvényessé az egész társadalomra. Így lett az anyagi erőből hatalom, amely, mint egy polip, fölülről lefelé elkezdte átfonni a társadalmat.

– Na, ez van fordítva nálunk. A kétharmados hatalom kezdett a nagycsaládok számára előnyös normákat termelni, hogy anyagi előnyökhöz juttassa a klánokat.

– Így lehet. Azt gondolom, hogy ez a hálózati logika a kádári vidék alsó középosztályában gyökerezhet. A fideszes elit alighanem olyan közegből érkezik, ahol a családi és szűkebb közösségben szerzett kapcsolati tőkére építő túlélési technika nagyon erős volt – talán ma is nagyon erős.

Fotó: Bazánth Ivola

– A vidéki alsó középosztály a hálós világgal kibekkelte a Kádár-korszakot. Majd hasonló mentalitással építette fel az Orbán-érát?

– Hadd tegyek egy kis kitérőt. A feleségem korrupciókutató politológus, és számos országban végez felméréseket. Ghánában, Tanzániában, Katarban, Jamaicában vannak projektjei, és nagyon érdekes, amit tapasztal: őrületes különbségek vannak mondjuk a nyugat-európai országokban és a fejlődő országokban tapasztalható korrupció között. Mi Oxfordban élünk, és az ismerősi kör, a társadalmi hierarchiában betöltött hely persze ott is nagyon fontos. De a hálózat működése teljesen más a harmadik világ országaiban. Ott ugyanis a korrupció egybemosódik a koordinációval: a kölcsönös lekötelezettségre épülő hálón keresztül működtetik az intézményrendszert. A korrupció kiirtása azért is roppant nehéz, mert nélküle szétesne az egész közigazgatás, legalábbis átmenetileg működésképtelenné válna az állam. A fejlett nyugati országokban is van összefonódás, korrupció, de ott a koordináció olyan független intézményrendszeren keresztül valósul meg, amely a kivételes helyzeteket leszámítva kizárja, hogy jogtalan előnyökért cserébe hozzanak döntéseket. Magyarországon az történhetett, hogy az intézményes koordináció egy ideig párhuzamosan haladt a személyes érdekeket szolgáló hálós koordinációval, majd a Fidesz kétharmados győzelme után ezt a kettősséget meg lehetett szüntetni, az intézményi garanciák leépítésével a klánok uralma erősödhetett meg. De tegyük hozzá, a vertikális hálózatok világa, a klientúrarendszer már a Fidesz-éra előtt is létezett, működött a magyar társadalom más szegmenseiben is.

– Magyarország működése unikumnak számít az európai társadalmak között?

– Sok szempontból sajnos igen. Szerintem a társadalmi együttműködés lehetőségeinek szétcsúszása mutatkozik meg abban, ahogyan az ország lemaradt az elmúlt húsz esztendőben. 2000 előtt mi, magyarok még a kelet-európai térség élén álltunk. Számunkra nem is Ausztria, hanem Finnország, Írország volt a példa. Reális lehetőségnek látszott, hogy a Győr–Székesfehérvár–Budapest-háromszög az Isztambul és München közötti térség központja legyen. Az ezredforduló környékén azonban szétesett a magyar társadalom – amely persze soha sem volt valami egységes −, az elmúlt húsz esztendőben az egymás mellett élést felváltotta az egymás ellen élés.

 

Dávid-Barett Tamás

közgazdász, antropológus, az Oxfordi Trinity College oktatója, az Universidad del Desarrollo en Santiago de Chile kutató professzora. Legfontosabb témája a társadalmi egyenlőtlenségek evolúciós eredete.

Gazdaságmatematikusként 1995-ben végzett a Corvinus egyetemen, majd Cambridge-ben szerzett másoddiplomát 1997-ben. A Londoni Birbeck Egyetemen végezte PhD-tanulmányait. Oktatott a Hertford College-ban, volt társigazgatója egy EU-s internetkutatási projektnek, 2010 és 2015 között az Oxfordi Egyetem kutatója.

 

– Ennek megvalósítására nyilván nem lett volna elég Orbán Viktor romboló politikai zsenije, még Gyurcsány és a szocialista párt bénázásának segítségével sem, ha a feltételek nem adottak, ha nincs bennünk ott a kód.

– Persze. Magyarországon a nyugat-európaitól különböző társadalomszerkezet alakult ki. Angliában például tényleg osztálytársadalom van. Az, hogy honnan jössz, ott meghatározza, mit gondolsz, ki vagy, milyen szavakat használsz, és a legfontosabb, hogy kik a barátaid. A magyar társadalom is ilyen, csak nem keresztben vannak az osztályok, hanem hosszában. Nem rétegekből, hanem oszlopokból áll. Megnevezni is nehéz ezeket az oszlopokat, mert mindegyiknek legalább két neve van. Az egyik, amit az odatartozók használnak, a másik, amit a többiek. Merthogy, ugye, vannak a szocialisták, másik nevükön rohadt komcsik. Van a nemzeti oldal, azt a túloldalról javíthatatlan nácinak látják. A liberálisokat bizalmasan büdös zsidókként említik, és amikor a romákról van szó, sokan a tolvaj cigányokra gondolnak. Ez oszloptársadalom, ahol az oszlopod határozza meg, mit gondolsz, ki vagy. És azt is, mit gondolsz az országról vagy hogyan beszélsz. Akárcsak az angoloknál, itt is a legfontosabb, hogy kik lesznek a barátaid. A hálózatok nem keresztben működnek, hanem hosszában: kliensi, vazallusi kapcsolatok formájában. Talán éppen ez az ősbaj.

Fotó: Bazánth Ivola

– Vannak, akik azt gondolják, egy kis országban az elit is olyan kicsi, hogy az ismerősi, rokoni hálózatok világa mindenképpen átszínezi, legalábbis kiegészíti a jog szabályzó szerepét.

– Lehet, hogy vannak, akik így gondolják csak éppen nincsen így. Erre Finnország a jó példa. Feleakkora, mint Magyarország, három nemzetiség él együtt, a finnek, a svédek és a számik, akiket lappoknak is hívnak. Elvben ideális terep arra, hogy ezek a csoportok egymás rovására akarjanak érvényesülni. De senkinek sem jut eszébe, hogy azt kutassa, ki honnan jön. A közös szabályok dominálnak. Van egy finn egyetemi oktató barátom, akivel számos közös kutatást végeztünk. Többször voltam nála Finnországban, és egyszer – amikor éppen az egyenlőségi modelleken dolgoztunk előfordult, hogy egy professzor, akinek az előadásán ültünk, nagyon bénázott a számítógéppel. Az ismerősöm odasúgta nekem, ez azért van, mert a PowerPoint prezentációit valójában a felesége készíti, aki vízvezeték-szerelő, és kettejük közül ő ért a számítógéphez. Ennek kapcsán arról kezdtünk beszélgetni, hogy ott a professzor és a vízvezeték-szerelő házassága senkit sem lep meg, mert mindenki egyenlő. Én kötöttem az ebet a karóhoz: szerintem teljes egyenlőség sehol sincs, a régi osztályszerkezet nyomai mindenütt fellelhetők. Hogy bizonyítékot keressek, arról kérdeztem, ismer-e valakit, akiről tudja, hogy a családjának arisztokrata gyökerei vannak. Azt felelte, hogy ilyesmiről itt nem szoktak beszélni, de ha nagyon ragaszkodom a témához, akkor tulajdonképpen még én is ismerek valakit, akinek a régi időkben kijárt volna a titulus. Kibökte, hogy az ő nagypapája volt a királyi család utolsó uralkodója. Minthogy a családban ő a legidősebb gyerek, ezért ha az országnak történetesen nem köztársasági elnöke volna, akkor alighanem ő lenne éppen a királynő. De lehetőleg ne terjesszem. Mintha illetlenséget adott volna ki magáról.

– Beszéljünk egy másik témájáról is, arról, hogyan hatnak életünkre az internetes közösségi hálózatok. Azt szokták mondani, hogy a kibernetikus tér lehetővé teszi a demokrácia sosem látott erősödését. Biztos ez? A gyakorlatban inkább azt látjuk, hogy a Facebookon mindenki bezárkózik a saját csoportjába, és amit közvélekedésnek lát, az inkább csak saját véleményének tükörképe. A közösségi háló ráadásul egyre inkább az álhírek, a politikai manipuláció világa.

– Most egy kávézóban beszélgetünk. Ha például bejönne ide négy kigyúrt pofa leborotvált fejjel, sötét szemüvegben, fekete bőrkabátban, amely mögött gépfegyverek körvonalai rajzolódnának ki, azonnal tudnánk, hogy nagyon nagy baj van, jobb volna inkább menekülőre fogni. Ha pedig egy szomszédos kávéházi asztalnál valaki összevész a szeretőjével, akkor jó okkal sejtjük, hogy olyan feszültség fog kipattanni, amitől hamarosan repülhetnek akár a csészék is. Hogy mindezt nem csak tudjuk, de érezzük is, azt hosszú evolúciós folyamat huzalozta be. A közösségi hálón azonban nem figyelünk fel a veszélyekre. Nincs velünk született vagy akár gyermekkorunk óta tanult szerszámkészletünk arra, hogy felismerjük, milyen baj érhet minket, milyen helyzetben mit kellene csinálni. És elemzőként sem könnyű megmondani, hová vezet, hogy az életünk minden apró ténye bekerül valamilyen adatbázisba. Ráadásul a közösségi háló sem kell ahhoz, hogy valaki rajtunk tartsa a szemét. A túloldalon akad, aki tudja, hogyan érheti el, hogy az éppen nem használt, de bekapcsolt mobiltelefonunkon keresztül is információhoz jusson rólunk. Mégsem gondoljuk, hogy négy fekete szemüveges, kigyúrt figura ül a mobilunk mögött.

– Pedig mindig ott ül a négy kigyúrt?

– Nem. Inkább négyszáz ül ott. A digitális térben semmilyen védettségünk nincsen. Az életünk pedig nyitott könyv azok előtt, akik olvasni szeretnének benne. A Facebook egyébként felhasználói szempontból is éppen olyan, mint a nagy hamburgerláncok. A nagyipari módszerekkel létrehozott junkfood, azaz ételszemét elfogyasztása után az ember úgy érzi, mintha evett volna valami jól hasznosíthatót. Pedig az, amit magába tömött, inkább csak árt a testnek, és az ember nagyon hamar megint éhes lesz utána. Na ilyen a Facebook is. Bemegy oda, akinek megerősítésre van szüksége, közösséghiányban szenved, és a közösségi háló úgy tesz, mintha megerősítené a státusunkat, mintha részei volnánk egy igazi csoportnak. Közben valódi jelentőséggel bíró interakció ott szinte nincs is. Igazából csak annyi történik ott, hogy gyűjtik a rólunk szóló tényeket, és megpróbálnak manipulálni bennünket. A legnagyobb baj, hogy ez ellen még úgy sem lehet védekezni, ha valaki nem tesz fel magáról semmilyen adatot. Családi és társadalmi kapcsolatai akkor is pontosan körberajzolják a fogyasztási és politikai profiljával együtt.