Mansfeld Péter, aki ujjat húzott a sorssal

Tizenegy nappal 18. születésnapja után, 1959. március 21-én, az elő tavaszi napon, a Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulóján állították a bitófához. 1956-ot követően ő volt a kádári megtorlás legfiatalabb áldozata. Sírja a hatalmas fa kereszttel zarándokhellyé vált 1989-től a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában, pár lépésnyire Nagy Imre végső nyughelyétől. Megkoszorúzható emléktáblája a Medve utcai iskola falán, emlékműve a budai vár oldalában, egy dokumentumfilm (Irgalmatlanul) és egy játékfilm is megörökíti alakját, tovább hizlalva a legendákat, de valós énjéről, mozgatórugóiról, az összefüggések koordináta-rendszeréről mégis alig-alig tudunk valamit. Nehéz megfejteni a kort is, amely őt hőssé tette: az 1961. augusztusáig húzódó megtorlást, majd annak egészen a rendszerváltásig elnyúló utóhatásait.

Hatvankilenc éves lenne

Porai a forradalom mártírjainak ismeretlen helyén harminc esztendeig várták a szabadulás nyugalmát, a 24-es fémkoronggal jelzett földi maradványait 1990 tavaszán exhumálták, hogy elvégezhessék az orvos szakértői azonosítást. Első, jelképes temetését – egy üres sírhely és fényképe megszentelésével – 1988. augusztusában, az érdi temetőben tartották hozzátartozói. Aztán 18 évvel ezelőtt, 1990. nyarán megadatott neki a valódi végtisztesség is. A sírját jelző hatalmas, két méteres fakeresztnél mindig megállnak az arra elvetődők, megrökönyödve és hitetlenkedve, nem leplezve mélységes megrendültségüket adóznak emlékének.

El lehet-e képzelni őt 69 évesnek, nyugdíjas betyárnak, örök csínytevőnek, akinek már gyerekként sok volt a számláján, a füle mögött? Azt, akit 18 évesen felakasztottak, de megmaradt örökre lázadó, kölyökképű, dacos tekintetű tinédzsernek a nemzet kollektív emlékezetében. Volt történész, aki „a forradalom kisdobosának” nevezte, akadt politikus, aki „az egész nemzet bátorságának és kitartásának" szimbólumaként aposztrofálta, hozzátéve „jelképe mindannak, amiért küzdött, s a kornak, amelyben élt; sorsában milliók vágyai, törekvései és kudarcai sűrűsödtek össze”. Azt is mondták róla, ő volt a 20. századi magyar történelem legfiatalabb hőse. A szobrász, aki megmintázta, úgy érvelt: „mintha arra lett volna teremtve, hogy rövid fénylő pályát fusson be, amelynek csakis erőszakos halál lehet a vége”. Ezért került a domborműre a felirat: „Hullócsillag”. De jő-e hősnek, mártírnak, hullócsillagnak lenni?

„Akit az istenek szeretnek, fiatalon hal meg” – állította szent meggyőződéssel Menandrosz, az időszámításunk előtt harmadik évszázadban tevékenykedő drámaíró. Az istenek szereteténél sokkal többet veszített el az a jobbára csak megfakult fényképekről ismert, szőke, hátrafésült hajú elszánt kamasz, aki – bár ügyvédje, Gárgyán Tibor a lelkére kötötte, legalább az utolsó pillanatban tanúsítson megbánást – az utolsó szó jogán azt vágta bírái fejéhez: ők sem cselekedtek volna másként a helyében. Ezzel a saját halálos ítéletét írta alá Mansfeld Péter esztergályos ipari tanuló, aki 1956. márciusában a szakma legjobbjáért kiírt versenyben a 2. helyezést érte el a csepeli Rákosi Mátyás tanintézet diákjaként. Képét egy korabeli újságban is megörökítették: egyenruhában az esztergagép előtt, mint a munkásosztály jövendő büszkesége. Bár a családban mindenki fodrász volt, a gépek, a szerelés, a bütykölés volt az életeleme. Barátai azt beszélték egymás közt, hogy alkatrészekből egymaga össze tud szerelni akár egy működőképes gépkocsit is – avat be a családi legendáriumba öt évvel fiatalabb öccse, az Érden élő László, aki mai fodrászként tevékenykedik.

A Széna téri suhanc

A Széna tériek legendás parancsnoka, Szabó bácsi – Mansfeld bírósági vallomása alapján – megcsókolta és átölelte, mondván, „ilyen fiatalok kellenek nekünk”, aztán hazaküldte. De újra ott lábatlankodott, mígnem küldönce, jogosítvány nélküli autós futára, gépkocsi összekötője lett: ingázott a Schmidt-kastély, a II. kerületi tanácsháza és pártház között, átadván utasításokat, a Fő utcából és a BRFK-ról lőszert, gyutacsot, kézigránátokat, a Szabad Nép székházból papírokat, a Margit kórházból gyógyszereket, kötszereket szállított. Minden nap megfordult a Széna téren, de hazajárt aludni. A pödrött bajuszú Szabó (János) bácsi maradandó benyomást tett rá. A harcokban nem vett részt. November 5-én „behatolt” a Moszkvába szökött Piros László volt belügyminiszter Vérhalom utcai villájába, ahonnan fegyvereket zsákmányolt, hogy otthon elrejtse, de útközben egy civil ruhás rendőr feltartóztatta, s „eintstandot” tartott. De nem adta fel, egyik barátjával továbbra is fegyverek összegyűjtésével és elrejtésével foglalkozott, hogy használni lehessen őket egy „forradalom” idején.

Az orosz tankok bejövetele után ott folytatta, ahol abbahagyta. Diák volt újra. Tanulmányai a MOM-ba szólították. 1957-ben kisebb „stikliket”, lopások egész sorozatát (műszaki cikkek, önindítók, fúrófejek, szerszámok, majd autók) követte el, októberben elfogták, s egy év börtönbüntetésre ítélték 1958. januárjában, de végrehajtását három év próbaidőre felfüggesztették. Munkahelyén megbocsátottak, mert „okos, szorgalmas és tanulékony ” fiúnak ismerték. Azonban meghatározó élményévé vált a rácsok mögött eltöltött három és fél hónap, s amit a vizsgálati fogság idején rabtársaitól hallott: mindörökre a rendszer kiengesztelhetetlen ellenségévé vált: bosszúvágy fűtötte, s a forradalom újjáélesztésének vágya hajtotta. (Mint ahogy indulásként még az is, hogy apját, nagybátyját, nagyapját is „málenkij robotra” hurcolták el az oroszok, utóbbi nem is tért haza.) De nehezen lehet azt állítani, hogy a „lyukas zászlót” vitték volna tovább 1958-ban, mert még ők maguk is "gengszterbandának" titulálták a balhé kedvéért verbuválódott csoportosulásukat, noha gyerekkori barátok, ismerősök, iskolatársak voltak – sorakoztatja egymás mellé a tényeket Eörsi László történész, az 56-os Intézet kutatója.

1958. februárjában barátaival eltökélték, fegyveres csoportot toboroznak, röplapokat terjesztenek; rendőrök és munkásőrök megtámadásával, lefegyverzésével kívántak lőfegyvereket szerezni. Február 17-én egy „kölcsön vett” kocsival elrabolták az osztrák követség előtt posztoló rendőrt törzsőrmestert, akit lefegyvereztek. Nagyzolós terveik szerint likvidálni akarták, de miután megtudták, hogy két kisgyermek apja, Budakeszin szabadon engedtek, megkínálták cigarettával, sőt még a 22-es busz megállójáig is elkísérték, hogy megvigasztalják, mert alaposan be volt rezelve – meséli Mansfeld László. További „igazságszolgáltató” akcióik, kalandjaik azonban nem sok sikerrel jártak. Tervezték bebörtönzött ismerősök kiszabadítását, hogy bosszút állnak a feljelentőkön, meg Szabó bácsi kivégzéséért, illetve fogságban lévő sógoráért, Virág Jánosért. De felvetődött Maléter Pál kiszabadításának gondolata is a Fő utcai ügyészségről, ahol aztán ők is kikötöttek lekapcsolásuk után. Hamar elkapták őket. Mansfeld nem tört meg, minduntalan szökni akart, egyszer – átmeneti – siker koronázta vágyait, ám eltört a karja, s gipszelés közben akadtak rá az ORFI-ban.

Végül is hat társával, II. rendű vádlottként került a vádlottak padjára. Rettenthetetlenségével, konokságával – sumázza Eörsi –, maga ellen hangolta bíráit, és végül ennek, nem pedig a tetteinek tulajdonítható végzete.

Első fokon a Fővárosi Bíróság Guidi Béla vezette tanácsa 1958 őszén életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte szervezkedésben való részvételért és egyéb más halmazati bűncselekmény vádjával. Ehhez Mátsik György ügyész ágyazta meg a hangulatot perbeszédében: „A vádlottak valamennyien munkásszülők gyermekei, úgy kell vizsgálni, mint osztályárulókat. Nem megtévedt emberekről van szó, hanem tudatos ellenforradalmárokról.. Politikai síkon nincs fiatal vagy idősebb korú vádlott. Velük szemben a legdrákóibb szigorral kell eljárni a büntetés kiszabásánál” — idézi fejből a bűnlajstromot Mansfeld öccse. Hozzátéve: az ügyész halálbüntetést kért Blaskira és bátyjára, a többi rózsadombi srácra pedig súlyos börtönbüntetést indítványozott.

Az öcs –aki bátyja emlékének hűséges ápolója – hívja fel figyelmemet a vádirat egy-két részletére: „1958. februárjában – több alkalommal – vezetői jogosítvány nélkül gépkocsit vezetett, forgalmas helyeken, amellyel az állampolgárok testi épségét veszélyeztette”. Vagy egy másik adalék: „A vádlottak olyan példátlan bűncselekmény sorozatot követtek el rövid idő alatt, nyugati ‘gengszterekhez’ hasonló módon, amely világosan megmutatta, mit akarnak. Vissza akarták idézni azokat a borzalmakat, amelyeket az 1956-os ellenforradalom vitt véghez. Nyugtalanságot akartak kelteni a dolgozó népben, bántotta őket, hogy a magyar nép leverte az ellenforradalmat, és a dolgozók nyugodtan végezhetik ország építő munkájukat”.

Akkor még volt remény a túlélésre. A bajba került suhancok egymást mentegették, próbálták kimosdatni a másikat vallomásaikkal, miközben egyre nagyobb bajba keverték önmagukat, de minden szándékukat előre kifürkészték, mert mindegyikük cellájába jutott egy túlbuzgó besúgó, vagy dörzsölt börtönügynök, aki az orruknál fogva vezette őket. Mansfeld azonban nehezen viselte a bezártságot, szabadulni akart. Reménytelen helyzetében, a történész is elismeri, hihetetlen bátorságról és lelkierőről tett tanúbizonyságot. Pedig a sötétzárkából is kijutott neki.

Végjáték: 13 perc

1989-ben még élt Vágó Tibor, a Legfelsőbb Bíróság vezető bírája (s mellesleg párttitkára), aki nevéhez 10 halálos ítélet fűződik. Ő járt el a Blaski József és társai perben is, amelyben a másodrendű vádlott volt Mansfeld. Húsz éve azt nyilatkozta: „Az ítélet törvényes volt, de mai szemmel nagyon szigorú”. „Igazságosnak tartja?” „Azt mondtam, hogy túl szigorú, és ami túl szigorú, az nem jó ítélet.”

Tény, hogy az 1959. március 19-én ítélkező Vágó tanács mai ismereteink szerint nem szigorúnak, hanem irgalmatlannak bizonyult. „A II. r. Mansfeld Péter terhelt volt. A fő szellemi és gyakorlati irányítója úgy a szervezkedésnek, mint a lopások és fosztogatások sorozatának. Cselekménye konkrét elkövetésénél is rendszerint élenjáró szerepet töltött be. Cselekménye társadalmi veszélyességének súlya mellett viszonylag fiatal kora dacára is igen nagyfokú a személye társadalmi veszélyessége. Már volt büntetve, az sem hatott rá nevelően. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa úgy találta, a terhelt megnevelését már egy hosszabb időtartamú börtönbüntetéstől sem lehet elvárni. Ezért vele szemben az általános prevenció, illetve a társadalmi védekezés érdekében a legsúlyosabb büntetés kiszabása indokolt”.

Mansfeld későn kapott észbe: kegyelmet és perújrafelvételt kért. A népbírósági tanács azonban az akkori gyakorlatnak megfelelően visszavonult, s rögvest átminősült kegyelmi tanáccsá. Érdemes ide írni tagjait: Vágó Tibor, a tanács elnöke, valamint Györe József, Keresztes Sándor, Szabó Sándor, Varga István népbírák. Sietős tanakodás után egyhangúlag nem ajánlották kegyelemre. Az ’56-os Intézet munkatársának meggyőződése: nem a vádpontokban rejlik a kíméletlenség magyarázata. „Azt nem tudták elviselni a bíráskodók, hogy Mansfeld még a teljes reménytelenségben is szembe mert velük szállni”. Ezért tűnhetett, jegyzi meg, javíthatatlan, átnevelhetetlen „ellenforradalmárnak” a szemükben.

A tettestárs végzete

A fiatalkorúak elleni per IV. rendű vádlottja, Bóna Rezső sem élte meg, hogy 69 éves lehessen. Belerokkant a 10 éves ítélet börtönviszonyaiba. Ötven esztendősen láttam utoljára, szülei Bem mozival szembeni, egykori, siralmasan lerobbant, kitört ablakú lakásában (ahová Mansfeld is gyakorta felugrott „szervezkedni”), nagykabátban, borostásan üldögélve. Sokan próbáltak sanyarú sorsán segíteni, Göncz Árpád köztársasági elnökként is meglátogatta, de elgurultak az adományforintok. Maradt a nyomor, a múlton való rágódás.

„Mindvégig a Fő utcai törvényszék épületében voltunk fogva tartva, pont szemben Peti anyjának fodrászüzletével. nemcsak külön-külön cellában, de más-más emeleten is, gondosan elkülönítve egymástól, akár a legveszedelmesebb bűnözők — elevenítette fel nehezen forgó nyelvvel emlékeit. — A tárgyalásra, meglepő módon katonai egyenruhába bujtattak bennünket, holott egyikünk sem szolgált soha a seregben. Senki sem gondolta volna, hogy Petit halálra ítélik. Ennek veszélye inkább az elsőrendű vádlottat, Blaski Józsefet fenyegette, hiszen ő volt a legidősebb közöttünk. Hogy mentsük, bizony sok mindent magunkra vállaltunk a tárgyaláson. Sikerrel, mert végül is elkerülte az akasztófát. De Péteren csattant az ostor. Szerintem azért adták hóhérkézre éppen őt, mert az utolsó pillanatig sem sikerült megtörni. A börtönbeli ágyából ügyesen kiszerelt vasdarabbal például le akarta ütni kihallgatóját, de beköpték előre, így egy motozásnál lebukott. Rafinált módon kétszer is megszökött, amikor kivitette magát helyszíni szemlére, azzal, hogy megmutatja, hová dugta el az összegyűjtött fegyvereket, meg a kézigránátokat; egyik alkalommal még a bal karja is eltörött menekülés közben, amikor leugrott egy fal tetejéről, hogy kereked oldjon. Az egyik kórházból hozták vissza. A börtönben is, mint hírét vettük, örökké ujjat húzott az ott szolgáló görög fegyőrökkel. De még ők is megdöbbentek, hogy egy 18 éves kölyök nyakába tette a bíróság a hurkot. Bár tiltotta a szabályzat, félrenéztek, s megengedték, hogy az egyik fordulóban gyorsan búcsút vegyünk egymástól. Megcsókoltuk és megöleltük Petit, mielőtt elvitték a Gyűjtőbe, a siralomházba. Mivel már a Medve utcában is együtt koptattuk az iskolapadot, s én voltam a legjobb barátja, lelkemre kötötte, ha kiszabadulok, menjek el az édesanyjához, s adjam át üzenetét: „Nagyon szeretem, az utolsó percben is rá fogok gondolni, és a hazát fogom éltetni.” Volt benne tartás, nem omlott össze; kemény volt és mindenre elszánt. Nem sírt, nem csuklott el a hangja. Pedig tudta, a halálba megy, nincs visszaút, nincs már remény. Később — amikor átkerültem a Gyűjtőbe — hallottam: büszke lehetek a barátomra, úgy halt meg, ahogy egy igaz embernek kell befejeznie az életét”.

Utolsó üzenetként állítólag azt kiáltotta: „Éljen Magyarország, éljen a haza, szeretlek édesanyám!” Nem szerepelt súlyosbításként az ítéletben, de tizenhárom (!) percig vergődött a bitófán. És erre nincs mentség. Mint ahogy arra sem, hogy őt is arccal lefelé temették el, megduplázott büntetésként, hogy még halálában se láthassa soha többé a Napot.