Lesújtanak a hajléktalanokra – Misetics Bálint: Az Alaptörvény módosítására nincs mentség

2018. július 24. 07:00 - szerző: Buják Attila

Az utcán lakás is lakhatás, akkor is, ha alkotmányos értelemben tiltják. Az új rendben a hajléktalannak „a szállón a helye”, akkor is, ha sokan úgy gondolják, emberhez méltó lakás, meleg, tisztaság, jövő is járna. A hajléktalanság előszobája Misetics Bálint szociálpolitikus szerint nem az alkohol vagy a drog, ahogy gyakorta mondják, hanem a megoldatlan lakhatás és az egyre szaporodó számú kilakoltatás.

– Azt mondják, a hajléktalanság kiindulópontja a fiatalkori lakáshoz jutás kilátástalansága. Ott tartunk, ahol a késő szocializmusban. Lakáshoz jutni vagy lakást bérelni szinte reménytelen.

– Ha valaki azt gondolta volna, a probléma megoldódik pusztán a piacgazdasággal, tévedett. Nincs olyan kapitalista állam, amelyben a civilizált lakhatást a szabad piac önmagában megoldotta volna. Ahogy olyan jóléti állam sincsen, ahol ne vállalna szerepet e téren az állam. A rendszerváltás óta tartó időszaknak két döntő jellemzője van. Az állam támogatja az önálló tulajdonú lakáshoz (házhoz) jutást, szemben a bérlakással, az erre szánt forrásokat azonban méltánytalanul osztja el. Nem az a baj, hogy az állam ne költene lakásügyre. Voltak időszakok, amikor nagyon is sokat költött, és most is elég sokat költ. A támogatások elosztása az, ami igazságtalan. Legfőképp olyan programokra költenek, amelyekből rendszerszerűen maradnak ki a lakhatási szegénységben éklők. Példa erre a korábbi szocpol utódjaként működő csok is.

– Amelynek egyetlen érzékelhető hatása az ingatlanpiac még gyorsabb felpörgése. Már a feltételek is olyanok, hogy ott nem rúgnak labdába a lakástalanok.

– Az állam azokat támogatja, akiknek biztos munkahelyük és jelentősebb megtakarításuk is van. Ugyanez áll a lakáspénztári támogatásokra is.

– Sokan azt hiszik, hogy a kilakoltatásokról szóló hírekben pórul járt frankhitelesek szerepelnek, de ez nem igaz.

– Kezdjük azzal, ami nem szerepel a statisztikákban: a magántulajdonú bérleményekből történő kilakoltatásokkal. Mivel a magánpiaci lakásszektor jórészt informálisan működik, ezekben a történetekben a tételes jognak csekély szerepe van. Bírósági határozatot követő eljárásokkal alig találkozunk. A statisztikákban és a sajtóban szereplő kilakoltatások nagy része önkormányzati bérlakásokat érint. Ahhoz képest, hogy az önkormányzati lakások aránya milyen csekély a teljes lakásállományhoz képest, az arány megdöbbentő. Ez a szám 2010 óta ugrott meg ennyire. A képlet ilyenkor nem bonyolult: a lakók elmaradnak a bérrel, vagy az önkormányzat nem hosszabbítja meg a határozott idejű szerződésüket.

– Az önkormányzatok így próbálnak szabadulni a szegényebb lakóiktól?

– Ez feltételezhető. Még ha nem is kormánypárti politikusoknak vagy azok családtagjainak adják ki a jobb lakásokat, mint ahogy a IX. vagy az I. kerületben ez gyakorlat volt, azért általános törekvés, hogy magasabb jövedelmű, jobban szituált bérlők kerüljenek a kiadó lakásokba. Ugyanis nem minden önkormányzati lakás szociális bérlakás. Józsefvárosban például a lakások túlnyomó  többségét már nem „szociális" alapon adják ki.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– A magánbérleti piacon milyen esélyeik vannak Budapesten az új beköltözőknek?

– Százezer alatt nemigen találnak kiadó bérleményt. Könnyen belátható, hogy egy olyan fiatal, akinek szakmája van, nettó százötvenezret keres, milyen esélyekkel indul. Ötven-hetvenezer forintért bérelnek ablaktalan lyukakat. Az elmúlt öt évben Budapesten duplájára emelkedtek a lakbérek. Az önálló lakásbérlés nemcsak a munkásoknak, hanem a pályakezdő diplomások számára is megfizethetetlen. Ez a probléma meg sem jelenik a politika látóterében. Miközben vannak uniós országok, ahol a szegénységben élő bérlők hetven-nyolcvan százaléka jövedelemarányos lakbértámogatást kap, még akkor is, ha magánlakást bérel. Magyarországon ez elképzelhetetlen. Nemhogy támogatás nincs, a szabályozás is piacpárti.

– A helyzetet súlyosbítja, hogy a lakásárak regionálisan elképesztő különbségeket mutatnak.

– Egy családnak egyre nehezebb a munkahelyéhez közelebb költöznie. Ahol munkahely van, magasabbak az ingatlanárak is. Az ember hiába mondaná, hogy adja el a lakását, a házát, a munkanélküliséggel sújtott településen nem kapna érte sokat. Így aztán hiába próbál lakáshoz jutni ott, ahol munka, megfelelő szintű óvoda, iskola van. A magánbérlemények a társadalom széles rétegei számára megfizethetetlenek. Bizonyos rétegeket, például a romákat a lakhatási diszkrimináció is sújtja. De nem csak őket. Általában a sokgyermekesek is nehéz helyzetben vannak.

– Térjünk ki a hajléktalanokra is. Az Országgyűlés kemény hajléktalanellenes direktívát alkotott, ami jó ideje a levegőben lógott. Az utóbbi másfél évtized hajléktalan- és szegényellenes politikája nem kizárólag a NER találmánya.

– A társadalompolitikában 2008 körül történt a markáns, szegényellenes fordulat. A hajléktalansággal kapcsolatban már korábban is felbukkantak kirekesztő mozzanatok. Két MSZP-s polgármester büszkén vállalta: azért szereltet vaselválasztókat a köztéri padokra, hogy elüldözze az otthontalanokat. A közterületi hajléktalanság terjedése világszerte rendészeti válaszokat is kivált. Így történt ez a 2010 előtti Magyarországon is. A hajléktalansággal szembeni rendőri fellépés azonban azóta rendszerszerűvé vált, 2011-ben törvénybe is iktatták.

– Ami nyilván szimbolikus. Mit veszíthetnek? Mivel lehetne őket sújtani?

– A szabályozás szerint pénzbírsággal, harmadik „elkövetés” esetén elzárással. Ezek voltak azok a jogszabályok, amelyeket az Alkotmánybíróság 2012-ben elvetett. De a Fidesz nem azért Fidesz, hogy a döntést tiszteletben tartsa: 2013-ban Alaptörvénybe foglalta a közterületi hajléktalanság büntethetőségét.

– A jelenlegi szigorítás a jobboldali világhullámot lovagolja meg?

– Mindenesetre jól illeszkedik a kormányzat politikájába. A közterületi hajléktalanság kriminalizációja azonban nem magyar sajátosság. Angliában és az Egyesült Államokban is vannak hasonló kezdeményezések. Számos amerikai városban büntetik a járdán ülést vagy a fekvést. A magyar szabályozásban az a hungarikum, hogy még a látszatra sem adnak. Nincs még egy ország a civilizált világban, ahol a közterületi hajléktalanság tilalmát alkotmányba írták.

– Mi végre ez a buzgalom? Felszökött volna a hajléktalanok száma? Annyira drámai a változás?

– Az Alaptörvény módosítására nincs racionális magyarázat, hiszen Budapest nagy részében már évek óta büntethető a hajléktalanság, de a hatóságok 2016 novembere óta egyetlen szabálysértési eljárást sem indítottak. Vélhetően azért, mert ők maguk sem látják értelmét.

– Statisztikai adat áll a törvény mögött?

– A közterületi hajléktalanság alakulásáról nincsenek megbízható adatok. Budapesten 2005-ben és 2008-ban történt egy halvány kísérlet a fedél nélkül élők számának rögzítésére. Háromévente ismételték volna, hogy láthatók legyenek a trendek. De ezt is felfüggesztették, épp a közterületi hajléktalanság hatósági üldözése miatt. Nem akarták a szegények helyzetét tovább súlyosbítani. A Fidesznek az alkotmányozási üggyel politikai céljai lehetnek. Meg kell azonban jegyezni, hogy helyi szinten az MSZP is támogatja ezeket a törekvéseket. Molnár Gyula nemrég leköszönt pártelnök újbudai polgármesterként már 2009-ben „hajléktalanmentes övezetek” bevezetésével kampányolt.

– Pedig azt mondják, Budapesten viszonylag fejlett az ellátórendszer.

– Ha a téli adatokat nézzük, Budapesten több hajléktalan éjszakázik éjjeli menedékhelyen, mint ahányan utcán vannak. Több vidéki városban, például Szegeden vagy Pécsett a helyzet fordított. Az illetékesek mondják: lenne elég férőhely. A valóság azonban az, hogy nincs elég hely még Budapesten sem. Ezzel együtt igaz: Budapesten nem fordulhat elő, hogy valaki azért maradjon kinn éjszakai mínuszokban, mert nincs elég szállás. Kapacitás felett is befogadják őket, akkor is, ha csak egy folyosóra kirakott matrac jut. Ezt az állapotot a rendszer úgy biztosítja, hogy az ellátás alsó szintjein szörnyű viszonyok uralkodnak. A valamivel magasabb színvonalú szállókon persze várólisták vannak, annak ellenére hogy fizetni kell, és hogy poloskák itt is vannak. A férőhelyek jelentős részét azonban nem az utcán élők töltik fel, hanem a lakásukat elvesztők. Néhány hete egy önkormányzati bérlakásból kilakoltatott idős, beteg házaspárt vittünk éjjeli menedékhelyre.

– Az ember fejében mégis ott motoszkál a kérdés: fel lehet számolni a hajléktalanságot? Vagy ennek „így kell lennie”?

– A legfontosabb a lakásvesztés megelőzése lenne. És hogy legyen valami esély az újrakezdésre. A probléma valójában az, hogy sok embernek alacsonyabb a jövedelme, mint a lakásfenntartás költsége. Amikor arról ír a sajtó, hogy valaki „utcára kerül”, az gyakran félrevezető. Nem minden kilakoltatás vezet közvetlenül hajléktalansághoz. Utcai szociális munka közben találkoztam egy idős férfival, aki az egyik leghidegebb téli napon a gázcső alatt húzódott meg. Még ősszel lakoltatták ki. Közel akart maradni korábbi otthonához. Mert onnan járt dolgozni.

– Itt is vannak fokozatok, még elesettebbek, például a pszichiátriai problémákkal küzdő betegek.

– Ha mindazok, akik azért hajléktalanok, mert nincs pénzük lakásra, lehetőséget kapnának arra, hogy önállóan lakjanak, a szociális munkás is eredményesebben dolgozhatna azokkal, akiknek ezen kívül más problémái is vannak. A jelenlegi viszonyok között a hajléktalannak nem sok esélye van rá, hogy valaha otthona legyen. Márpedig amire esélyünk sincs, azért nehéz küzdeni.

– Itt segíthet az önkormányzat. A legalább szándékaiban becsületes hajléktalanpolitika.

– Segíthetne, de nem segít. Az önkormányzati lakások zöme „nem kiadó” hajléktalanoknak.