Lánczi Tamás: Simicska forduljon pszichiáterhez!

2017. április 13. 06:42 - szerző: Lampé Ágnes

A Figyelő új főszerkesztője szerint a lap nem lett kormányszócső, a korábban meghatározó újságírók is csak azért távoztak, mert baloldali kollégáik belehajszolták őket a rossz döntésbe. A CEU-ügyről úgy véli, csupán hisztériakeltés, hamarosan mindenki lehiggad. Azt is mondja: a baloldal régebben fantáziadúsabban politizált, és bár nagy a felháborodás, CEU-ügyben jó pár ziccert kihagytak. Lánczi Tamást kérdeztük.

– A korábban független Figyelőt ma már csak kormányközeli lapként emlegetik.

– Csak ha baloldali sajtót olvas, akkor néz ki így a helyzet. Részükről ez hitelrontás, még az esélyt sem adják meg az új főszerkesztőnek és a munkatársaknak. Rá­­adásul politikailag motivált interpretáció, amivel megpróbálják minél rosszabb színben feltüntetni a lapot. De az olvasóink felvilágosultak, majd eldöntik, így van-e.

– Úgy tűnik, több más orgánum után a Figyelőt is bedarálja a Fidesz.

– Szó sincs erről.

– Schmidt Mária az új tulajdonos.

– A lap akkor sem lett kormányszócső.

– Ön a főszerkesztő, vállaltan jobboldali politológus, a Századvég vezetője, nem mellesleg Habony Árpád és Ar­­thur Finkelstein üzlettársa.

– Önöknél pedig Lakner Zoltán a főszerkesztő-helyettes. Akkor az MSZP lapja lettek? Amikor Gál J. Zoltán egykori kormányszóvivő a Vasárnapi Hírek főszerkesztője volt, sehol nem olvastam, hogy az MSZP betette volna a laphoz a szőrös mancsát. Kizárólag a munka minősít, minden egyéb csak politikai csata, amit nem kívánok megvívni.

– A január 26-án kinevezett szerkesztőbizottsági tagok – ön mellett L. Simon László korábbi államtitkár és Tallai Gábor, a Terror Háza programigazgatója – igazán nem a függetlenséget jelképezték.

– A szerkesztőbizottságnak nem a lap irányítása volt a feladata, hanem a külső szerkezeti megújítás. A munka elvégzése után fel is oszlott. Tagjai – engem kivéve – az újságírókkal még csak nem is találkoztak, senkinek semmilyen utasítást nem adtak.

– L. Simon László úgy nyilatkozott: nem akar független lapot csinálni.

– Én sem hiszek abban, hogy egyesek a tények fölött lebegve, mindentől függetlenül tudnak újságot írni vagy politikát csinálni. Az ember nem képes eltávolítani magát saját értékrendjétől, előítéleteitől. Velem is előítéletesek voltak a már emlegetett baloldali orgánumok, amelyek előre tudták, milyen lapot készítünk majd.

– Ön írta: a lap „nemzeti érdekből, a magyar emberek, fogyasztók, családok, vállalkozások érdekei alapján szemléli a világot”. Ez a Figyelő új politikai értékrendje?

– Minden tény vagy kérdés mögött, amit egy újságíró használ vagy feltesz, valamilyen világkép áll. Ettől nem akarjuk magunkat függetleníteni. Minek bujkálna az ember?

– Hogyan lett önből főszerkesztő?

– Szerkesztek egy széles körben látogatott blogot, innen jöhetett a tulajdonos ötlete. Megtiszteltetés volt a felkérés. De én nem újságíróként tekintek magamra, sokkal inkább menedzserként, aki a lapot újrapozicionálja.

– Miért kellene?

– Legyünk őszinték, a Figyelő megkopott, elhanyagolt brand volt.

– Szeriőz, mértékadó, kis példányszámú, de viszonylag sokat idézett lap volt.

– Olvasóinak jelentős részét elveszítette.

– Ahogy szinte a teljes nyomtatott sajtó.

– De az arányok jóval rosszabbak voltak, mint a többi lap esetében, és csődbe is ment. Ráadásul be tudott törni a piacra egy új gazdasági havilap, ami gyorsan lekörözte a Figyelőt. A nyomtatott sajtó minden híresztelés ellenére nem halott, presztízsújságokra igenis szükség van.

– A lap számos meghatározó újságírója mondott fel a váltás miatt. Cenzúrától, politikai nyomástól tartottak.

– A baloldal helyezte nyomás alá ezeket az újságírókat. Sokuknak esze ágában nem volt elmenni, de saját táboruk egysze­­rűen kiszekálta és belehajszolta őket ebbe a rossz döntésbe. Én is átéltem hasonlót, amikor a blogomat indítottam. Hívtam baloldali újságírókat, publicistákat is. Volt, aki elkezdett blogolni, aztán pár hét után őszintén elmondta, azért nem vállalja, mert a kollégái megfenyegették, hogy többé nem állnak vele szóba. A Figyelőtől távozó újságírókat is elképesztő fundamentalista módon robbantották ki a szerkesztőségből.

– Végül hányan távoztak?

– Nagyjából a szerkesztőség fele maradt, fele távozott.

– Ennyi embert kirobbantottak volna?

– Nehéz időszak volt, emberileg is. De ezt a szekértábor-mentalitást nem a Figyelő új tulajdonosa és nem én hoztam be a lapba.

– Lambert Gábor korábbi főszerkesztő a szerkesztőbizottság érkezésekor úgy nyilatkozott: „A távozásom oka nem feltétlenül a politikai nyomás, hanem az, hogy én ahhoz szoktam hozzá, hogy főszerkesztőként én szabom meg a Figyelő, egy független gazdasági hetilap irányvonalát. Mostantól ez az új grémium feladata lesz, de én nem látom benne a helyemet.” Ezzel azt is mondta: már nem független a lap.

– Nem lenne etikus reagálnom erre.

– Miért?

– Mert nem a nyilvánosságra tartozik.

– Az jelent meg a sajtóban, hogy a lap december 15-i számából a tulajdonos kérésére kivették Jandó Zoltán Atomrali című, a miniszterelnök rokonságáról is kínos információkat tartalmazó cikkét, ami később csak az újságírók határozott fellépésének köszönhetően jelenhetett meg.

– Február óta vagyok a Figyelőnél, erről az ügyről nem tudok nyilatkozni. Az említett újságíróval még csak nem is találkoztam.

– A kétoldalas kormányzati hirdetést viszont biztos látta.

– Megint a kormányzati befolyásra céloz? A Népszavában is van, sőt az Indexen is. Ha az minősít egy lapot, hogy megjelenik benne állami hirdetés, akkor tényleg nagy bajban vagyunk. Megjegyzem: a Figyelőben egy éve is szerepeltek kormányzati hirdetések, de ezzel akkor senkinek nem volt problémája.

– Hét-nyolcezer példányban fogy a lap. Szeretné növelni?

– Persze. Nagyságrendi növekedést tervezünk.

– Az mekkora?

– A politikában azt tanultam, hogy soha nem szabad számokat mondani.

– Tartalmilag mi változott?

– Korábban a lap egy szűk gazdasági elitnek szóló technokrata újság volt. Csakhogy a világot ma már kizárólag gazdasági aspektusból megérteni nem lehet, hiszen a gazdaság szorosan kapcsolódik a politikához és a kultúrához. Szélesebbre húztuk a tematikát, olvashatóbb lett a lap.

– A Figyelő egyik behozhatatlan előnye az oknyomozás, a rengeteg személyes kapcsolatra, háttér-információra épülő exkluzív anyag volt. Ezt nehéz lesz pótolni.

– Pedig a jövőben is így lesz. A lap nem veszíti el, inkább erősíti exkluzivitását.

– Több kormányzati háttér-információt kapnak majd?

– Többet szerzünk. Ezen a téren a pozí­­ciónk erősödött. Olyan embereket szólaltatunk majd meg, akiket más nem.

– Hogy sikerült Hernádi Zsolt Mol-vezért rávenni egy interjúra?

– A Figyelőben nyilatkozni presztízs.

– Akad pár magas presztízsű hely, ott mégsem szólal meg.

– Az üzleti életben a Figyelő a legmagasabb presztízsű lap. Megtisztelő volt számunkra a lehetőség.

– Horvátországi ügyeiről nem kérdezték Hernádit.

– De igen, kérdeztük például, hogy hol tart ma az Ina-ügy.

– Egyetlen kérdés. Nem az a falhoz szorítós típus.

– Azért azt ne vegyük végig, ki hogyan készít interjút. A versenyképesség volt a beszélgetés fő iránya, a vezérigazgató urat ez érdekli, ez foglalkoztatja.

 


Lánczi Tamás


a Budapesti Corvinus Egyetem rektorának, Lánczi Andrásnak a fia. Orbán Viktor beszédírója, 2004–2005-ben a Századvég Politikai Iskola oktatója. 2002-től 2010-ig az Országgyűlés Hivatalának munkatársa, 2010–11-ben Navracsics Tibor kabinetfőnöke, majd 2012-ig a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára. 2012-től a Századvég Alapítvány vezető elemzője.

Jelenleg a Pázmány Péter Tudományegyetem tanára. Habony Árpáddal és a politikai kommunikációval foglalkozó Arthur Finkelsteinnel együtt jegyez politikai tanácsadással foglalkozó céget Londonban. 2017 februárjáról a Figyelő főszerkesztője.


 

– A február 7-i számban jelent meg cikk arról, hogy bár egy miniszter már karácsonykor megjegyezte, hogy 2017-ben a CEU lesz a kormány egyik fő célpontja, Orbánék mégsem zárják majd be az intézményt.

– Erről is nehezen nyilatkozom, hiszen akkor nem dolgoztam a szerkesztőségben. De a Figyelő valóban már akkor megírta, hogy konfliktusmező alakul ki a CEU körül.

– Már tavaly télen kész volt a CEU bezárásának terve?

– Tegyük tisztába: bezárásról szó sincs. Még akkor sem, ha ez az ellenzéki interpretáció.

– Tucatnyi Nobel-díjastól több tízezer tanáron, diákon, professzoron, írón, közéleti szereplőn át mindenki félreértette a kormány szándékát?

– Szándékosan félreértelmezik. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy politikai küzdelem zajlik a CEU körül. Az egyetem szabadságharcként, a kormány politikai kérdésként próbálja feltüntetni.

– Hatalmas az itthoni és a külföldi felháborodás, tízezrek tüntettek.

– Naivitás lett volna azt gondolni, hogy nem ez lesz belőle.

– Na de ekkora?

– Én nagyobbra számítottam. Számos ziccert kihagyott a baloldal. Régen sokkal fantáziadúsabban politizált.

– Milyen ziccert?

– Isten ments, nem mondom meg, nem akarok ötletet adni. A hisztéria nagy, de tíz éve ennél sokkal nagyobb paláver lett volna. A CEU ügye amúgy szűk, értelmiségi magot érint, csak ők vannak feldúlva. A társadalom egészét nem érinti, az emberek úgy érzik, a történet nem róluk szól. A CEU az elmúlt húsz évben zárványként működött.

– Az Európai Néppárt a CEU miatt retorziókkal, szavazatmegvonással fenyegette a Fideszt, a kizárás is szóba jöhet.

– Az első hisztériakeltésen vagyunk túl. Én már párszor átéltem ilyet az elmúlt hét-nyolc évben: először nagy a nemzetközi felháborodás, aztán lassan megértik a tényeket. Ez történt az Alaptörvénnyel és a médiatörvénnyel is. Miután kiderült az igazság, és hogy a hazai baloldal felültette őket, a kritikusok lehiggadtak. CEU-ügyben is ez lesz. Most épp az a hír, hogy a kormány bezárja az egyetemet, de lesz nagy felocsúdás, hogy megint becsapták őket, és akkor megnyugszanak a kedélyek.

– A Néppárttól ilyen erős fenyegetéseket korábban még nem kapott a Fidesz.

– Dehogynem! Nem kéne olyan gyorsan elfelejteni, mi volt 2012-ben. A néppárti Viviane Redingnek a médiatörvény miatt négy éven át kedvenc politikai foglalatossága az Orbán-kormány rugdosása volt. Aztán ez is abbamaradt. CEU-ügyben is erre számítok.

– A folyamatos sorosozás az állandó ellenségképgyártáshoz kell?

– Ezt a felvetést nem is értem. Soros György deklaráltan a magyar kormány politikai ellenfele. Többet költ itt politizáló civil szervezetekre, mint amennyiből az összes ellenzéki párt működik. Szó sincs mesterséges ellenségképzésről. Ez politikai vita egy potens nemzetközi szereplő és a kormány között. Miért ne védhetné meg magát a kormány?

– Soros György évtizedek óta jelen van a magyar közéletben. Miért csak pár éve hirdetett harcot ellene a kormány?

– A vita régi, csak most úgy konfigurálták, mintha Soros György, a filantróp állna szemben a gaz magyar kormánnyal, ami mindenáron ellenfelet keres magának.

– A Fidesz pedig úgy konfigurál, hogy a gaz Soros-világ összeesküvést sző, hogy megbuktassa a kormányt.

– Álszentség lenne tagadni, hogy Soros Györgynek vannak politikai törekvései. Amúgy mi a fenének áldozna politizáló civil szervezetekre ennyi pénzt?

– A kampányban végig a sorosozás lesz a fő irány?

– A vita 2018-ig megmarad. Nem hiszem, hogy bármelyik fél meghátrálna. Hajtanak egymással szembe a kocsik, nem gondolom, hogy bárki elkapná a kormányt.

– Úgy tűnik, Simicska Lajos sem fogja. A minapi szeletelős anyázással és az Orbán család szennyesének kiteregetéséről szóló fenyegetéssel új fejezet kezdődött kettejük háborújában.

– Simicska sarokba szorította magát. Frusztrált, dühös, tehetetlen ember, aki bármivel is próbálkozik, bármennyi pénzt áldoz is rá, nem kerül közelebb az Orbán-kormány megbuktatásához. Ezért egyre hisztisebb.

– Ezt nem gondolnám róla. Inkább úgy tetszik: előre tervez.

– Simicska az elmúlt két évét a bosszúra fordította. És – hogy stílszerű legyek – egy milliméterrel sem jutott közelebb a politikai céljához. Pszichiáterre lenne szüksége.

– Simicska története tükör arról, hogy ha valaki nincs jóban a miniszterelnökkel, kihúzzák lába alól a talajt, rászállnak a hatóságok, elveszíti a közbeszerzéseket, egymás után kell eladnia érdekeltségeit.

– A tükörhasonlat nem jó. Ez történik, ha valaki úgy akar közhatalmat gyakorolni, hogy nem méreti meg magát választáson. Mindenki előtt ott a lehetőség, tessék pártot alapítani, és akkor kiderül a támogatottság. Senki ne bújjon el se a civil szervezetek, se a Jobbik mögé. A szakítás története arról szól, hogy ki gyakorolja a közhatalmat.

– Orbán és Simicska sok éven át együtt alakította ki a Fidesz-modellt: Orbán a rivaldafényben, Simicska a háttérben. Az összeveszésig ez senkit nem zavart.

– A miniszterelnök és a kormány döntött és dönt ma is mindenben. Az a jó, ha nem a háttérből rángatják dróton a politikusokat. Aki döntéseket hoz, az vigye vásárra a bőrét és vállalja a megméretést. Ezt le lehet demokráciavitára vagy szuverenitásvitára is lefordítani. Mindenki értelmezze saját szája íze szerint.