L. Ritók Nóra: De tényleg, hol a határ?

2019. szeptember 14. 06:52 - szerző: Barát József

Az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjének nem az egyházzal, hanem az egyházi oktatás szegregáló hatásával van baja. Szerinte elfogadhatatlan, hogy hogy az állam többet költ az egyházi iskolákba járó, magasabb státuszú családok gyermekeinek oktatására, mint a mélyszegénységben élőkre. Interjú.

– Hogyan lesz egy művésztanárból a cigányintegráció elismert szakértője?

– Ehhez alighanem családi indíttatás is kell. Én egy kis faluban, Berettyószentmártonban jártam általános iskolába, ez a község már nem is létezik, mert Újfaluhoz kapcsolták. Amikor gyerek voltam, természetesen éltünk együtt a cigányokkal, mindenki tudta a szerepét, nem volt ellentét, nem volt kirekesztés.

– Szőke, kék szemű kislányként nem voltak konfliktusai?

– Dehogy voltak! A legjobb barátnőm egy barna bőrű, fekete hajú, bogárszemű kislány volt. Ma is jó barátságban vagyok az akkori osztálytársaimmal. Édesanyámnak például volt egy cigány keresztfia – ebből sem csinált senki problémát. Amikor végzett földrajz–rajz szakos tanárként visszatértem, Berettyóújfalunak abban a nagy iskolájában kezdtem tanítni, ahol a legtöbb volt a cigány gyerek. Az A osztályba jártak a „valakik” gyerekei, a B-be azok, akiknek nem volt erős érdekérvényesítő képességük, és volt a C osztály, ahol a bukott, túlkoros cigány gyerekek tanultak. Én az összes osztályban tanítottam, és nagyon hamar kiderült, hogy a C-sek között nem igazán működik, amire engem a főiskolán oktattak: motiválás, célkitűzés, önálló munka, értékelés. No hiszen! Amikor bementem a C-be, észre sem akartak venni. Meg sem hallották a vékony hangomat. Volt kollégám, aki segíteni akart, és azt magyarázta nekem, hogyan kell a gyerekeknek jó nagy pofonokat adni, de ez nem az én utam volt. Azt kerestem, hogy mivel tudnám magam érdekessé tenni. Leültem, és elkezdtem rajzolni a gyerekeket. Sohasem felejtem el: odajött hozzám az egyik fiú. Nézett, nézett, aztán közölte jó bihari tájszólással: „Maga egísz jól rajzol, lyány létire. Megtanít?” Így kezdődött. Azt mondtam: induljunk el bármivel. Graffitivel, tetoválással, popszámok illusztrálásával – csak jussunk előre.

Fotó: Bazánth Ivola

– Sikerült. Az Igazgyöngy Alapítvány ma hat településen 650 gyermeket tanít, szociális modellközpontot műkötet Told községben. Az integrációban elért sikereit a közönségszavazással megítélt Prima Primissima-díj is igazolta. Mit gondol arról, amitől Székely püspök tart? Hogy a romák lakta térségekben éhséglázadások törhetnek ki, sőt akár kialakulhat az igényük egy saját ország iránt.

– Én ezen sokat gondolkodtam, amikor elolvastam Spiró György Feleségverseny című könyvét, amelyben hasonló gondolatok fogalmazódtak meg. Arra jutottam, hogy bár van baj bőven, de az, hogy a cigány lakosságú falvak összeállnának, közös szándékot fogalmaznának meg, mégsem reális. Ahhoz szervezettség kellene, és ettől nagyon messze vagyunk. Ez nem egy homogén társadalmi csoport. Én is csak a terepen értettem meg: nagyon nem mindegy, hogy valaki romungró vagy oláh cigány. Más a szocializációjuk, más túlélési stratégiákat követnek. Gyakran egymást sem szívelik különösebben. Az sem mindegy, hogy egy településen őslakos vagy betelepülő cigányok élnek-e, hiszen az őslakosokat már ismerik, értik, ők már valamennyire integrálódtak a helyi közösségbe, kapcsolataik vannak. A betelepülő más, gyökértelen. Nem véletlen, hogy Hajdú-Biharban, Békésben nem örülnek a települések vezetői, ha Borsodból a romák hozzájuk költöznek.

– Székely János szerint ott a legveszélyesebb a helyzet, ahol már csak cigányok élnek, mert a többségi társadalomból mindenki elköltözött.

– Ott sincs egységes, homogén közösség. Nekem nagyon nehéz látnom Toldon, hogy milyen nagy a széthúzás, hogy folyamatosan támadják egymást. A szegénység sajnos felőrölte a hagyományos közösségeket. Tőlem a helyzetet nem ismerő emberek gyakran kérdezik: miért nem oldja meg a konfliktusokat a vajda? Mert nincs vajda. A mai roma közösségek hierarchiájában egyetlen meghatározó elv létezik: kinek van pénze. A pénz pedig ezekben a képzetlen közösségekben nem a legális vagy munkához kötődő tevékenységekből jön. Hanem például az uzsorából, illegális kereskedelemből, futtatásból, pénzbehajtásból.

– Tehát nem attól tart, hogy kialakulhatna valamiféle roma függetlenségi mozgalom. Hanem mitől?

– Talán attól, hogy amikor saját térségeikben a szürke-fekete zóna sem tudja majd eltartani őket, a jobb élet reményében elindulnak a gazdagabb települések felé. Lakni vagy csak szerezni. A többségi társadalomnak meg kell értenie, hogy a nyomor körülményei között egészen mások a szabályok, mint a többségi társadalomban. Az ember azt szeretné, hogy a romák is a közös jog szerint éljenek, hiszen az integrációnak elemi feltétele, hogy betartsák a törvényeket. De azt látjuk, hogy azokban a térségekben, amelyekről a püspök úr beszélt, jogkövető módon egyszerűen nem lehet megélni. Elképesztő mértékű a feketemunka és a kiszolgáltatottság. Boltocskázás van, meg pénzért fuvarozás, uzsora és prostitúció. Kezdjük ott, hogy számos faluban nincs bolt. Ha nincs bolt, akkor valahogyan meg kell oldaniuk a bevásárlást. Akinek tehát kocsija van, összevásárol alapvető élelmiszereket, és otthon árulja. Ez persze nem legális. Különösen nem legális, ha háromszor annyiért ad egy kiló lisztet, mint amennyiért ő vette. De ha nem tudjuk odavinni azt a szolgáltatást a faluba, ami élhetővé teszi, akkor ezt el kell nézni. A környéken nincs nemzeti dohánybolt, bejön tehát az ukrán csempészcigaretta. Tudom, hogy ki árulja a faluban, és persze a rendőrség is tudja. Ha viszont lekapcsolnák, az emberek akkor is megkeresnék az olcsó szívnivalót, de akkor már jönne vele a herbál, a legócskább gyilkos kábítószer is, amit eddig valahogyan távol tudtunk tartani.

– A mélyszegénység tehát átírja a törvényeket.

– Én úgy indultam, hogy Toldon én leszek „az igazság bajnoka”, egy fehér, tiszta, civil modellt fogok építeni. Lépésről lépésre szembesültem azzal, hogy nem tudok. Kezdődött a tűzifahiánnyal. Ha elvadult telkeken vagy az árokparton összeszedik az ágakat, az szabálysértés. Amikor azonban azt láttam, hogy olyan emberek, akiknek a házában megfagy a víz, egy gazdátlan telekről összegyűjtik a rőzsét, hogy a gyerekeiket melegben tarthassák, én ezt már nem tudtam bűnként felfogni. Ez volt az első, amit elnéztem. Utána jött a boltocskázás, majd a dohánybeszerzés. Toldon a nyári időszakban naponta négy buszjárat van. De mit tegyen, akinek sürgős, hogy orvoshoz vagy valamilyen hivatalos ügyben, esetleg Debrecenbe időpontra felülvizsgálatra menjen? Bejött tehát a pénzért fuvarozás, ami szintén nem legális, de mégis családok élnek belőle. Ezt is elnéztem. Ezek után nekem szegezik a kérdést: ha ennyi mindenért nem szólok, tulajdonképpen mi bajom van az uzsorával? És nekem el kell magyaráznom, hogy hol a határ. De tényleg, hol a határ? És milyen jogon kérjem számon a feketemunkát, amikor állami beruházásokon is előfordul, hogy az alvállalkozók feketén alkalmaznak embereket? Amikor mindenki tudja, hogy a korrupció áthatja a magyar társadalmat, hogyan képviseljem a jogszerű magatartást pont egy olyan társadalmi csoportban, amely eleve a jogrendszer perifériájára szorult?

– Ön nem hívő ember, de néhány tanítványával együtt fogadta önt Ferenc pápa. Volt-e módja a véleménycserére?

– Tudtam, hogy egy audienciának nagyon szűkre szabott az ideje, így egy levélben – amelyet olaszra is lefordítottunk – előre megírtam neki mindazt, amiért nekem nagyon fontos volt, hogy ott lehettünk. Azt, hogy szerintem a romák számára kifejezetten sérelmes az a diszkriminatív gyakorlat, ahogyan nálunk az egyházi iskolák működnek. A szegregációt erősítik, mert a rendszer a cigányokat kiszorítja a sokkal szegényebb állami iskolákba. Hogyan fér össze a Biblia tanításával, hogy az állam különböző csatornákon többszörös finanszírozással kivételezett helyzetbe hozza az egyházi iskolákat és az odajáró magasabb státuszú gyerekeket? A pápa segítségét kértem, és a találkozás nekem nagy megerősítést adott. Függetlenül attól, hogy hívő ember vagyok-e vagy sem, tudom, hogy a világ talán legnagyobb tekintélyű vezetőjével oszthattam meg közös gondunkat. Olyan emberrel, akinek a médiában megjelenő gondolataival tiszta szívből egyetértek. Az, hogy Ferenc pápa fogadott, azért is nagy megerősítés volt nekem, mert sokan azzal vádolnak, hogy én az egyházat támadom, amikor az iskolák ügyét feszegetem. Ez nem így van. Nekem nem az egyházzal, hanem az egyházi oktatás szegregáló hatásával van bajom. Mert azt gondolom, hogy a mostani gyakorlat méltatlan az egyházhoz.

Fotó: Bazánth Ivola

– Székely János püspök szerint gyakran felvesznek cigány gyerekeket az egyházi iskolákba, akár felvételi vizsgák nélkül is, de nem bírják az iramot, és kihullanak.

– Kihullanak, mert az egyházi iskola nem küzd értük, megengedheti magának, hogy egyszerűen kiejtse azokat, akiknek plusz pedagógiai segítségre lenne szükségük. A sokkal szegényebb állami iskolák ezt nem tehetik meg. Nekik gondoskodniuk kell ezekről a gyerekekről is – szűkösebb körülmények között. Évről évre azt olvashatjuk, hogy egyre többen járnak egyházi iskolákba, de valahogy mindig csak a jobb társadalmi státuszú gyermekek jutnak be, tisztelet a pár kivételnek, a cigányok pedig rendre kiszorulnak. Azoknak a szülőknek a gyerekei járnak oda, akik ki tudják menekíteni őket az ezer sebből vérző állami oktatásból. Mert ott több pénz van, és ahol több pénz van, ott van szakkör, csoportbontás akár mindenből, jobb körülmények mindenben, ott nincs hiány szakos nevelőből, akad fejlesztőpedagógus, pszichológus és logopédus. A leszakadó térségek állami iskoláiban meg mindebből semmi sincs. Elhiszi-e bárki, hogy ez jól van így?

– Az egyházi iskolák terjedése néhány éve gyorsult fel.

– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az utóbbi tíz évben az oktatási szegregáció folyamata hihetetlen mértékben felerősödött Magyarországon, és ezt a folyamatot maga az állam táplálja azzal, hogy az egyházi iskolákat előnyben részesíti, kiemelkedően finanszírozza őket, és nagyobb szabadságot ad nekik. Persze értem az összes szereplőt. A többségi szülő nem akarja, hogy az ő fia, lánya problémás gyerek mellett üljön. A túl hangos mellett, a koszos mellett, olyan mellett, akinek nincsen felszerelése, aki éhesen jön iskolába. Uram bocsá’, tetves. Egyetlen szülő sem fogja beáldozni a saját gyerekét a nemes célért, hogy integrált iskolákat hozzunk létre. Persze hogy nem szabad a szülőkre terhelni a felelősséget. Az sem titok, hogy a tanárok többsége sem lelkesedik azért, hogy cigány gyerekeket oktasson. Ők eredményt szeretnének produkálni. A pedagógusok leggyakrabban azt mondják: én nem erre szereztem diplomát. És tényleg: a főiskolán nem tanítják, hogy milyen uzsorásoknak kiszolgáltatott családból vagy lakhatási szegénységből érkezni az iskolába. Sok tanár nem is akarja tudni. A pedagógus sikert akar, és ma a tehetséggondozó pedagógus lehet sikeres, elismert, nem pedig a felzárkóztató, aki a fasorban sincs megemlítve.

– A szegregációban tehát érdekelt a szülő és érdekelt a pedagógus.

– És rövid távon persze érdekelt a polgármester is, aki csak egy-két ciklusban gondolkodik, a pozícióját akarja megerősíteni. Ő a jobb társadalmi státuszú lakosságot akarja megőrizni a településének. Ehhez munkahelyek kellenek, és jó iskola. Mert ha a településen nincs munkahely, akkor a szülők elmennek dolgozni máshova. Ha nem jó az iskola, akkor viszik a gyereket is, majd osztanak, szoroznak: én is máshol dolgozom, a gyerek is máshol jár iskolába – miért ne költözzek el? A faluban pedig maradnak a problémás, szakképzetlen családok. Persze ha a polgármesterek előre gondolkodnának, mondjuk húszéves távlatban, akkor más eredményre juthatnának. A leszakadás forgatókönyvét évek óta közelről figyelem, több településen is. A korábbi integráló, állami iskola mellé az egyház is nyit egyet. Gyorsan kialakul a kép, az egyháziba járnak a fehér, jobb státuszú gyerekek, az államiban maradnak a hátrányos helyzetű cigányok. Az egyházi iskolából a magasabb állami támogatásnak, jobb feltételeknek köszönhetően a gyerekek jobb alapkészségekkel, jobb tudással kerülnek ki. Továbbtanulni messzebbre mennek, jó középiskolákat keresnek, ahonnan főiskolára és egyetemre kerülnek. Szülőfalujukba persze már sohasem térnek vissza, mert a leszakadó térségben számukra nincs munkahely. Elköltöznek a Dunántúlra, Budapestre, külföldre. Amikor a szüleik megöregszenek, akkor magukhoz veszik őket, a szülői ház pedig ott marad üresen. A lepusztuló, szegregált állami iskolából a gyerekek biztos alapkészségek híján kerülnek ki – ha egyáltalán elvégzik. Természetesen a legközelebbi középiskolába mennek, aztán sokan tizenhat évesen kiesnek, hogy a településen a közmunka és a szociális segélyek zsákutcájában keressék a túlélést. Hamar gyereket szülnek, és akkor potom pénzért megveszik vagy gyakran egyszerűen csak elfoglalják az üres, elértéktelenedett házakat. Aki figyeli, látja a jeleket. Mindennek a felelősségét nem lehet ráterhelni sem a szülőkre, sem a pedagógusokra, sem az önkormányzatokra. Csak állami szinten lehet olyan törvényeket hozni, hogy lassan, felmenő rendszerben, megfelelő szakemberekkel és programokkal, szektorsemleges finanszírozással elérjük végre, hogy a községek állami iskoláiban is javuljon a színvonal, emberhez méltó, 21. századi oktatás folyjon.