Közmunkás művésznők – Színházi előadásra készülnek a szomolyai cigány asszonyok

2017. március 14. 07:12 - szerző: Cseri Péter

Izgalmas színházi élménynek ígérkezik áprilisban a Trafóban a szomolyai közmunkás cigány asszonyok színpadi produkciója. Bár a társulat már több hónapja együtt készül, csak most jutottak el oda, hogy megkezdhették a színpadi próbákat. A darab a szereplők hétköznapi tapasztalataiból indul ki. Szintén Szomolyán az elmúlt hónapokban elkészítettek több tucat, úgynevezett digitális történetet: a helyiek saját maguk alkottak egy-egy kisfilmet életük legfontosabb eseményeiből. A formálódó előadás és a már elkészült digitális sztorik azt mutatják, nincs hiány a faluban drámai szituációkból.

– Na mi van, művésznő? Ezzel húznak a többiek. Egyáltalán nem zavar, csak röhögök rajtuk – rántja meg a vállát Orgon Ilona. A többiek alatt azokat a szomolyai közmunkás cigány asszonyokat érti, akik nem vesznek részt a nagy projektben. Ők vannak többen, hiszen a 40-50 fős közmunkás csapatból heten vállalkoztak arra, hogy jó fél év alatt létrehoznak egy színházi előadást, amit legalább háromszor – először Szomolyán, majd Egerben, végül a fővárosi Trafóban – adnak majd elő. Ha siker lesz, akár többször is.

– Vagy harminc éve nem voltam színházban. Még intézetisként láttam egy előadást Miskolcon, de már nem emlékszem, mit – mondja Orgon Ilona. Azt kéri, szólítsuk Ilonkának, mindenki csak így ismeri. Ő az egyik oszlopos tagja a társulatnak. Egyik barátnője vette rá még tavaly nyáron, hogy menjen el vele egy összejövetelre, ahol sokat beszélgetnek és nevetnek. – Elmentem. Mindenkit ismertem a közmunkáról, de nem voltunk közeli viszonyban. Meglepett, hogy az asszonyok milyen nyíltan beszélnek a problémáikról, a családjukról, a munkáról, bármiről. Én addig soha nem beszéltem idegeneknek arról, mi bánt. De előttük megnyíltam. Nem gondoltam volna, mennyit segíthet, ha valakinek őszintén beszélhetek magamról.

Amibe Ilonka bekapcsolódott, az a Sa­­ját­­színház.org elnevezésű projekt. Az Euró­­pai Gazdasági Térség (EGT) Alap támogatásával megvalósuló kezdeményezésben számos civil szervezet vesz részt. Lényege, hogy olyan művészetalapú közösségkutatásokat indítottak Borsodban és Baranyában összesen hat településen, amelyek a helyi romák aktív részvételére, a különböző művészeti projektekben való közreműködésükre épülnek. Ennek része a Szívhangok elnevezésű kísérlet. Ez két elemből áll: szomolyai roma nők – saját életükből vett szituációkra építve – színpadra állítanak egy előadást, illetve úgynevezett digitális történetmesélés keretében videókat készítenek életük egy-egy fontos mozzanatáról. Aki akarja, a nyilvánosság elé is tárhatja ezeket.

Fotó: Kovalovszky Dániel

 


Alex sztorija


„Nyolcból elballagtam. Mezőkövesdre mentem továbbtanulni, CNC gépszerelő szakra. Rossz volt a buszjárat, többször volt olyan, hogy elkéstem az órákról. Volt olyan, hogy eljöttem utolsó óráról is, mert több órát kellett volna várnom a buszra. Így kigyűlt az igazolatlanom, és kirúgtak az iskolából. Ezt követően úgy gondoltam, hogy akkor elmegyek dolgozni, segédmunkás voltam, de nem volt jó, mert fiatal voltam és nem tetszett a munka. Nehéz is volt. Újra megpróbálkoztam az iskolával. Egerbe iratkoztam, a Bornemissza szakiskolába. Jó volt az iskola, jó jegyeim is voltak. Apukám kapott egy agyinfarktust, és nem tudott dolgozni, ezért ott kellett hagynom az iskolát, hogy segítsem a családom. Egy idő elteltével apukám jobban lett, tudott dolgozni. Én úgy gondoltam, visszamegyek az iskolába, és leteszek egy szakmát. Újra elkezdtem, de már nem volt jó iskolába járni, mert szegény családból származom, és meg volt szokva, hogy pénzt keresek, és már túl idős is voltam a többiekhez képest. Így újra otthagytam az iskolát, és visszamentem dolgozni. Jelenleg dolgozom és segítem a családom, ahogy csak tudom. Remélem, lesz még lehetőségem szakmát tanulni. (Részlet Az iskola című digitális történetből.)

 

Mivel a szomolyai cigány asszonyok nem járnak színházba, nem sok fogalmuk volt arról, mi fán terem egy előadás, hogyan kellene tető alá hozni. Ezért a projektet irányító Parforum Részvételi Kutató Műhely, valamint a Szomolyai Roma Magyar Egyesület (Szomaro) a felkészülést két szakaszra bontotta: az első hónapokban a szociodráma módszereivel ismerkedett a csapat. A Teszáry Judith vezette foglalkozásokon a résztvevők mindennapi élethelyzeteket idéztek föl, elemezték a másokhoz fűződő kapcsolataikat – mindezt úgy, hogy a feldolgozott szituációkat és azok alternatív változatait közösen, a szerepeket folyton cserélgetve eljátszották.

– A kedvenc sztorim az volt, amikor egyszer görbe estét csaptunk a nevelőotthonban – mondja Ilonka. – Az úgy volt, hogy nagyon éhesek voltunk, és éjjel a csajokkal belopóztunk a konyhába. Nem törődtünk semmivel, nekiláttunk sütni-főzni az éjszaka közepén. Mindenbe beleettünk, amit csak találtunk, kirántottuk a bepanírozott húst, felbontottuk a nápolyiscsomagot meg a csokikat. Persze lebuktunk, nagy balhé lett belőle, megvonták a zsebpénzünket. Ezt Judith szociodráma-foglalkozásán úgy játszottuk el, hogy bele kellett bújnom a nevelőtanár szerepébe is. Furcsa volt.

– A fél évig tartó szociodrámás folyamatban azokra a helyzetekre fókuszáltunk, amikor az asszonyok az egészségügy vagy a szociális ellátórendszer intézményeivel, illetve azok képviselőivel találkoznak – mondja Horváth Kata kulturális antropológus, a Parforum munkatársa. – Ilonka történetében például azt elemeztük, miért kellett nekik éhezniük a nevelőotthonban, hogyan is működött az az intézmény, amit gyerekfejjel nyilván nem láthattak át. A közös munka során a szomolyai asszonyok felelevenítették azokat a megaláztatásokat, amelyek a különböző állami intézményekben – iskolában, kórházban, önkormányzati hivatalban – érték őket. Eljátszották azt is, mi lenne, ha valakit kirúgnának a közmunkából, és nem hagyná annyiban a dolgot, elmenne panaszával a munkaügyi bíróságra. A szociodráma-foglalkozáson ugyan bátran viselkedtek az asszonyok, de abban megegyeztek, hogy a valóságban egyikük sem merne ilyen lépést tenni.

 

Oszi sztorija


„A mamánál voltam, amikor a hírt kaptam, hogy ég a házunk. Szaladtam haza, mire odaértem, addigra a tető már leégett. Utána a tűzoltók és a rendőrök kijöttek, és elkezdték oltani a tüzet. Az utcáról néztük a házunkat, hogy hogyan ég le. Anyukám és a testvéreim is sírtak az utcán. Én nem sírtam. A szomszédok mind kint álltak az utcán, és sajnálkoztak. Amikor a tűzoltók végeztek az oltással, mi mentünk a mamához. Este nem tudtunk aludni, anyu nagyon sírt. Mindenünk elégett. Ruháink, játékaink, könyveink, papírjaink. Másnap kimentünk a házhoz, vagyis, ami maradt belőle. A statikus kint járt a háznál, és azt mondta, hogy nem lehet megmenteni. El kell bontani. Mamához költöztünk ideiglenesen. Ami körülbelül két hónap volt. Ez a két hónap bizonytalansággal telt. Egyszer jött haza az anya, hogy Budapestről segítenek, és lesz hol laknunk. Találtunk egy lakást, és nagyon tetszett. Ma már az új lakásban élünk. De nem felejtjük el, hogy korábban hol éltünk, hiszen az volt az otthonunk.” (Részlet az Újrakezdés című digitális történetből.)

 

Horváth Kata szerint az elmúlt hónapokban az asszonyok egyre jobban megnyíltak egymás előtt, összekovácsolódtak, kialakult a csoportbizalom, amelyre építve megkezdődhettek a színpadi próbák. A drámafoglalkozásokat videóra vették, ezek alapján Gyulay Eszter dramaturg dolgozik jelenleg a darabon, amit aztán Romankovics Edit rendező-drámatanár állít színpadra.

Orgon Ilona Lázár Irénnel   Fotó: Kovalovszky Dániel

Az előadás létrehozásában kulcsszerepe van Lázár Irénnek, a Szomaro vezetőjének. Az egyesület ritka jelenség: a 12 éve működő helyi civil szervezetet maguk a szomolyai romák alapították, hogy segítsenek a faluban élő nehéz sorsú cigány embereken. (Szomolyán 1650-en élnek, közülük 450-en romák.) Lázár Irén 2005 óta tucatnyi projektet vezényelt le, leginkább olyanokat, amelyekhez pályázati pénzt lehetett szerezni. Felszámolták a szomolyai barlanglakásokat, ösztöndíjprogramot indítottak jól tanuló cigány gyerekek számára, foglalkoztatási programokat szerveztek a helyieknek, megvásároltak egy házat, és évek óta közösségi házként működtetik. Amikor Horváth Kata jelezte, lenne lehetőség színházat csinálni, Lázár Irén vállalta, hogy castingol a faluban, és kiválasztja a szereplőket.

– Az elején nem hittem ám benne, el sem tudtam képzelni, hogy ezek a roma asszonyok színpadra merjenek állni – mondja Lázár Irén. – Abban azért bíztam, hogy a szociodráma-foglalkozások tetszeni fognak nekik, de ennyi. Aztán megnéztük közösen A hiányzó pillanat című részvételi színházi előadást, amelyben amatőr roma színészek is szerepelnek, és akkor megértették, miről is lenne szó. Felfogták, nem ezer ember előtt kell színpadra lépniük, és azt mondták: vágjunk bele! A szociodrámát tizenhatan kezdték el, a színházi munkára nyolcan maradtak: a hét asszony és a Szomaro közösségi munkása, Horváth Zsanett. Kemény csapat.

A Szomaro a Szívhangok program másik elemében – a digitális történetmesélés megszervezésében – is tevékeny részt vállal. Ezt a műhelyt Lanszki Anita, a terület egyik hazai szakértője vezeti. Lázár Irén – amellett, hogy maga keresi föl és győzködi a részvételre a gyakran bizalmatlan szomolyai cigány asszonyokat – kollégáival maga is megtanulta a módszert. Így létrejöhetett egy helyi digitális történetmesélés-műhely, ahol az asszonyok gyerekei is elkészíthetik saját filmjeiket, kiegészítve a szülői sztorikat a saját iskolai, kórházi, gyámügyi tapasztalataikkal.

– A dolog lényege, hogy a résztvevők néhány percben elmesélnek egy-egy meghatározó történetet az életükből, aztán koherens szöveggé alakítják, és saját hangjukon rögzítik. A történetet fotókkal illusztrálják, zenét választanak hozzá, és saját maguk egy vágóprogram segítségével összeszerkesztik – mondja Horváth Kata. – A kész videókról maguk döntik el, hogy nyilvánosságra hozhatjuk-e őket az interneten. A Szívhangok keretében már több mint negyven videó készült Szomolyán és a szomszédos Sályban.

– Az elején mindenki azt mondja, hogy nincs is miről beszélnie, aztán a kiscsoportos beszélgetésen kiderül, nagyon is van – eleveníti fel a munkát Lázár Irén. – A második foglalkozás már személyre szabott, ekkor a mentor segít a szövegírásban és a technikai részletekben. A végén közösen megnézzük az elkészült filmeket. Ilyenkor mindenki elérzékenyül, elfogy néhány csomag papír zsebkendő.

A digitális történetek között szerepel Orgon Ilonáé is. Filmjének azt a címet adta: Betelt a pohár, és azt meséli el, hogyan terrorizálta őt évtizedeken át a férje, miként próbált segítséget kérni és miért csak most jutott el oda, hogy képes legyen elválni tőle.

A közösségi ház bejárata

 


Rita sztorija


„Harminchat hetes terhes voltam, lepényleválásom lett, elvitt a mentő Miskolcra. Négy napig benn feküdtem, nem csináltak velem semmit. Szülőszobán voltam. Negyedik nap jöttek az orvosok, voltak vagy tízen. Körülfogtak. Azt hittem, hogy a gyerekemmel valami van baj van. Meg voltam ijedve, meg voltam rémülve, hogy hirtelen ennyi orvos lett. Olyan három percig beszélgettek, de nem értettem. Utána kérdeztem a nővért, hogy most mi van, baj van a gyerekemmel? Nem, azt mondja, csak annyi, hogy magát holnap reggel meg fogjuk császározni. Én, mondom, megyek haza, saját felelősségemre. Abban a pillanatban, ijedtségemben azt a döntést hoztam, hogy én azt nem akarom, hogy velem azt ott Miskolcon megcsinálják. Azt mondták, az olyan, mintha hazaszöknék. Mit bánom én. Telefonált az emberem, a Robi, mondom, rögtön gyere értem, mert meg akarnak császározni. Ha nem is jössz, én hálóingben is hazamegyek. Úgyhogy ő elindult a 11-es busszal, a holmit hozta, és eljöttünk onnan.” (Részlet A döntés című digitális történetből.)

 

A most 47 éves Ilonka állami gondozottként nőtt fel. Ápolónőnek tanult, de nem fejezte be az iskolát, ahogy mondja: lecsúszott. Huszonegy évesen ismerte meg a férjét, aki eleinte verbálisan bántalmazta, aztán egyre többször meg is ütötte.

– Rendszeresen megvert, nem nagyon mertem szólni senkinek, a rendőrségen, amikor próbálkoztam, azt mondták, amíg vér nem folyik, nem tehetnek semmit. A gyámügy úgy reagált, hogy védelem alá vették a gyerekeket. Sokáig fel sem merült bennem, hogy elváljak. Féltem tőle, meg azt sem akartam, hogy a gyerekeink ugyanúgy apa nélkül nőjenek fel, mint én. Huszonkét évet húztam le az uram mellett. Akkor szakadt el a cérna, amikor úgy megütötte a 18 éves lányunkat, hogy eleredt a vére. Elmentem a rendőrségre, kaptam végül egy távoltartási papírt. Először nem érdekelte, de amikor megint feljött, szóltam a rendőröknek, azok meg bevitték. Azóta csak üzenget, de már nem lágyít meg. Amikor bekerültem a szociodrámára, és láttam a többiek digitális történetét, megfogott, hogy mindenki milyen őszinte meg bátor. Két hónappal ezelőtt beadtam a válókeresetet.

Amikor Ilonka felolvasta a szöveget a videóhoz, többször is meg kellett állnia, mert elsírta magát. A kész filmet látva viszont büszke a teljesítményére.

– Remélem, lezárul végre a több évtizedes szenvedésem. Meg azt is, hogy a filmemmel segíthetek a hasonló helyzetben lévő nőknek. Hogy felismerjék, nem normális, ami velük történik.