A Nagy Házmester kilenc éve – Kövér László igazi szakterülete a megelőző csapás
Kövér esete a parlamenttel korántsem véletlenszerű. Hogy a Fidesz egyes számú tagkönyvének tulajdonosától nem idegenek a depresszív jövőképek, az apokaliptikus víziók, hogy a „népbarát sikerkormány” imázs nehezen egyeztethető össze a házelnök indulatkitöréseivel, legfőképpen a humora (lásd: köteles beszéd) önveszélyes, már az első orbáni ciklusban látható volt. 2000-ben lemondott a titkosszolgálatokat ellenőrző miniszter posztjáról, és nem vállalt többé kormányzati funkciót. Kövér emésztő szenvedélye, a bolsevik összeesküvések sejtése és leleplezése már-már az optimális működést veszélyeztette, felesleges (és vesztes) konfliktusokhoz vezetett. Erről a narkóról később sem tudott lemondani. (Titokgyárak, UDZ Rt., megfigyelési ügyek.) Kövér
igazi szakterülete, belső, lelki igénye a rendcsinálás, a rendcsinálással kombinált „megelőző csapás”.
S mivel a rendcsinálás jól látható helyen, a parlamenti nyilvánosság előtt zajlik, az elnök hangulatváltozásait egyenes adásban láthatjuk.
2010 júliusában, Schmitt Pál elnökké avatása után Kövér László lett az Országgyűlés elnöke. Az alkotmányozás levezénylése mellett a parlamentre akart új formaruhát (arculatot) szabni. Ezt már harmadik ciklusában, nyolc és fél éve gyakorolja. Az állampárti álparlament viharos felbomlása, a rendszerváltás zavaros bája az Országgyűlés működőképességét is próbára tette. A magyar parlament Európa legkevesebbet ülésező, legtunyább parlamentje. A szakmai (tehát lényegi) viták a bizottságokban folynak, ha folynak. Fő műfaja az 1994-ben bevezetett, ordítozással kombinált „azonnali kérdés show”. Valóban lett volna mit tenni. Kövért a téma (egyfajta szoft reform) valóban foglalkoztatta. Balhé lett még a felvetésből is. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a közvélekedés szerint a képviselői kaszt mamelukostól, ellenzékestől alkalmatlan, élveteg társaság.
Torgyán és más képviselők verbális ámokfutása, a főfoglalkozású folyosói tanácsadók és lebzselők áramlása, az újságírók hírszerzői tobzódása már az első ciklusban erodálta a bizalmat. A hajdani ős-Fidesz jól kommunikáló képviselői révén a helyzet haszonélvezője volt. Mára ez gyökeresen megváltozott. A kormánypárt mai képviselőit életveszély a képernyőre „kiengedni”. Kövér pontosan tudja, hogy embereinek zöme kameraképtelen figura. Jobb rejtegetni őket. Nem véletlenül morgolódott a házelnök 2011-ben: hogy lehet hétszáz akkreditált parlamenti tudósító? A belépőket be is vonta. A Parlamentben, az ülésterem közelében közlekedni ma már művészet.
Ahogy az egykori parlamenti résztvevő írja, „1990-ben a közvéleményt megdöbbentette a nézeteltérések szokatlan hevessége a korábbi rendszer látszólagos egysége és egyöntetűsége után”. Ez később csitult, de a működés anomáliái a programozott kétharmadok sora, az ellenzék fölöslegességérzete miatt 2010 után minden korábbit meghaladó obstrukciós hullámba csaptak. A Tisztelt Háznak nemigen voltak tiszteletre méltó hagyományai. A kép, amit a felújított tér mutat, a „véglegesség”, a betonba öntött olcsó pátosz érzetét kelti. Bizonyos értelemben a NER világlátását tükrözi. A tükörsima kőpréri, a történelmi szoborerdő, a süllyesztett villamospálya védővonala a Fidesz-vezetés ízlését tükrözi. A politikai tér kiszögelléseit, göcsörtösségeit a Ház elnökének kell simára gyalulnia. Hogy a változások valóban tartalmiak, nem csupán rendészetiek (a Köztársasági őrezredet első lépésként lecserélte), a házelnök a Székely Nemzeti Tanács szeánszán intonálta: az Országház nem csak az „ország háza”, nem pusztán népképviselet. „A nemzet háza.” Nem hangzik túl jól. Az a Ház valóban nem az ország háza. A döntések zöme valóban konkrét, „forintra lefordítható” ügy lenne. Hogy miben vagyunk „a nemzetnek felelősek”, önkényes fogalmi készlettel írható le.
Az időben is hosszúra nyúló, monolit rendszerekben – ha működtetnek valamiféle népképviseletet – az ellentétek szokatlanul élesek. Ahogy az ukrán, a román vagy az orosz parlamentben gyakran látunk fizikai erőszakot, verekedő képviselőt, a magyar parlamenti gyakorlatban 2010 óta törvényszerűen szaporodtak az obstrukciós jelenségek. A destruktív képviselői magatartást egyrészt a szűkkeblű (a gyenge ellenzéket is megalázó) házszabály, a tehetetlenség, az alternatívahiány váltja ki, de a frakciók közötti megegyezés, a házelnök tárgyalókészsége nélkül nem lehet sokat tenni. Ezen csak szabad választáson lehetne segíteni, amikor persze a helyzet a választási rendszer sajátosságaiból fakadóan megfordulhat. A kormánypárt kerülne páriasorba. A Ház elnöke maga ismerte el, hogy a választókerületek határainak átszabásakor trükköztek, torzítottak. („Az a jó, ha az ellenzék nem rúg labdába (…) az, amit mondanak a választási rendszer reformjáról, nem mondom, hogy nincs benne földrajzi bűvészkedés.”)Tegyük hozzá, a baloldalnak számtalan lehetősége volt arra (leginkább 1994 és ’98 között), hogy a választókerületek között megmutatkozó aránytalanságokat korrigálja, de mivel úgy látták, nekik áll a zászló, eszükbe sem jutott. 2010 után a Fidesz első dolga volt, hogy módosított. A lenullázott ellenzéknek az exhibicionista őrjöngésen kívül nem maradt túl sok választása.
A meglepetésszerűen elvesztett önkormányzati választás után Kövér – hatalmára gondosan ügyelő politikusként – azonnal lépett. A képviselői magatartást szabályozó szigorítás szimpla bosszú. A csomagról maga Kövér mondta: a vezérelv az volt, hogy „legalább fájjon”. A dolog furcsasága, hogy a közelmúltban történt illemsértések közelébe sem jöhetnek annak, ami az előző években folyt.
A fő gond nem is a házirend, hanem a frakcióalakítás szabályainak módosítása. Tamás Gáspár Miklós szerint az új házszabály sérti a modern parlamentek lényegét, a „szabad mandátum” elvét. „Ez azt jelenti, hogy a megválasztott képviselő a (…) törvényhozó testületben teljesen szabad; mérlegelésére van bízva, hogy bizonyos kérdésekben hogyan foglal állást, és ezért semmiféle szankcióban nem részesülhet.” (Néhány szó a magyar parlamentről. hvg.hu, 2019. december 13.) „A képviselők egymás között egyenlők.” A szerző szerint eddig sem igazolta semmi, hogy a pártfrakcióhoz tartozó képviselőnek a függetlenekkel szemben többletjogai legyenek. (A független képviselő gyakorlatilag némaságra van ítélve.) A képviselő maga dönt arról, hogy a véleményalkotáskor kivel társul. A házszabály ezen a ponton érvénytelen. Klasszikus demokráciákban a törvényhozás ellenőrzi a kormányt. Ha a kormány használja eszközként a törvényhozást, azt másképpen hívják.
Hogy az ellenzék képtelen ellenállni, nem csoda. A változtatás pisszenés nélkül ment át, és biztosak lehetünk benne, jönnek más megtorló lépések is. Megváltozhat a választási törvény.
Hogy Kövér elnök „válságban van”, hogy úgy érzi, az idő sürgeti, nyilatkozataiból valószínűsíthető.
Elhatalmasodó antigenderizmusa, pesszimizmusba hajló ultrakonzervativizmusa a szorongás álcája. A klímaváltozás Kövérnek éppúgy kommunista ármány, liberális agymosás, mint Brüsszel intrikája. A migrációról terelné el a figyelmet, a „mi témánkról”. „Az ember néha úgy érzi, nincs remény – állítja Kövér –, egy csónakban ülünk, amelyben mindenki idióta körülöttünk, vagy annak tetteti magát.” A magyar társadalom Kövér szerint annyiban más, hogy valamennyire megőrizte antiurbánus szellemét (falusias és derekas), de félő, hogy a magyarok „erkölcsi többségét” valakik tudatosan felszámolják.
A korrupció, a nemzetmegváltó rezsimek néma gyilkosa a puritán Kövért is zavarja. Lehet, hogy elgondolkodott rajta, mert erre is született formula. „Kívánok a következő 28 évben sok ilyen »korrupt kormányt«, mint a jelenlegi.” Nem járnánk rosszul. Végül azonban Kövér is kiböki a rossz közérzet kiváltó okát: Nem szeretjük a rendszert. Nem érezzük, hogy nemzeti létünket védelmezi. És valóban nem érezzük így.
Lehet, hogy Kövér a közelgő válságot érzi. De abban biztosak lehetünk, nem adja olcsón. Nem tréfadolog, amit a kilencvenes években az egykori frakciótársnak címzett:
„a Fidesz életem ügye, aki tönkreteszi, azzal nem viccelek”.
Talán keményebben is mondta. Talán csak megjegyezte. De akik hallották, nem felejtik el.
