Ki a király?
Lassan kiderül, hogy az „István, a király” sokkal inkább az értelmezőkről – át és újra értelmezőkről szól – sem mint a magyar nemzet egyik fontos előtörténeti pillanatának művészi megfogalmazásáról. A mű bemutatása óta a szerzők minden igyekezete ellenére magán viseli születése idejének valós és álkérdései által köré font aranyszínű pókhálóját.
Sajnos a mostani előadás korszerű értelmezése is inkább szól a közvéleményben Róbertről, mint Istvánról, vagy Koppányról. Kár, mert sokkal fontosabb lenne végre az alapanyagról, a darabról magáról beszélni, mint Koltai és Alföldi felfogását ütköztetni. Fogadjuk el végre, egyetlen műnek sincs egy és örök értelmezése, harminc év pedig harminc év.
Akkor nagyon sokan szerették azt az előadást, végig sem gondolva, hogy protes tapsok zúgtak a Király-dombon. Nem az a kérdés, hogy jó volt-e az a rendezés , hanem az, hogy akkor milyennek láttuk. Soha nem tartoztam Koltai Gábor rajongói közé, nem szeretem a túl dagályos, túl díszes és nem utolsó sorban túlzottan szájbarágósan megrendezett műveit. Nem szerettem, de ez ízlés dolga. A film egészen más történet. Ott ültem a gyártó stúdióvezető, Nemeskürty István irodájában, amikor egy futrinkával megüzente a vágóba, Koltainak, hogy elfogyott a pénz, sürgősen fejezze be a munkát, tehát nem pontosan tudható, milyen is lett volna a film, ha valóban elkészül, valószínűleg ugyan ilyen, de ne legyünk igazságtalanok. Ne kövessük el Vidnyánszky Attila hibáját, aki a szegedi István utolsó tíz percét látta, majd megfogalmazta a maga lesújtó véleményét.
Boldizsár Miklós közepesre sikeredett darabját turbózta fel annak idején Bródy János és Szörényi, sajnos nem eléggé. Valószínűleg ez lehet az oka, hogy eddig a historizáláson és azon kívül, hogy az igazán kiváló dalokat a lehető legkorrektebb módon énekeltessék el szereplőikkel, akik közül kisebbségben voltak a valódi színészek, magáról a darabról semmi nem jutott eszébe a rendezőknek.
Alföldi első számú és talán legfontosabb tette az, hogy végre igyekezett úgy végiggondolni az alapanyagot, mint egy valódi színpadi tragédiát, nem pedig egy különleges koncertet. A mostani előadás által vált a rockopera igazi zenés tragédiává, a rendező ugyanis végre megkereste és kibontotta a csomópontokat, és nemcsak elénekelteti, hanem el is játszatja a művet. Csak színészeket és igen erős színészi kvalitással bíró, tiszteletet parancsoló amatőröket – mint mondjuk Novák Péter – hívott meg az egyes szerepekre a rendező. Sajnos az előadás egyetlen labilis pontja maga István, Feke Pál, akiből hiányzik az a színészi tehetség, ami ezt a társulatot együtt és külön-külön is jellemzi. Feke képtelen teljesen megszabadulni az eddigi István – értelmezések éneklési stílusától, látszik, hogy mindent elkövet, hogy megfeleljen a koncepciónak, de túl nagy falat ez neki, így azután a dalokban is önmaga képessége alatt teljesít.
Kár, hogy a mai Magyarországra jellemző módon a fenti kérdésekkel talán csak a legszűkebb szakma foglalkozik, mert ami a nyilvánosságba került, sokkal inkább szól önmagunk kicsiségéről, mint a darab nagy kérdéseiről, amiket ez az előadás dicséretes módon elé helyez a válaszoknak, ugyanis a társadalom már csak ilyen, csak olyan kérdést hajlandó megválaszolni, amit feltesznek, a kérdés nélkül adott válaszokat pedig a legtöbbször nem kívánt kinyilatkoztatásként kezeli.
Pálmai Tamás
